Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 Dr. Baranyi Tibor

 

 
A magyarság szellemi küldetése
 
  
 
1. 
Nomádság, kelet, harc, szentkirály 
Célzatosan választottam kiindulópontként néhány olyan alapfogalmat, amelyek az ősmagyarság létéhez mondhatni vitathatatlanul hozzátartoznak, noha értelmezésük kapcsán erősen megoszlanak a vélemények. E sorok írásakor a jelenkori már-már teljes körű mentális elferdüléseket és szemléletmódbeli degenerációkat félretéve, a magyarság szellemi missziójának megfelelő megvilágításához az egyetemes metafizikai hagyományosság alapelveit alkalmaztam (ezen belül pedig formailag – tekintettel a magyarság és a keresztény hagyomány szoros, évezredes kapcsolatára – elsősorban az originális keresztény tradíció mitikus és szimbolikus fogalmait, valamint néhány szanszkrit kozmológiai és metafizikai kifejezést). Ennek megfelelően messzemenőkig el kellett utasítanom a racionalizmus, a materializmus, az evolucionizmus által megfertőzött modern tudományok, az etnológia, a szociológia alapjaiban hibás vélekedéseit, amelyek abból indulnak ki, hogy az ember az „állatvilágból emelkedett ki”, a jelenkori civilizált népek őseit pedig a „primitíveknek” nevezett vademberek közösségeiben kell keresni; az igazság valójában ennek pontosan az ellenkezője.  
Ha a jelenlegi emberi világcikluson, az ind-hindu hagyomány fogalmának megfelelő Mahá-yugán belül meg kellene határozni azt az első, lényegesebb különbséget, amely a jelentősebb embercsoportok és népek között feszül, akkor ez a vándorló és a letelepedett életformák közti különbség lenne. Miként arra René Guénon rámutat, a nomád és a letelepedett életforma, illetve az ezeknek megfelelő szemléletmódok közötti eltérés valóban alapvető és a legkorábbi differenciálódás óta létezik; ezek viszonylatában az összes többi emberi tevékenység csak alárendelt és mellékes. Mivel a ősmagyarság harcos–nomád volta aligha vitatható, a nomádság szellemi értékelése e helyütt döntő jelentőségű. 
A bibliai mítosz szerint a Kezdet Emberét a földi világban képviselő Adam Harrison, az 'Első Ember' fiai, Kain és Ábel testesítik meg a két eltérő életforma őstípusait: „és Ábel juhok pásztora lőn, Kain pedig földművelő”1. Mint ismeretes ábel állati áldozatát, amelynek füstje vertikálisan az ég felé száll, Isten örömmel fogadja, míg ellenben Kain, horizontálisan a földön elterülő füstű felajánlásának elutasítás jut osztályrészül. A nomádságot megszemélyesítő Ábel ily módon az éggel, az egyetemes megnyilvánulást szimbolizáló világháromszög csúcsával, vagyis a kezdeti, fényteli, pozitív, férfiúi őselvvel, egyszóval az Esszencialitással áll összefüggésben (felfelé szálló, égi füst), míg ellenben a letelepedett Kain a földdel, az alappal, következésképpen a sötét, negatív, női őselvvel, a szubsztancialitással hozható összefüggésbe (horizontálisan elterülő, földi füst).2 A megnyilvánulás szemszögéből nézve ily módon a nomád magasabb rendű a letelepedettnél; viszonya közvetlenebb az éggel, az Aranykorral, amelyet a behatárolatlan tértudat és az idő szinte teljes hiánya, a szabadság jellemez. Az aranykori ember a határtalan térben él, az idő jelentősége számára elenyésző, nem éli át annak szorító jellegét, amit az a tény is jelez, hogy a világkorszakok, a yugák között az Aranykor a leghosszabb. A tér embere nem hoz létre semmi állandót, főleg a hozzá hasonlóan mozgékony állatvilággal áll kapcsolatban és hagyományai, jelképei, művészetei döntően hallhatóak és hangzóak. „A nomád, pásztorkodó népek – mondja Guénon – semmi időállót nem építenek, nem dolgoznak a jövő érdekében, amely el is kerüli figyelmüket; hanem a tér lebeg szemük előtt, amelyben semmiféle határral nem találják magukat szembe, ellenkezőleg, a tér mindig új lehetőséget nyit számukra. így tárul fel a kozmikus alapelvek összefüggése abban a rendben, amelyhez Kain és Ábel szimbolizmusa kapcsolódik: az összehúzás alapelvéé, amelyet az idő képvisel, valamint a kiterjedésé, amit a tér képvisel. Gyakorlatilag mindkét alapelv egyidejűleg nyilvánul meg az időben és a térben, mint ahogy minden másban is egyszerre nyilatkoznak meg; erre azért szükséges rámutatni, hogy elkerüljük az indokolatlanul leegyszerűsített azonosításokat vagy általánosításokat, valamint hogy feloldjuk az esetenként megjelenő szembenállásokat; viszont vitathatatlan, hogy az összehúzódás alapelvének tevékenysége az időbeliségben meghatározó, míg a kiterjedésé a térbeliségben. Sőt, ha szabad azt mondani az idő elfogyasztja a teret; s ennek megfelelően a letelepedett népek idővel fokozatosan magukba szívják a nomádokat; s tulajdonképpen ez ad társadalmi, történelmi jelentőséget annak, hogy Kain meggyilkolta Ábelt”3: „és lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt.”4 
Fentiek értelmében a kereszténység előtti hun–magyar királyok letelepedett életformával kapcsolatos tartózkodása, sőt ellenszenve mély értelmű szellemi pozitívum is lehet, ha annak a metafizikai igazságnak a felismerése áll mögötte, hogy a letelepedett életforma előmozdítja a világ „megdermedését”, ami a tudat és a lét egyetemleges elsötétülésének egyik fő mozgatórugója. Ennek fényében mind Attila (Atilla, Etele) hun nagykirály háborúi a kali-yugai tendenciákkal a fenti szempontból hamarabb átitatódó, keresztény Nyugat, Kelet-római Birodalom (Bizánc), illetve Nyugat-római Birodalom ellen, mind a honfoglaló magyarok úgynevezett „kalandozásai” pozitív megvilágításba kerülhetnek; látszólag ábel heroikus létharca ez a világot illető „megdermedést” elősegítő, „gyilkos” kainiták ellen. 
A nomád magyarság észak-keleti eredete és főbb vonalaiban északról Dél, illetve Keletről Nyugat felé való hódító vándorlásának értékeléséhez a szakrális–tradicionális földrajz nyújt ezoterikus támpontokat. Ezek szerint nagy általánosságban elmondható, hogy metafizikai szempontból helyzetileg észak, irányulás tekintetében Dél tekinthető magasabb rendűnek; az észak-déli vándorlás így mindig elsődleges, erősen szellemi áthatottságú; miközben a kelet–nyugati irányú mozgás már másodlagos, s főként lelki meghatározottságú. 
