Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Horváth Róbert
 
A nacionalizmus szellemi korrekciója
 
 
 
 
 
Aki a harmadik évezred elején – pártpolitikai és gazdasági szempontokon felülemelkedve – az általános magyarországi társadalmi légkört szemléli, az elé szomorú kép tárul. A társadalom élete ez idő szerint legnagyobb részt tévéműsorokról, bevásárlásról, élvezeti cikkek és élvezetek felhajtásáról szól. A jellegzetes munka-mániával egyidejűleg, az ország általános társadalmi légköre nyomasztóan üres, „nem szól semmiről”. Ezt az űrt lapos kollektív eszmények, megkérdőjelezés nélkül hagyott modern ideológiai premisszák, individualista törtetés és a gyakorlati materializmus leplezik. A mosópor, a híradó, az esti film, az autó stb. – legalábbis társadalmi szinten és dominancia szerint – elmos minden markáns arculatot. és ennek a társadalmi klímának a valóságosságát azok sem tagadhatják, akiket a vallás még köt valami magasabbhoz, s azok sem, akik kulturális vagy politikai területeken tevékenykednek: a szóban forgó életstílust ezek az emberek sem kérdőjelezik meg kellőképpen. Templomokból, kongresszusokról, kon-ferenciákról, katedrákról és szerkesztőségekből hazatérve ugyanúgy a televízió és a vásárlás kollektív örömeinek adják át magukat, ahogy az utca embere, az üzletember vagy a rosszabb sorban élő vidéki ember, ugyanúgy örülnek a gomba módra szaporodó fogyasztási cikkeknek, a középkori templomok antitéziseiként szaporodó bevásárló központoknak, mint bárki más. 
Mindezek ellenére semmiképpen nem gondolhatjuk azt, hogy 1989 előtt, a kommunista–szocialista rendszerben a helyzet jobb lett volna. Akik akkor éltek tanúsítják, hogy ez nem igaz.1 Azt azonban mindenki érezheti és gondolhatja, hogy az 1989–90-es magyarországi rendszerváltozás mögött nem álltak olyan pozitív erők, amelyek társadalmi szinten is jelentős színvonal-emelkedést akartak és tudtak volna elérni. Röviden: csalódtunk. Az anyagi fejlődés – ahol megvalósult – anélkül valósult meg, hogy bármilyen magasabb értelemben vett kibontakozás támasza lenne,2 ami az egész világra nézve általánosnak mondható. és a magyarság nem próbálta meg elkerülni a negatív világfolyamatokat. Vakon követ mindent.3 
Claudio Mutti, a kortárs olasz szellemi élet egyik kiemelkedő alakja, amikor egy interjúban a mai nyugati társadalom alapkonfliktusáról és a művészeti életében tapasztalható válságról kérdezték, a következőket mondta: „…pontosítani kell, hogy a nyugati kultúra, nem az európai kultúra, annak csupán egy monstruózus hajtása. Mi több: a nyugati civilizáció leglényege, az Amerikából kiinduló impulzusok befogadása, megmutatja elszakadását az európai civilizációtól. A legnagyobb tragédia valójában abban áll, hogy az alapkonfliktus nincs is jelen, azaz a Nyugattal való konfliktus egyszerűen hiányzik Európában. E konfliktus hiánya pedig valóban nagy hatást gyakorol az európai kultúrára és művészeti irányzatokra, mert e konfliktus értelmében – ami Európa megmenekülése lett volna – megismerve a Nyugat kultúr-modelljeit, Európa visszautasítaná saját, igazi művészi formáitól való elszakadását.”4 
A tévécsatornákból, a hírlapokból – mindenhonnan – egy Los Angelestől Tokión át Párizsig azonos ideológiát valló, lényegileg azonos nézeteket és azonos értékrendet követő tömegember elterjesztésének az igényét láthatjuk megvalósulni, akinek vonásait egy törökországi kis faluban éppúgy követni kívánják és utánozzák, ahogy új-Zélandon és Magyarországon. Ez az ember – minden külsőleges színesség és individuális pluralizmus ellenére – világszerte mindenütt ugyanúgy él vagy ugyanúgy akar élni. Demokratikus jólétet akar, semmi egyebet. Dolgozni, jól élni – majd meghalni. úgy, hogy közben „egyéniségnek” gondolják. 