Egy olyan, egész népet érintő vállalkozás, mint a magyar honfoglalás miértjének tisztázása nyilvánvalóan számos, rendkívül összetett tényező vizsgálatát követelné meg, amelyek közül többnek a természete olyan, hogy a szokványos vizsgálati módszerek lehetőségeit eleve meghaladja. Mindenesetre azokat a lapos és banális „reálpolitikai” magyarázatokat gyakorlatilag teljesen kizárhatjuk az értékelhetőség köréből, amelyek szerint a korabeli magyarság egy „váratlan besenyő támadástól” megriadva indult volna el a Nyugat felé; nos ez az állítólagos besenyő támadás, ami mindössze az útrakelő egyik magyar törzs utóvédjét érte, egy olyan teljesen jelentéktelen esemény volt, amelynek egyetlen történelmi alapja Konstantinos császár egyik – éppen besenyő forrásból származó – feljegyzése Botond fenyegető bizánci hadjáratának előes-téjén. Maga a magyar mondai hagyomány nem tud a nép szorongatott helyzetéről, besenyők vagy mások „hadjáratáról”, ami elől menekülni kellene, hanem ehelyett az Istenség küldötte „turul madár” látogatásáról beszél álmos anyjánál, Emesénél (amely név – és ez egy külön tanulmányt is megérdemelne – `vaddisznóanyát' jelöl, s mint ilyen a szellemi kasztnak – illetve az ezt képző erőnek – az Árpádok eredeténél való jelenlétét hivatott kifejezni, mivel a vaddisznó a brãhmanák őseredeti szimbóluma). A nagy nyugati útnak tehát nem földi kényszer, hanem égi küldetés a mozgatórugója. Az indítóokok között ugyanakkor egyes vezetők esetében az az intuitív felismerés is szerepelhetett, hogy a nomád életformáról – a megdermedési tendenciák felerősödése miatt – önerőből és szabad akaratból át kell térni a letelepedettségre; másként megfogalmazva, a nép vagy kainivá válik, és bár átkozott él, vagy ábeli marad, de akkor meggyilkoltatik. Hogy ennek elhatározása – az aktuális nyugati szituáció ismertségi fokától függően – eleve megvolt-e vagy csupán itt fogalmazódott meg, további kérdés. Mindenesetre az árpádok és ily módon a magyarság a döntő pillanatban jól választottak: Kain fején azonban jól tudjuk átok ül… 
A tér–idő együttesben a tér elem az állandó mozgással, a népeket tekintve pedig a le nem telepedett életformával áll összefüggésben. A tér az az elem, amely szimbolikusan közelebb áll az eredethez, ahol minden egyidejűségben van jelen az időtlen örökkévalóságban. A határtalan távlatú térben folyó élet szabadságot, kisebb mérvű időbevetettséget kölcsönöz az embernek. Az eredetvesztéssel összefüggő letelepedésnél az idő elem kerül túlsúlyra; az idő elem túlsúlyával egyre inkább „gyorsul az idő”, mind jobban közeledik a ciklikus vég, amikor is a szinte teljes győzelemre jutó idő úgyszólván megsemmisíti a teret: a „világ vége” nem utolsó sorban a tér végét jelenti; Kain meggyilkolja ábelt… ám – miként arra Guénon rámutat – amidőn az idő már-már végleg győzelemre jutni látszik, vagyis amikor az idő összehúzódása szinte a végsőkig fokozódik, akkor az idő végül is hozzávetőlegesen egyetlen pillanattá zsugorodik; ekkor valójában megszűnik minden időtartam, mert nyilvánvalóan nem lehet semmiféle egymásutániság a pillanaton belül. „így az történik, hogy a felfaló idő »önmagát felfalva szűnik meg« és pedig oly módon, hogy a »világ végénél«, vagyis a ciklikus megnyilvánulás végső határánál »nem lesz többé idő«.”5 Ahogyan a ciklikus véget követő helyreállítódást jelképező hetedik angyal kapcsán mondja az Apokalypsis: „és az angyal, a kit láték állani a tengeren és a földön, felemelé a kezét az égre; és megesküvék arra, a ki örökkön örökké él, a ki teremtette az eget és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lészen”.6 Itt a hetes szám a középpontot jelképezi, amely kapcsán – a fentiek értelmében – joggal mondhatjuk, hogy a középpont, a centrum ott van, ahol az idő térré válik; a tér idő felett aratott végső győzelme fogalmazódik itt meg. Az idő hátrányára és a tér előnyére végül is egy fordulat áll be: amikor az idő már-már teljesen elnyelni látszik a teret, a tér magába szívja az időt; és ezt a bibliai szimbolika kozmo-logikus értelmében úgy lehet kifejezni, hogy ez Ábel végső bosszúja Kainon. A gyilkos, a rajta ülő átok miatt – és ennek tanulmányunk szempontjából később lesz jelentősége – öngyilkosságra kényszerül… 
Hogy a honfoglaláskori nomád magyarság tradicionális doktrína- és rítusegyüttesének kialakulására közvetlenül vagy közvetve milyen tradicionális szellemiség gyakorolt hatást, a mából nehéz meghatározni. Az előzményeket illetően tény, hogy amióta a kínai krónikák ismertté váltak, a hunokat a Kína északi határán élő hiung-nu vagy hun-nu nevű nomád néppel azonosítják, amelynek a taoizmussal való kapcsolata szinte bizonyos. Némileg távolabbról a tibeti bon-hagyomány, illetve ennek sámánizmusba átmenő formái, megint más vonatkozásban a Zaratustra-féle mazdaizmus és zervanizmus, továbbá a manicheizmus, valamint maga a kereszténység és ennek egyes heterodox formái, a katharizmus, majd – a magyar honfoglalás után – a bogumilizmus is szóba kerülhet a tradicionális szellemi kapcsolatok tisztázásakor. E hagyományok tanításainak tárgyalása e helyütt természetesen nem lehetséges, s a legáltalánosabb félreértések tisztázása végett csak az úgynevezett sámánizmus kapcsán kell néhány megjegyzést tenni. Az igen magas rendű kozmológiai háttérrel rendelkező sámánizmus kétségtelenül a legősibb tradicionális rítusokhoz hasonló szertatásokat is magában foglal. Egyes sámánista jelképek, például a három világ vagy általában a hetes szám kitüntetettsége, a világfa, a fa és a hattyú, egyenesen a Primordiális Tradíció legtisztább származékainak tekinthetők, nem beszélve azokról a sámán működése szempontjából nélkülözhetetlen, paranormális képességekről, amelyek egykor az igazi sámánokat valódi hatalmi körrel ruházták fel. A sámánizmusnál, miként lényegében az összes régi vallásnál, a papi hatalom közvetlen mágikus képességekkel kellett, hogy együtt járjon; a mágikus képességek meglétét a papoknak időről-időre bizonyítaniuk kellett, s amikor ez különböző okokból kifolyólag nem történt meg, azt jelzi, hogy az illető vallások fokozatosan a kimerülés útjára léptek. 
A honfoglaló magyarság néhány jellegzetessége szintén nagyon ősi tradicionális vonatkozásokat mutat. Maga a hármas vezetés – az árpád (kagán vagyis 'király'), a horka és a gyula – eredete ugyanazokra a rangokra és őselvekre látszik visszanyúlni, amelyeket 'vi-lágpapkirályként' (brahmãtmã), 'világpapként' (mahãtmã) s 'világkirályként' (mahãnga) ismerünk az ind-hindu szellemi hagyományból. A vérszövetséget kötő törzsek hetes száma, pontosabban a hat plussz egy vezértörzs, szintén a legősibb szimbolikát hordozza, arra a teljességre utalva, amelyet többek között a térben a hat irány, valamint a központi hetedik régió, a nem térbeli centrum jelképez. De a pozitívumokat kiemelve, említhetnénk többek között itt magát a turul szimbólumot, az íj mint legősibb „édeni”, királyi fegyver7 kultuszát, a napkultuszt, a fehér ló áldozást, a pajzsraemelést vagy a sok tekintetben a legutóbbi időkig fennmaradt csodálatos rituális táncot, zenét és éneklést, valamint még számtalan olyan elemet és adalékot, amelyek egy túlnyomórészt ksatriya tan és rítusrendszer meglétét bizonyítják. Nem elhanyagolható ugyanis, hogy a honfoglaló magyarság, mint minden nomád nép, eredendően katona volt. Az idegen népek szemében a harcosokból különösen szívósságuk és kitartásuk tűnt fel. A magyar – írja Bölcs Leó császár Taktikájában – „a munkát és fáradságot magasztosan elviseli, tűri az égető meleget és a fagylaló hideget s a nomád életből folyó egyéb nélkülözéseket. Nem hagynak fel a harccal, mint más nép, ha az első csatában megverték őket, hanem míg csak tökéletesen meg nem aláztattak, sokféle módon iparkodnak az ellenfélre csapást mérni”. összhangban áll ez az arab beszámolókkal, amelyek szerint a levédiai magyarok „bátrak, jókinézésűek és tekintélyesek. Ruházatuk színes selyemszövetből készült, fegyverzetük ezüsttel bevont, fénytkedvelők.” A harcos–katonai életforma, a metafizikai őselvek által létrehívott kasztrendszerben a ksatriya-kasztnak felel meg. A ksatriya a szellemi kasztot követően elsősorban a szoláris minőséggel, a Nap-szerűséggel áll összefüggésben; a nap-mitológiát látszik alátámasztani többek között az a tény, amikor a honfoglaló magyarok halottaik arcát kelet felé, a felkelő nap irányában fordították. A keletelés rítusa a helyes szellemi orientációt, a szellemi központnak a földi világban való lenyomata felé való irányulást fejezte ki. 
Mindemellett lényeges, hogy egy nép vizsgálata során magát a népet elválasszuk a körében uralkodó, s nem a nép közé tartozó dinasztiától. Esetünkben az árpád-házi királyokat adó Turul-dinasztia valójában nem tekinthető magyarnak, mint ahogy például valójában a Habsburgok sem osztrákok; a dinasztia lényegileg nemzetfeletti valóság. Maga a turulmadár annak a feltartóztathatatlan akaratnak a kifejeződése egy nemzetfeletti dinasztiában, amely más síkon egy állatfajban is megnyilatkozik. Az Atilla-hagyomány és a Turul-mítosz együttesen mágikus tekintélyt ruháznak a valóban szakrális árpád-házra, s a magyarság körében kezdettől fogva él a nemzetfeletti dinasztiát a néppel hosszú évszázadokra összefűző sorsközösségi tudat, amely szerint az alattvalókat kizárólag a király és leszármazói metafizikai eredetű, szakrális vezetői képessége élteti és táplálja. A királyi háznak ez az eredet biztosít rendkívüli képességeket, bölcsességet, hősiességet és előkelőséget; e megkülönböztető tulajdonságok a vérben öröklődnek, s így a magyar monarchikus intézmény első alakjában teljesen a keleti harcos–nomád népek jellemző uralomdoktrínájával áll megfelelésben. Minden hagyomány, kihangsúlyozottan vagy kevésbé kihangsúlyozottan, de tanítja, hogy a királyság az ember őseredeti valóságával függ össze. Az aranykori ember királyi ember, az Aranykorban minden ember a királyiságnak megfelelő tudati szinten áll, vagyis király. Az eredettől való elszakadás, a népek és a nyelvek megsokasodása és összezavarodása utáni idők elején is él még azonban az igény arra, hogy a közösség élén egy kitüntetett király álljon, aki az elmúlt idők normalitásának letéteményese és megtestesítője a többiek szemében. Mindenkiben él ugyan a királyság-tudat, többé-kevésbé még mindenki természete királyi természet, de a maga teljességében már mégsem mindenki király. és ekkor jelenik meg a kitüntetett király iránti igény, aki a nép szemében a normalitást, a kezdetet és az Eredetet reprezentálja. Mert a szakrális király – amilyen Atilla hun nagykirály vagy Árpád király – még valamilyen értelemben megtestesíti azt, ami a királyság, királyiság és az Egyetemes Ember sajátos kompakt egységéből következik. Ez az egység magának az embernek az őseredeti természetét fejezi ki. 
  
2. 
A kereszténységtől az antitradicionalitás jelenkori uralmáig 
Fentebb utaltam az eredeti vallások kimerülésére, amikor is a papi hatalomhoz nélkülözhetetlen direkt mágikus képességekkel a vallási elöljárók már nem rendelkeztek megfelelőképpen; ez valójában annak az egyetemes tudati elsötétedésnek az egyik fokozata, amely a jelen világkorszak, az úgynevezett Kali-yuga fő jellemzője. A valószínűleg igen összetett magyar őshagyomány esetében is ez a kimerülés tette lehetővé, hogy a kereszténység térítői esélyei megnövekedjenek. A keresztény vallás felvétele minden népnél traumatikus volt, mindazonáltal a régi formák fenntartása már nem volt lehetséges; esetünkben maga a felvétel egyrészről nehezen ment végbe, ami a ksatriya magyarság főbb vonalaiban szoláris hagyománya eltérő voltának volt betudható, másrészről mégis könnyen játszódott le, ami elsősorban azon metafizikai ideák jelenlétének volt köszönhető, amelyet a letelepedő magyarság kétségtelenül szilárdan birtokolt. Az úgynevezett pogány lázadásokhoz (Vata-féle és Vata fia János-féle) jóllehet még sokan kötődtek, ám hogy ezeket leverték, abban nagy szerepet játszott az a negatívum, miszerint a lázadások kimerültek a kereszténység elleni oppozícióban, anélkül hogy ehelyett valami valóban egyetemes érvényűt tudtak volna felmutatni. Ugyanakkor, más síkon vizsgálva, a x. századi európai politikai helyzet és a valóságos erőviszonyok teljes félreértésével lehet csak megkockáztatni azt a naiv állítást, mintha a magyarság mint „pogány” és nomád nép zavartalanul tovább élhette volna a maga, Nyugattal szembenálló „turáni” életét. A kereszténység felvétele, illetve az ábeli nomád életnek a kaini letelepedettségre cserélése együtt nyilvánvalóan traumatikus volt, s ennek utóhatásai még évszázadokig tovább éltek népünk körében; a kereszténység azonban mégis a jövő útját jelentette. Azt az utat, amelyet megfelelő látnokok – sőt talán maga Atilla hun király – utódaiknak, egyszersmind a tradicionalitás jegyében álló magyar népnek jó előre kijelöltek. 