Mint megjegyeztük, ennek a légkörnek nem álltak kellőképpen ellen Magyarországon. Ha tettek volna ellene, ha eleget tettek volna ellene, akkor a fentiek társadalmi szinten sem lennének olyan dominánsak, mint amilyenek. 
Kollektív keretek között vizsgálódva, a baloldali nemzetköziség, az ál-nemzetfelettiség, az individualizmus álruhájába öltöztetett nivelláló globalizmus ellen – Magyarországon csakúgy, mint másutt – talán egyedül a legújabb kori nacionalizmus vett fel valamiféle harcot. 
A nacionalizmust ezúttal nem történelmi távlatban és nem bizonyos pártok sajátjaként, hanem egy adott mai társadalom legkülönfélébb részeiben megtalálható tényezőként és irányulásként értékeljük. 
A jelen tanulmány feladata ennek a nacionalizmusnak a vizsgálata. Kritikai vizsgálata, de elismerő és méltányoló módon kritikai vizsgálata, mert ez a jelenkori nacionalizmus országhatárok, népek, nemzetek, vagyis különbségek, értékek, minőségek megőrzésére törekszik, szemben az általános, mindenkit és mindent egy szintre hozó mentalitással. Hogy módszerünk mégis – a szó eredeti görög 
 
értelmében véve – kritikai, annak oka az, hogy bizonyos minőségek és értékek megőrzését nem lehet minden további nélkül, eleve szelleminek tekinteni, vagyis olyannak, ami a fentebb bemutatott társadalmi atmoszférával gyökeresen szemben áll és attól egészen különbözik. így a nacionalizmus szellemi értelemben és szinten bizonyos korrekciókat igényel. 
Mint másutt már megjegyeztük,5 a nacionalizmust–patriotizmust illetően baljós az a történelmi összefüggés, hogy – mint megfogalmazott eszme – a francia forradalomból ered. Onnan, ahonnan a minőségek és a különbségek eltörlésének, egy szintre hozásának éppen fentebb bemutatott törekvése is. Ha tehát a nacionalizmus tenni akar az említett légkör megváltozásáért, akkor mindenekelőtt egy másfajta nacionalizmusnak kell lennie, mint amilyen a francia forradalom baloldali nacionalizmusa volt. Ez gondolkozást, kutatást, öntanulmányozást igényel. Belátását többek között annak, hogy a hazaszeretet emóciója, a haza fogalmának pátosza, egy behatárolatlan „nemzet”-eszmény, az érzelmekre, érzületekre, indulatokra és ösztönökre építő patriotizmus nem elég, illetve nem vezet a kívánt eredményhez. Legalább az ellentéte szükséges mindannak, amit a francia forradalom mutatott fel. 
Itt nem vethetjük fel még csak említésszerűen sem mindazt, ami a francia forradalomból tanulságként kell, hogy következzék a jelenkori nacionalizmus számára. A nacionalizmus genezisének és történelmének mára már meglehetősen kiterjedt irodalma létezik, amiből külön ki kell emelnünk a xx. századi tradicionális szerzők idevágó gondolatait.6 Noha nem zárjuk ki, hogy a továbbiakban vizsgáltak bizonyos analógiákat mutatnak majd az 1789-es franciaországi eseményekkel és eszmékkel, itt most csupán egyetlen összefüggést emelnénk ki ebben a vonatkozásban. 
A francia forradalom egyik esszenciális vonása a részekre bontás, az elaprózódás, az atomizálódás volt (ahova per analogiam és in concreto az individualizálódás is tartozott). Felvetődik az az érdekes kérdés, hogy a xx. századi horvát, szerb, albán és oroszországi szeparatista nacionalizmusok, nemzeti függetlenedési mozgalmak vajon minek a jegyében is álltak–állnak? A baloldali internacionalizmus mai örököseinek avagy egy ellentétes – jobboldali – iránynak a jegyében? A nivelláló földi globalizáció vagy egy ellenkező indíttatású legújabb kori nacionalizmus érdekeit képviselik-e? A válasz egyértelmű. E mozgalmak – és általában a „szeparatizmus” – egy esetben sem tekinthetőek jobboldaliaknak, és sokszor konkrétan is a baloldali nemzetköziség mai erői támogatták–támogatják őket. Ahogy a korabeli francia patrióták szétromboltak vagy elkezdtek szétrombolni egy ténylegesen nemzetfeletti tradicionális egységet, úgy ezek a mozgalmak is hasonlóképpen torzultak: a magasabb egység elvét és a szervesen az alá rendelt európai nemzeti törekvéseket rombolták. értékrendjük, törekvéseik nem „örök értékek” jegyében állnak, ahogy az általános liberális értelmiség értékrendje sem. Ezeket az elszakadási törekvéseket látva, a nacionalizmust mindenütt a partikularizmussal, a viszállyal és a háborúval azonosították. Nyilvánvalóan negatív küldetésük volt: sokak szemében elhomályosították a nacionalizmusban, a nemzeti törekvésekben rejlő jelenkori lehetőségeket. Rajtuk keresztül ismét sikerült rossz színben feltüntetni a különbségek igenlésének elvét. 