A jelen korból nézve, amikor is a metafizikai értelemben vett Sötétség – az általános involóció következtében – messzemenőkig nagyobb tért hódított az földi–emberi világban, mint a középkorban, a Koppány és Vajk (későbbi Sanctus Primus Stephanus de genere Turul), illetve a magyar ősvallás és a kereszténység közötti, akkoriban kibékíthetetlennek tetsző ellentét valójában korántsem végletes. A tradicionális szellemiség két különböző formája állt itt egymással szemben, de amelyek az összes felszíni ellentét ellenére, pontosan a lényeget, az alapelveket tekintve korántsem végletesen összeegyeztethetetlenek. A valóban kibékíthetetlen ellentét, a földi–emberi világban elképzelhető leghatalmasabb oppozíció a metafizikai „sötétséggel” azonos antitradicionalitás és a metafizikai „világosságot” megjelenítő Tradíció és tradicionalitás között feszül. Ez az ellentét esetünkre lefordítva nem Koppány és Vajk, hanem a Szent István-i és a modern Magyarország között vonható. és akik ezt a xi. században felismerték, jól tudták, hogy ábel gyilkosa nem a kereszténység, amely bár lényegében a Kali-yuga jellegzetes terméke, alapelveit illetően vitathatatlanul a Tradíció letéteményese; ők Kain helyett Séth nemzettségét látták meg helyesen a kereszténységben: „Ádám pedig ismét ismeré az ő feleségét, és az szüle néki Fiat, és nevezé annak nevét Séthnek: mert adott úgymond. énnekem az Isten más magot Ábel helyett, kit megöle Kain… Akkor kezdék segítségül hívni az úrnak nevét.”8 és ez a felismerés a továbbiakban életmentő jelentőségűnek bizonyult. 
Fentiek értelmében a kereszténység felvétele egyrészről kétségtelenül súlyos kárt okozott, mind világi, mind lelki–szellemi síkon a magyar nemzetnek és annak, amit a magyarság a történetben megnyilatkoztatni hivatott, másrészről viszont – a Tradíció fényének hosszabb távon biztosított átsugárzása miatt – felbecsülhetetlen pozitívumokat hordozott. Magának a kereszténységgel egybeforrott Árpád-háznak a kihalása (1301) szimbolikus értelemben nem választható el élesen attól a ténytől, hogy a magyar nép zömében ekkorra elvesztette azt a rangot, hogy körében a szakrális dinasztia közvetlenül megtestesüljön. Mindazonáltal Magyarország Turul-dinasztiát (Árpád-ház) követő királyi dinasztiái, nevezetesen az Anjou-, a Luxemburgi-, kevésbé a Jagelló-, valamint a Habsburg- és a Habsburg-Lotharingen-dinasztia egyaránt tradicionális–metafizikai áthatottságúak voltak, és működésüket döntően a hagyományos alapelvek irányították; uralkodóik – néhány ellenpéldától eltekintve – szellemi fényt adtak a magyarságnak. Mivel – mint jeleztem – a dinasztiák mindig nemzetfeletti valóságok letéteményesei, ezért az Árpád-ház kihalása utáni királyellenes felkelések alapjaikban már antitradicionális indíttatásúak voltak; a magyarság sorsa és végzete nyilatkozott meg ezekben az évszázadokon át húzódó, látszólag a függetlenség kivívására irányuló törekvésekben. Amiről itt valójában szó volt, ábel emlékezete az elveszett fénykorra, amelyet a pusztai harcos maga körül a középkori Európában már hiába keresett; ebből alakult ki az a sajátos titániság, amely negatív értelemben a magyar lelkület egyik legjellemzőbb vonása: magasrendű képességek elhibázott cél szolgálatába való állítása. Olyan, mintha a harcos, aki nem nyugodhatik, maga számára megfelelő ellenfélre csak a fenség birtoklójában lelne. A megoldás természetesen nem a fegyverletétel, hanem az ellenségkép kiigazítása, s ezáltal a törvényes harc megvívása: s éppen ez a kiigazítás a jelen tanulmány egyik fő feladata. 
Úgy tűnik, az igazi magyarság hanyatlása, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal gyakorlatilag egészen napjainkig tart, a tradicionális szellemiség hanyatlásával, pontosabban háttérbe húzódásával párhuzamosan folyik. Jeleztem már az Árpád-ház kihalásának szimbolikus jelentését, ami hozzávetőlegesen egybeesik a tradicionális értelemben vett keresztény középkor végével. Az Európa egészét érintő tudati–létbeli elsötétülés természetesen Magyarországot sem kerülhette el, noha itt a kórtünetek – a keletibb fekvés miatt – mindig némi eltolódással jelentkeztek. 
A világot elsötétítő antitradicionális elúttalanodás Nyugatról indult el, s amikor a maga igazi valójában megnyilatkozott „reneszánsznak” nevezték el, noha újjászületésről szó sem volt, hanem éppenséggel a még életben maradt tradicionális maradványok példátlanul gyors pusztulása, pusztítása zajlott le Európa szerte. Az az elsősorban a tudat egyetemességét érintő pusztítás, amit a „reneszánsz” a művészet és a társadalmi élet területén vitt végbe, a vallás területén a „reformáció” révén teljesedett be. 1526 nem pusztán a magyarság tragédiája, de tragédiája ez az évtized az egyetemes szellemtörténetnek: Luther, Zwingli, Kálvin „tiltakozó” nevei fémjelzik a korabeli európai eseményeket. Anélkül, hogy a „reneszánsz” vagy a protestantizmus kritikai fenomenológiájába e helyütt belemélyednénk, megemlíthető, hogy ekkora a klasszikus keresztény felekezetek szellemi értelemben vett kimerülése is hozzájátszott a protestáns szekták sikeres színre lépéséhez, amelyek legtöbbje olyan alacsonyrendű emberi képességekre apellált és apellál mind a mai napig, amelyek rossz értelemben vett eksztatikus állapotokat provokálnak, miközben a vallást pusztán emberi, társadalmi, morális síkra szállítják le. Tény, hogy a szigorúan antitradicionális és antikrisztusi reformáció, s ezen belül a kálvinizmus szinte Magyarországon söpört végig a leggyorsabban, s hogy egyesek még a kálvinizmust tekintik az „igazi magyar vallásnak”, mindennek csak pozitívumnak nem nevezhető. A tekintély elleni lázadás a népünkre jellemző titáni deviáció folyományaként hamar otthonra lelt a kálvinizmusban, noha az is vitathatatlan, hogy az ellenreformáció is szinte Magyarországon aratta legnagyobb sikereit. Ugyanakkor „a katholicizmus némely területen érződő »nyomasztó ereje« helyett egy kevésbé presszionatív és az ősi magyar vallási alaporientációval jobban rezonáló vallási irányzat – ugyanekkor keresztény irányzat – jelent meg a reformációt követően. Ennek hatására ősi magyar tradicionális és vallási motívumok kerültek a felszínre; olyan erők és elemek, amelyek sokáig lappangó állapotban voltak, s e hatás nélkül talán örökre eltűntek volna.”9 
A Nyugatról elindult antitradicionális akció következő fő fázisa az a voltaképpen elsötétedést jelentő „felvilágosodás” volt, amely csupán a „reneszánszban” s a „reformációban” felszínre került téveszméket vitte el végkifejletükhöz. Az európai polgári forradalmak kedvező visszhangra találtak a magyarság nagy részénél, noha az 1848-as király elleni lázadásnak számos higgadt, de határozott ellenzője is volt (Dessewffy, Szécsen, Szögyén, Zichy); ezeket az eseményeket szabadságharcnak nevezni voltaképpen szélsőbaloldali dilettantizmus. (Magyarországon mindezidáig egyetlen valóban szabadságharcnak nevezhető eseménysorozat játszódott le, mégpedig 1956. október 23-ától kezdődően.) Mivel mind a Rákóczi-féle felkelés, mind az 1848-as polgári forradalom a tradicionális elveket képviselő, Magyarországon törvényesen uralkodó Habsburg-ház ellen irányult, s ehelyett az első legjobb esetben a nemzeti királyság, a második pedig a köztársaság intézményeit volt képes felkínálni, mindkettő határozottan antitradicionálisnak, vagyis politikai síkon baloldalinak minősül, azaz a földi–emberi világban – tudva vagy tudatlanul – a metafizikai értelemben vett sötétség uralmának fokozására irányulónak tekinthető. Korántsem valamiféle „igaz magyarság” húzódott meg a kuruczság vagy a Kossuth-párti erők hátterében, hanem a lét okkult háborúja, a nacionalizmus, amely a nemzeti függetlenség illúziójába ringatva a felkelőket, a tradicionális állameszme egyik utolsó fellegvárának megrendítésére irányult. 
A középkorban, de bizonyos ideig az újkorban is, úgy Európában, mint Magyarországon a nemzet, a náció kizárólag a nemességet foglalta magában, nem pedig a birodalom vagy az ország minden lakosát (regnicola). A közönséges nacionalizmus lényegében minden minőségi különbséget mellőzve egy ország valamennyi lakosát a nemzet tagjaként kezdi kezelni; szemében az adott nemzethez való tartozás az elképzelhető legnagyobb méltóság, miközben minden más méltóságot nem létezőnek tekint. Komolyabb méretekben, megerősödve először a reformáció utitársaként jelentke zett, majd nagymértékben kedvezett neki a „felvilágosodásnak” titulált fokozott elsötétedés. Innen már csak egy lépést kellett tenni lefelé az internacionalizmusig, amely a legotrombább kifejeződését az 1917-es oroszországi, az 1918-as és 1919-es magyarországi és németországi (bajorországi) forradalmakban találta meg; a lefelé való nivellálás iskolapéldáját képező internacionalizmusban már nem valamely nemzethez való tartozás a legfőbb pozitívum, hanem az a komplexnek aligha nevezhető tény, miszerint mindenki ember; mindegy milyen, a lényeg az, hogy ember. és e ponton szinte vég nélkül sorolhatnánk a modern Nyugat felől Magyarországra áramló antitradicionális téveszméket és ezek katasztrofális következményeit, amire e helyütt aligha van lehetőség. Ami az elmondottakból mintegy konklózióként kiviláglik nem más, mint hogy a magyarság Keletről hozott, kétségtelenül magasrendű tradicionális céljait szem elől tévesztve fokozatosan süllyedt bele a modern világ racionalista és materialista mételyébe, s eközben még azt sem vette észre – egy-két tisztán látó elmét kivéve –, hogy a régóta tépő „balsors” ezen elúttalanodásnak a szükségszerű következménye. Koppány (Ábel) fellázadt a kereszténnyé lett Vajk ellen, összetévesztvén őt Kainnal, az átkozott gyilkossal, pedig Vajk a Séth alapelv letéteményese lett. ám a századok során mára beigazolódott Koppány intő szava: minthogy a nép az egykoron gyűlölt Nyugat kainitáinak csatlósává süllyedt; Kain azonban átkozott, s átka ideje beteltével szörnyű romlásba sújtja. Másképpen megfogalmazva, csupán némi idő kérdése már, hogy a modern Nyugat által szabadjára engedett démoni tendenciák mikor érlelik meg a Nyugatot – és ezzel együtt akár az egész világot – végromlásba döntő és megsemmisítő következményeiket. és míg vannak népek, amelyek a lehető legjobban érzik magukat e végzetes halálmenetben, addig a néhány „királyfi-lelkű” magyar, nem találva helyét, irdatlanul szenved. Ahogyan Szabó Dezső mondja: „A többi nemzetek haladva értek el a huszadik századhoz, külső és lelki életük összes bonyolultságával. Mi belepottyantunk, mint egy főnyereménybe. Ha nálunk akad ember, kiben a faj ereje bármely tehetségben felzsúfolódott: szerencsétlen és már az anyja méhében elítélt ember. Mert nincsenek megfelelő utak, ahol lezúgassa erőit, nagyszerű vállalkozásokba élje életét, hát bizarrságokba, szobatudományba, lumpolásba kell széjjel tékozolnia magát, hogy meg ne pukkadjon. A magyar különben temperamentumával, elátkozott királyfi-lelkével sem ért el a demokrata versenyig. Nézd meg, kik vezetnek a politikában, irodalomban, kereskedelemben, művészetben, kik a hivatalfőnökök, kiké az uralkodás, kiké az élvezet. Német, szláv és zsidó magyaroké. Mert ezek a versenyképes, erős, közepes emberek. Egy könyvet olvas, tíz könyvnyit ír belőle, száz könyvnyit beszél. A magyar a mélyére süllyesztett kincsekkel duzzogva kullog félre, mint egy orron ütött kutya. Erős akarat, középtehetség: ez a demokrata típus, kérges szívvel és kérges arccal. A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség! Miénk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása s hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel… Nekünk korán kell megvénülnünk, s halálunk után még sokáig kell virrasztanunk magunkat…”10 