Evola és László András számos cikkben is tárgyalták a nacionalizmus jelenségét. „A nacionalizmus eredetileg baloldali manifesztáció volt: a 18. század legvégétől a 19. század legvégéig. Csak ettől, de inkább 1917–1918–1919-től fogva … tették magukévá a jobboldali–szélsőjobboldali irányzatok…, és utasították el a nacionalizmust követően kibontakozó, sok tekintetben a nacionalizmusból következő, szélsőbaloldalivá lett internacionalizmust.” (László András: Jobboldali észrevételek és megjegyzések. Pannon Front 9. sz. 3. o.) 
 
E példával az volt a szándékunk, hogy megmutassuk, a globalizáció és a mondializmus erői milyen könnyen eltorzíthatják a nacionalizmust. Pontosan azok az erők, amelyekkel elvileg szemben áll. 
Áttérve a kultúra szférájára, ugyanilyen jelenségekkel találkozhatunk. Bizonyos fejvesztett nacionalista törekvésekről teszünk említést, amelyek célja úgy tűnik szintén a nacionalizmus lejáratása: a nemzettudat, egy nemzet, egy nép dehonesztálása, de oly módon, hogy akik ezt elérik, mindeközben a legnagyobb magyaroknak, a „legnacionalistábbaknak” tűntetik fel magukat. 
Mi másnak, ha nem a magyarság és a nacionalizmus nolens-volens lejáratásának tekinthetjük például azt, amikor is egyesek – a modern elnemzettelenedés és saját őrültségük együttes következményeként – olyan túlkapások bizonygatásával próbálkoznak, hogy „minden nép közül legősibb a magyar”, hogy „minden nyelv őse a magyar”, vagy hogy „Petőfi megistenült, krisztusi személyiség volt”? Minthogy az ilyen törekvések mára legnagyobb sajnálatunkra immár ténylegesen létező irányzatot képeznek, a könnyebb beazonosíthatóság végett, ezt a következő – nem túlságosan kirívó esetet képező – idézettel illusztráljuk: „a termékenység görög istennője, a száz-csöcsű [sic!] Cybele vagy Kűbele [?]. Két remek szó. Cűbele [?] = csű-bele, tehát a Nőisten (anyabél) [eddig ennél mi sem természetesebb], míg a Kűbele = a Kü-isten + Bél-isten = a Páros isten elnevezése [?]. Nagyon fontos olvasat a fentiekre a Cső és csöcs, valamint a Csök hármas-szócsalád, melyek ismét a nemiséget jelentő kultikus ősszavak [a cső, mint ősszó?].”7 Vagyis a Kübelé ezek szerint ősmagyar eredetű szó volna. Vajon mi más ez, ha nem fegyveradás a nacionalizmus és a magyarság ellenzőinek–ellenségeinek a kezébe, amin – a magyarság irracionalizmusát demonstrálva – jókat derülhetnek? Az ilyesmi csakis a magyarság és a nacionalizmus lejáratásához vezethet. 
Tudjuk, hogy a világ sorsát – bármely irányba – igen gyakran személyek befolyásolták, ilyen vagy olyan egyének határozták meg, akkor is, ha hatásuk szükségképpen átmeneti volt és nem tarthatott örökké. A jelenkori magyarországi nacionalizmusnak is léteznek többé-kevésbé ismert vezető gondolkozói. Az ilyetén vezéregyéniségek munkássága további értékes észrevételeket és korrigálásokat szolgáltat a nacionalizmus témájához. Annál is inkább, mert a meghatározó egyéniségek vizsgálata sokkal fontosabb a társadalmi közeg vizsgálatánál. 
A mai magyar nacionalizmus gondolatilag és kulturálisan meghatározó vezető személyiségeinek valamennyi hiányossága s tévedése együttesen és kondenzáltan van jelen egy a xx. század '30-as, '40-es éveiben tevékenykedő személyiség, Bencsi Zoltán életművében. Ezért úgy véljük, célravezető, ha a nacionalizmus korrekciója szempontjából felidézzük az ő munkásságát. Meg kell azonban mondanunk, hogy nem az egyes személyiségekkel van dolgunk, hanem olyan tendenciákat, törekvéseket, irányulásokat szeretnénk felmutatni itt, amelyek véleményünk szerint helyesbítést igényelnek. Szándékunk tehát éppen az, hogy az olvasó ne csupán bizonyos személyekhez kapcsolja ezeket, hanem magában keresse meg, vizsgálja, majd javítsa őket. 
Bencsi Zoltán ügyvéd volt, 1934-től a Turáni Egyistenhívők moz-galmának vezetője, s magát „főtáltosnak” tekintette. Mozgalmát 1935-ben betiltották, mint ami más vallásfelekezetekkel szemben ellenséges és sértő (nemcsak történelmi–intézményes megvalósulásukkal, hanem többé-kevésbé eredeti tanításaikkal szemben is), majd 1941-től 1945-ig mozgalma úgy tűnik újra megtűrt volt.8 1935-ben 18–20 ezer turáni egyistenhívőt tartottak számon.9 Habár ilyen taglétszámú, hasonló mozgalom léte ma Magyarországon már nehezen elképzelhető, mégis jóval többre tehető azok száma, akik hasonló elvi hibákat követnek el, mint Bencsi és mozgalmának tagjai.10 
Mielőtt a negatív kritikára térnénk, ne feledkezzünk meg arról, hogy Bencsi Zoltán az elsők közé tartozott az országban, akik a vallási perspektívát – nem csupán külső és értelmiségi, hanem benső és hívő nézőpontból – kiszélesítették. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy az elaprózódó, atomizálódó és specializálódó partikularizmust részben meghaladva, birodalmi távlatokban gondolkozott,11 „turáni nép- és államszövetségről” beszélt. Történelmi és pszichologizáló torzításokban kétségkívül bővelkedő Koppány-e vagy István? című elbeszélésének lapjairól egy mély érzésű magyar ember, egy nonkonformista gondolkozó alakja tükröződik vissza,12 akinek pozitívumait ma azonban jóval kevesebben követik, mint negatívumait (függetlenül attól, hogy ismerik-e vagy sem). 
Először uralkodó-, király- és császár-ellenességére kell kitérnünk, amely gyökeres ellentmondásban áll birodalmi gondolatával és a birodalmi távlatok mindennemű igenlésével. Az uralkodók tagadása, a monarcháknak a liberalizmus kriticista módszerét követő bírálgatása és megítélgetése – amely oly sok nacionalista körre jellemző –, azzal a súlyos következménnyel jár, hogy ezen keresztül az uralkodóiság mint örökérvényű méltóság is tagadás alá kerül. és vajon mit ér egy nemzet, ha legjobbjai nélkülözik az ural-kodóiság, a királyiság minőségét? 
A szemünkben vitathatatlan, hogy minden magyar ember híve a Szent Korona-ideának és így konkrétan a magyarországi királyok Szent Koronájának is. („A Szent Korona tanáról” beszélni problematikus. Nem tudunk annyi mindent, hogy az egy, a szó ősi értelmében vett doktrínát képezzen. Még kevésbé beszéljünk továbbá „Szent Korona-vallásról”. Valamennyiünk összes ismeretét összeadva sem jönne létre mindaz, ami egy vallást vallássá tesz. Vesd össze bármely történelmi világvallással.) észre kell azonban vennünk, hogy egyesek még a Szent Korona eszméjét is arra használják, hogy a királyiság ideáját rombolják és az azt képviselő személyek jelentőségét lefokozzák. E területen egy döntő korrekciónak kellene végbemennie. Kocsis István legérdekesebb könyvében a kö-vetkezőket írja: „Azt vegyük itt tekintetbe, hogy (…) a Szent Korona tana tulajdonképpen átmenti a későbbi korszakokba a szakrális királyság korának nagy eszményeit… A Szent Korona tanának talán ez a legnagyobb érdeme…”13 Eltekintve a tan kifejezéstől, ez valóban így van. A királyság mint olyan (és éppen a királyiság minősége révén) nem csupán történelmi, hanem szellemi és iniciatikus jelentőségű valóság. A maga személyfelettisége révén a Szent Korona ezt rendkívüli módon képes kifejezni, megőrizni, sugallni. Bizonyos törekvések azonban a királyiság, a királyság eszméje és a királyok személye ellen használják fel.14 Fetisizálják, megfosztják élő szimbólum mivoltától, attól, amit szimbolizál. Ez tragikus, borzasztó és rendkívül sötét. A magyarságnak világosan fel kell ismernie ezeket a törekvéseket és el kell zárkóznia tőlük. A Szent Koronát és eszméjét nem szabad az uralkodók személye ellen fordítani. Ezt már csak azért is be kell látni és ki kell mondani, mert – mint László András teljesen racionális történelmi feltárásai is bebizonyították15 – jog szerint Magyarországon a mai napig királyság van. 