Az antitradicionális felforgatás jegyében a századforduló Magyarországán „föllép egy jelentős részében zsidó értelmiségi csoport – mondja egyenesen Litván György – egy új nemzeti ideológia kezdeményezőjeként és irányítójaként azzal, hogy le kell rombolni a tradicionális nézeteket, és új történelmet, új történelmi szemléletet kell adni a magyarságnak, a nemzetnek. Nem Werbőczyt, hanem Dózsát, szóval nem a főpapokat és királyokat, hanem Martinovicsot és másokat, akiket a történelemből kitagadott az úri-nemzeti emlékezet, kell előtérbe helyezni, és méltó emléket állítani nekik.”11 A jelentős fogalmi zavaroktól eltekintve, e rövid részletből is kiviláglik, hogy a felforgatás erőinek ágensei nemcsak a történelem példátlan meghamisítására törekedtek – tegyük hozzá, rendkívüli sikerrel –, de ezzel egyidőben az ország politikai, kulturális, „tudományos” kulcspozícióinak túlnyomó részébe is beszivárogtak. A halálos kórként pusztító antitradicionális elúttalanodás – melyben mintegy ellen-tigrislovaglást12 folytatva kétségtelenül fő szerepet játszik a nomádság kártékony arculatával összefüggésben álló, hazátlan zsidóság – nem állhatott meg félúton, s a végzet minden hősies küzdelem ellenére 1945-tel beteljesedett. A második világháború kétségtelenül nem a tiszta tradicionális fény és a sötétség ütközete volt; mindazonáltal épelméjű ember előtt – a több mint fél évszázados monstruózus szuggerációval dacolva – nem lehet kétséges, hogy a Harmadik Birodalom és az úgynevezett szövetségi erők (értsd bolsevista–judeokrata és demokrata–judeokrata világösszesküvés) közül melyik fél képviselte kevésbé a felforgatást kiszolgáló erőket. A Magyar Apostoli Királyság mindkét világháborúban a szellemi szempontból pozitívabbnak (pontosabban kevésbé negatívnak) minősülő oldalon harcolt, s ez tökéletesen független attól, hogy az ellenséges, ám a jelen pillanatban teljes hegemónián lévő világpropaganda ezzel kapcsolatban mit tart lényegesnek a naiv emberekkel elhitetni. Az ellenséges vörös hordák jelenléte folytán Magyarország 1945-től 1991 közepéig ellenséges szovjet katonai megszállás alatt állt. Ezen időszak első lépésében „népbíróságoknak” titulált gyilkos brigantik és aljas hóhéraik likvidálták vagy elűzték a teljes magyar szellemi és társadalmi elitet,13 majd a kommunista terror- és propagandagépezet szellemileg és lelkileg szisztematikusan megmérgezte–megnyomorította a magyar ethnosz szinte teljességét. Ezen tények súlyosságát talán csak azzal érzékeltethetjük megfelelőképpen, ha határozottan kimondjuk, hogy az ország hozzávetőlegesen 150 éves török megszállása negatív jelentőségében eltörpül a Kun (Kohn) Béla, Rákosi (Rosenfeld), Kádár (Csermanek) által „vezetett” bitang kommunisták rémuralma mellett: bármennyire is idegen volt a török–muszlim szellemiség a keresztény magyar lelkülettől, mégiscsak egy tradicionális rendet és kultúrát képviselt, ellentétben a szélsőséges módon antitradicionális és nyíltan felforgató szándékú bolsevizmussal, amely a szintén szélsőbaloldali szocializmussal együtt a legsötétebb emberalatti erők démonian okkult létrontási offenzíváját hivatott az emberi világban végrehajtani. A magyarság dicső (noha mára jószerivel kasztrált) emlékű 1956-os szabadságfelkelése és szabadságharca a halálosan ellenséges megszállók ellen ismét bebizonyította, hogy a szovjet-típusú kommunizmus és a szintén okkult erők által irányított nyugati demokráciák egy tőről fakadnak: s ez az orvosolhatatlannak látszó, teljes körű antitradicionalitás, vagy alacsonyabb szinten megfogalmazva, az úgynevezett materializmus. A Kárpát-medencei magyarság minimum ezerszáz éves történetének legnagyobb tragédiája után (1945) azonban az eddigiek minden bizonnyal egyik legnagyobb szégyene akkor következett be, amikor az ország legádázabb ellenségei, az egykori rabtartók kozmetikázott fattyai 1994-ben „szabadon” újraválasztattak: akkor bebizonyosodott, hogy a „megváltozott rendszerű” ország nagy vonalaiban, ostoba és manipulált módon továbbra is könnyűszerrel a világméretű metafizikai elsötétedés és felforgatás szolgálatába állítható. Szellemi értelemben ez először a hagyomány, majd a vallás, végül a kultúra szinte teljes körű elveszítésével függ össze, azzal az elsötétült és masszívan materialisztikus szemléletmóddal és gyakorlattal, amely mind a kommunista rémuralmat, mind a démonok uralmát előkészítő, úgynevezett demokráciát lehetővé teszi. Nem kétséges, hogy a modern Nyugat és ezzel együtt a mai Magyarország is mélységesen antikrisztusi, mert egy még átfogóbb értelemben antitradicionális; s az a cél, amelyet az országban jogtalanul uralkodó elemek – egykori szabadkőműves és hasonló körök diktátumainak szolgamód megfelelve – ráerőszakolnak az előzetesen porig alázott és elbutított magyar népre, a hagyomány szerint a civitas diaboli, az „ördög országának” világméretű felépítése; ennek egyelőre csak halvány előképét látjuk többek között azoknak a mélységesen szellemellenes szektáknak az özönében, amelyek a háború után a „dialektikus materializmuson”, mint hivatalos világnézeten felnevelkedett generációk körében egyre csendesebben, de annál nagyobb számban szedik áldozataikat a posztkommunista régiókban. Mindezt egy betegesen túlhajtott ökonomizmus, a gazdaság démonának a delíriumos gőzfelhőjében, ahol már-már minden szemfényvesztést hitelesíteni lehet azzal, hogy „megfelel az »európai uniós« követelményeknek”. 
Mindezek után joggal vethető fel a kérdés, mit tehet a tradícióihoz hű magyarság a végromlás elkerülése érdekében. Képes lehet-e a biztos pusztulás felé rohanó, modern, antikrisztusi Nyugat semmibe vezető útjáról letérni? Vagy ami ugyanaz, a megváltozott körülmények figyelembe vételével, vissza tud-e Atilla, Álmos, Árpád, Szent István, Szent Imre és Szent László útjára térni? 
  
3. 