Valamilyen homályos oknál fogva, nacionalista körökben elterjedt az a téveszme, hogy a királyság vagy monarchia „jellegzetesen nyugati minőség és képződmény” volna, következésképpen – mivel állítólagosan „nyugati” – el kell vetni.16 Valójában, a király, a királyság és a királyiság sem nem nyugati, sem nem keleti, hanem örökérvényű princípiumot jelentenek. A törzsek szövetsége, a nemzetségi törzsfők nomád rendje például soha nem valósult volna meg, de soha nem szolgálhatna paradigmául a család rendje sem, ha az uralkodói méltóság nem lett volna jelen ezekben. Ami a mai Nyugatot egy ténylegesen negatív, antitradicionális minőség jelképévé tette, az éppen és pontosan a szellemi tekintéllyel és az uralkodóisággal, az uralkodókkal, a királyságokkal való szembefordulása. Nem szabad gyakorlatias vagy mondvacsinált okokból ugyanebbe a hibába esni. A függetlenség és szabadság azon élménye mögött, amit például a királyságok letelepedett létformájával tévesen szembeállított nomádság sajátjaként hangsúlyoznak, valójában a királyiságnak, az uralkodói méltóságnak is ott kellett állnia. Ebből következett a szabadság. A hét vezér uralkodói–királyi méltóságot képviselt. Kagánjaink, árpádjaink, gyuláink, vezéreink, sőt sámánjaink, táltosaink és családfőink is több-kevesebb királyi––uralkodói méltósággal rendelkeztek, s azt igenlő emberek voltak. A királyiság, az uralkodóiság – és mindaz, ami ebből következik – tehát nem csupán nyugat-európai jellegzetesség és privilégium. Keleten éppúgy megtalálható, mint Nyugaton,17 és habár a letelepedett népek és civilizációik szilárdították meg, tették látványossá, mint princípium eredetileg a nomád népeknek is elidegeníthetetlen benső sajátja volt. 
Bencsi Zoltánhoz hasonlóan, egyébként túlságosan sokan vélik úgy, hogy egy nonkonformizmus és egy puszta Nyugat-ellenesség önmagában elégséges és döntő tényező a jelenkori nacionalizmus szellemi fensőbbségéhez és a mondializmus–globalizmus ellen vívott harcának győzelméhez. Ez egy téves álláspont; bárki is állítsa. önmagában sem a nonkonformizmus, sem a Nyugat-ellenesség nem elégséges; egyik sem princípium-értékű. Ezenkívül, minden szembenállás feltételez még egy ellenfél által kisugárzott befolyást is. 
De szóljunk konkrétan néhány szót a Nyugat-ellenesség tévedéseiről, illetve adekvát kereteiről. 
Hamvas Béla egy fiatalkori zsengéjében18 társadalmi helyzetünket úgy értékelte, hogy az „Keleti Balambér” és „Nyugati Artúr” véleményei között hányódik. Az előbbi azt az álláspontot képviseli, hogy a nyugati kultúra teszi tönkre az országot, ezért vasutat kell robbantani és – mint Hamvas írja – paprikát szórni az „idegenek” szeme közé. Az utóbbi álláspontja pedig – aki majd Hamvas karcolatában a végszót kimondja – az üres hűvösség, a cinizmus, a burkolt fennhéjázás és az általános restség. Bár az írás humoros és zsurnalisztikus, némi „nyugatizmust” leszámítva már mutatja Hamvas éleslátását. A legtöbben nagyjából ma is csak e két végletet ismerik. 