A Nyugat bukása és a magyarság szellemi elhivatása 
A tradiconális Kelet szellemi jelentőségét megfelelőképpen ismerve, amikor feltesszük a kérdést, hogy mi valójában a magyarság legmagasabb rendű szellemi küldetése, a válasz megtalálása végett abból kell kiindulnunk, hogy a magyarság az egyetlen olyan nép a Nyugaton, Európa szívében, amely – azzal egyidőben, hogy jelenleg aktuálisan és minden ezzel összefüggő deviációval együtt nyugati népnek számít – egy nem túl távoli keleti eredetet és ezáltal egy látens keletiséget tudhat magáénak. Ebből az intermedier–centrális helyzetből szellemi vonatkozásban egy kettős előny fakadhat. Egyrészről a nyugati pozícióból kifolyólag ténylegesen átélhető az a katabázis ('alászállás', 'pokolraszállás'), amit a modern világ jelent ma a mélységekbe tekintők számára, és ami a keleti népeknek – bár az antitradicionalitás ott is jelentős gyorsasággal eszkalálódik – csak hosszú tévelygés és szenvedések után lehet majd elemi tapasztalata. E katabázis lehetséges folyománya az a katarzis, amit a szent újratalálása, a szakrális hagyomány egyetemességének felélesztése–feltámasztása jelenthet. Ily módon szorosan az elsőhöz kapcsolódik a második hatalmas előny mint lehetőség: a keleti eredet principiális mivoltának az egyéni és közösségi emlékezet mélyéről tradicionális mentalitásként való felébresztése és újra napvilágra hozatala, ami az alászállás és megtisztulás után a hagyomány és ezáltal a szentség újra-birtokbavételéhez és megvalósításához felbecsülhetetlen segítséget nyújthat. 
Fentiek belátó megértéséhez nem lesz haszontalan a nagy tradicionális gondolkozó, René Guénon Nyugat jövőjével kapcsolatos meglátásait összefoglalni, azon Nyugat jövőjét, ami felé egy teljesen elhibázott elgondolás jegyében a bolsevizmus közvetlen terrorja alól felszabadul évezredfordulói magyarságot kézzel-lábbal terelni igyekeznek jogtalan „vak vezérei”. (Jóllehet, ehhez hozzá kell tenni, hogy ma már a Nyugat felé haladásnak egy alább részletezett, ezzel ellentétes, pozitív értelme is lehet, amennyiben ez nem a tradicionális Kelet ellenében, hanem ennek jegyében való Nyugat felé haladás jelent).14 Nos, Guénon számára már a század elején nyilvánvaló volt, hogy ha az antitradicionális akció végeredményeként rohamosan közelgő katasztrófa az általa tapasztalt (tehát a mainál jóval kevésbé lecsúszott) szellemi színvonalon találja a nyugati világot, semmi olyasmi nem áll majd rendelkezésre, ami az anyagi civilizáció elkerülhetetlen hajótörését átvészelhetné, s ily módon az, ami a romba dőlő nyugati világból esetlegesen fennmarad, szükségképpen a barbarizmus legalantasabb formáiba süllyed. Természetesen ugyanez a sors vár a magyarságra is, amennyiben a továbbiakban is feltétel nélküli kiszolgálója marad a modern tendenciáknak, amelyek jelenleg az egész emberiség megmételyezésével, majd ezt követően elpusztításával fenyegetnek. Guénon továbbá azt mondta, hogy a hiteles keleti tradicionális tanítások és alapelvek birtokba vétele révén a Nyugat, ha a katasztrófát el nem is kerülheti, legalább csíráiban birtokolhatná azokat az elemeket, amelyek az eljövendő új világ alapelemeit képezhetnék. Nos a helyzet Guénon óta annyiban romlott, hogy mára gyakorlatilag a Keleten is megszűnt a tradicionalitás hegemóniája, s a nemrég még élő Kelet, mára jószerivel „spirituális emlékezetté” lett. Mindazonáltal mielőtt a Kelet „mély megvetéssel a földig hajolt volna a Nyugat előtt”, szellemi kincseit átadta néhány arra alkalmasnak bizonyult nyugati személynek, azoknak, akik hozzávetőlegesen az elmúlt száz év során a metafizikai tradicionalitás léteszmléleti alapjait – a Nyugat számára is érthető módon – lefektették. Éppen ezért az, amit tegnap még Keleten kellett kutatni, ma többnyire éppenséggel a Nyugat legfrissebb, újjászületett szellemi alkotásaiban található meg. Az azonban, hogy általában a Nyugaton megjelenik-e nagyobb erővel az igény a tegnapi, tradicionális keleti tanítások, s ily módon az egyetemes, metafizikai alapelvek átvételére, természetesen kérdéses (és akkor még a közben a Nyugat által antitradicionalizált Kelet úgyszólván „bumerángszerű” problémájáról még nem is beszéltünk). Ugyanakkor az sem elhanyagolható probléma, hogy azok, akik egy esetleges elmélyült alapelvkutatás révén megszerezték az irányváltáshoz szükséges, megfelelő metafizikai tudást, a nyugati világban jelenleg minimális befolyási körrel rendelkeznek, (s amin talán csak egy jól kidolgozott, grandiózus ksatriya akciósorozat segíthetne). Azt pedig már Guénon kifejtette, hogy az elit tömegekre való megfelelő hatásához – ha ezt a jelenlegi szuggesztiós források kiiktatásával, semmi nem akadályozza – elegendő, ha a számuk eleinte minimális, s ekkor afféle pozitív értelmű „kovászként” tevékenykednek az irányt változtató Nyugat jövője érdekében, s a munka oroszlánrészét maga „az igazság ereje” végzi majd el. A Nyugat előtt álló feladat – a továbbra is egyre rohamosabban közelgő katasztrófa elhárítása érdekében tehát kettős: egyrészről a tegnap Keletjéről származó és a nyugati tradicionális szerzők által az elmúlt száz év során jórészt át- és feldolgozott, valamint ezáltal elérhetővé tett tradicionális alapelvek birtokbavétele révén a megfelelő felkészültségű intellektuális elit megszervezése/megerősítése – amely, tegyük hozzá Julius Evolával egyetértve, a nyugati mentalitás mibenlétét szem előtt tartva, principiálisan leginkább a középkori aszketikus–lovagi rendek mintájára (természetesen a tér és idő szabta feltételekhez átdolgozott módon) szerveződhetne; másrészről a kialakult intellektuális elit vagy Rend befolyásának lehető legtökéletesebbé tétele, hogy ezáltal ez a tömegek súlyosan elferdült mentalitását a megfelelő irányokba terelhesse. A tradicionális alapelveken nyugvó, megfelelő mentalitás kialakulásával a rend minden más területen ismételten megjelenne, anélkül, hogy azokba közvetlenül be kellene avatkozni, mivel a világon minden az alapelvek függvénye. A feladat tehát intellektuális rendű, s minden társadalmi–politikai, netalán gazdasági reformjavaslat hasonlatos ahhoz, mint amikor valaki rákos daganatok ellen hashajtóval próbálja magát kezelni. 
Az előzőekből nyilvánvaló, hogy mára teljesen kizárható ugyanakkor az a századelőn még részben fennálló lehetőség, miszerint – a nyugati nyomásra felfegyverkezett – tradicionális keleti civilizációk meghódítják a Nyugatot; amikor is, az intellektuális elit vagy Rend feladata a tradicionális alapelveket birtokló „hódítók” helyreigazító munkájának segítésére korlátozódott volna. 
A legkedvezőbb – mintegy harmadik guénoni lehetőség – az lenne, ha a teljes irányváltás és új irányú kibontakozás a Nyugaton spontán módon, mintegy belülről menne végbe. 
Visszatérve a Keletről átvett tradicionális tanítások nyugati talajba való átültetésének hatalmas munkájára, s aminek – lévén tradicionális tanról szó – természetesen a személyes megvalósítás az elsődleges előfeltétele, egy megerősödő magyar szellemi elit szerepe ebben egy sajátos okból kifolyólag nagy jelentőségű lehetne. Függetlenül attól, hogy – mint említettem – a magyarság zöme mentalitását tekintve ma tipikusan nyugati, vagyis antitradicionális befolyásoltságúnak számít, keleti eredetéből kifolyólag néhány tagja latensen nagyszabású szellemi lehetőségeket hordoz. Ez a lehetőség természetesen nem egy konkrét hagyományhoz kapcsolódik, hiszen a keleti magyar őshagyomány és ősvallás teljes körű felkutatása és életre keltése ma már sajnos aligha lehetséges, hanem egy, a tradicionalitás egészét érintő spirituális emlékezethez. Ahhoz az intuitív emlékezethez, amely nélkül a tradicionális szellemiség egyetemes restaurációja teljesen elképzelhetetlen; mert tudniillik ma már nem egyszerűen ennek vagy annak a partikuláris tradicionális formának vagy vallásnak az életre keltése a feladat, hanem lehetőség szerint a Tradíció s a tradicionális szellemiség egészének felkutatása és újra birtokba vétele. Ma már nem elég csak kereszténynek, csak muszlimnak, csak hindunak vagy csak buddhistának lenni és sorolhatnánk, hanem a vallások és a hagyományok transzcendentális egysége felismerésének fényében valódi egyetemesség és egyetemes orthodoxia letéteményeseivé kell lennie mindazoknak, akik a modern világ gyilkos sodrával valóban hathatósan kívánnak szembeszállni. 
E feladat végrehajtásához a magyar szellemi elit számára felbecsülhetetlen segítséget nyújthat az ősi keleti eredet és tudás, amelynek a hagyományos létszemlélet restaurációjával egybeeső újra birtokba vétele révén – amellett, hogy úgyszólván Kelet–Nyugat közötti intellektuális hidat képezhetne (noha itt komoly nehézséget jelent a nyelvi akadályok leküzdése) – centrális megvalósítási helyévé lehetne. A magyarság minimum ezerszáz éves kárpát-medencei történelme során éppen egyfajta centrális pozíciójából kifolyólag szinte folyamatosan Kelet és Nyugat ütközőpontja volt, s bár iszonyú veszteségek árán, mindent feltartóztató erejűnek bizonyult. ám ahol erők ütközhetnek meg, ott erők szintetizálódhatnak is, s ami a magyarság nagy lehetősége: a Kelet és a Nyugat, a kezdet és a vég autonóm univerzális szintézise. Ehhez a valóban aktuális szellemi feladat: az antitradicionális, nyugati eltévelyedésben való katabázis után ennek radikális elvetése, majd a Hagyomány metafizikai szintekig elható visszaszerzése, s ekképpen a nomád keleti Eredet tudatának felébresztése révén a letelepedett nyugati Vég Szent Városának és ily módon az eljövendő Aranykornak a felépítése. 
Ez az a cél, ami a nomádságból letelepedő magyarság számára a kereszténység felvételét elfogadhatóvá tette; már nem ábel (Vajk), hanem Séth (István) vertikális útja ez az égi városba, vagy az újszövetségi szimbolika nyelvén szólva, a transzcendens mennyei Jeruzsálembe, az igazi Béke városába. Ennek megteremtésekor a Kezdet és a Vég találkozik. Harcos Csaba királyfi győzelemre viszi népét. A régóta tépő „balsors” örökre véget ér. 
 
 Dr. váradi és micskei Baranyi Tibor Imre 
 
 
 
Jegyzetek 
1 Genesis 4:2. 
2 Természetesen a letelepedettség önmagában még nem negatívum, és itt mindenekelőtt – a bibliai szimbolika nyelvén szólva – a kezdeti, édenkerti, illetve a végső, mennyei jeruzsálemi statikus létformára kell gondolni; mindez a szimbólumok kettős értelme miatt nem tartalmaz semmi ellentmondást. [Továbbá vö. A metafizikai Kettős. Tradíció évkönyv 1999. 49–52. o.]
3 Lásd René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. Ford. Buji Ferenc. H. é. n., Szigeti /Az őshagyomány Könyvei 1./ 21. fej. 
4 Genesis 4:8. Vö. Ady Endre: Kain megölte Ábelt. 
5 Guénon: I. m. 23. fej.  
6 Apocalypsis Ioannis 10:5-6.  
7 Vö. Symbolism of the Archery. In: A. K. Cooomaraswamy: What is civilization? Cambridge, 1989, Golgonooza Press.  
8 Genesis 4:25-26 
9 László András: Néhány megjegyzés a magyar királyok szent koronájával kapcsolatban. Zománc. Kecskemét, 1990, Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely, 28. o . 
10 Szabó Dezső: Az elsodort falu. Debrecen, 1989, Csokonai, 61–62. oldal. (E művet inkább hangulata, mint princípiumainak helyessége miatt idézem.) 
11 Lásd A zsidókérdésről, Szombathely, 1989, Németh László Szakkolégium, 24. o. 
12 E helyütt a „tigris” a metafizikai értelemben vett Sötétség szimbolizálója, amit a zsidóság – sajátos feminin voltának köszönhetően – úgy „lovagol meg”, hogy annak démonian okkult, felforgató céljait cinkosként kiszolgálja. A legitim tigrislovaglás kapcsán lásd, J. Evola: Cavalcare la Tigre, Milano, 1971, Scheiwiller. . 
13 Vö. Dr. Málnási ödön: Magyar Mártyrok. H. n., 1999, Hemet Interhun Publising; Marschalkó Lajos összes műve, de különösen a Világhódítók (München, 1958, Süli) és az Országhódítók (San Francisco, 1986, Hídfő Baráti Köre); Dr. Padányi Viktor: A nagy tragédia, különösen a XI, XII. fej. H. n., 1995, Gede Testvérek Bt.; Berki Mihály: Az államvédelmi hatóság. Budapest, 1994, K. n. 
14 Többen rámutattak már arra a nyilvánvalóan nem véletlen, szimbolikus tényre, hogy az emberiség egyetemes tradíciója újraélesztésének mozgalma éppenséggel a Nyugatról indult el, elsősorban a francia René Guénon, az angliai hindu A. K. Coomaraswamy, az itáliai Julius Evola, a svájci–német Frithjof Schuon és mások felbecsülhetetlen jelentőségű tevékenysége jóvoltából.  
  
   
 

 

 Vissza a főoldalra...