Magyarország Európához való tradicionális viszonyának kérdésében rendkívüli káosz uralkodik nacionalista körökben is. Jól érzékelteti ezt az az írás, amelyben szerzője azzal büszkélkedik, hogy Magyarország „Európa védőbástyája” és „Európa megmaradásának egyetlen záloga” volt, ám önmagának ellentmondva, néhány sorral korábban még azt írta: „ez az ország a Nyugattól soha, egyetlen történelmi korszakban nem kapott semmit”.19 Mindez nem csupán egyéni ellentmondást rejt, hanem azt a sugallatot is magában foglalja, hogy őseink nem tudták, hogy mit védenek és mit cselekszenek. 
Vegyük szemügyre Magyarország és Európa tradicionális viszonyát, és határozzuk meg a Nyugat- és Kelet-Európa között alkalmazott különbségtétel –„vasfüggöny” előtti – eredeti okait. 
Amikor Magyarország és Európa tradicionális viszonyát vizsgáljuk, nyilvánvalóan nem az ország Európai Unióhoz való csatlakozásának politikai problémájával foglalkozunk. Azt szeretnénk megérteni, hogy a kereszténység mellett milyen szellemi jelentősége volt őseink számára a közép-kelet-európai letelepedésnek. Hisszük és tudjuk, hogy ennek a helyes megértése, s ennek az ősi akaratnak a benső megőrzése több, mint a tradicionális Európával nem azonos modern Nyugathoz való csatlakozás, és több, mint a modern Európához való esetleges nem-csatlakozás. Ha az ember örökérvényű – körülmények változásától független, földi esetlegességek által soha nem módosított – alapelveket birtokol, csaknem bármihez csatlakozhat, az a lényeget nem érinti, tartózkodhat azonban óvatosan mindentől, örökérvényű princípiumok nélkül egyetlen tartózkodó és védelmi intézkedése sem ér fabatkát sem. 
Valaha – a nyugati mítoszok és szövegek Aranykorában, annak is az első felében – az ember olyan létformában élt, ami meghaladta a ma ismert két fő életforma, a letelepedettség és a nomádság sajátosságait. Ebből a primordiális létállapotból, az úgynevezett Ezüstkor kezdete körül (vagy némileg korábban),20 két egymástól különböző életforma született: a letelepedett és a nomád – az a két életmód, amelyekbe a történelem valamennyi népcsoportja és az összes ősi tevékenység kivétel nélkül besorolható. A letelepedettség körébe tartozik minden földművelő nép, minden földműves tevékenység, a városépítés, a festészet, a szobrászat, minden statikus minőség és annak jegyében álló törekvés. A nomádság körébe tartozik minden állattartó nép, az állattenyésztés tevékenysége, a vándorló életforma, a költészet, a zene, minden változó-mozgó minőség és annak jegyében álló irányulás. A városok megnövekedett szerepe miatt a nomád életforma dominanciája a jelenkorra megszűnt, ami azonban nem jelenti a nomád minőségek teljes megszűnését. A zsidó-keresztény hagyomány – és minden nomád hagyomány – dramatizálta a helyzetet: Káin, a letelepedettség képviselője „gyilkos”, megölte Ábelt, a nomádság életformájának képviselőjét. Amennyiben a helyzet ez volna és a nomádság ősi minőségei teljesen eltűntek volna, az a letelepedés, az a letelepedettség, ami ilyen helyzetet eredményezett, valóban kárhoztatható volna. A letelepedett népek hagyományai azonban szintén kárhoztatják a nomádság képviselőit: belülről (mint a zsidóság esetében) vagy kívülről (mint Góg és Magóg hordáinak esetében) bomlasztják azt a struktúrát, amit szent művészettel megteremtettek. Amennyiben a helyzet ilyen, és a letelepedettség értékei valóban veszélyeztetettek, mert a nomádság negatív, bomlasztó aspektusa érvényesül, ez az álláspont, ez a felfogásmód is helyes, és a nomádság ebben az értelemben szintén kárhoztatandó lehet. Ámbár a letelepedett életforma keretei között, valójában azonban mind a nomád, mind a letelepedett sajátosságok egészen a jelen ciklus legvégéig megmaradnak. Európa nyugati felében a letelepedettség, keleti felében pedig a nomádság dominálnak (ez a legmélyebb oka például az ún. „balkáni jellegnek”), de mivel ma már Európa egésze a letelepedettséget jelenti, így mindez annak keretein belül igaz. Ez a Kelet- és Nyugat-Európa között alkalmazott különbségtétel tradicionális létjogosultsága és eredeti oka. 
A történelem mélyebb szemlélete, magasabb rendű felfogása lehetővé teszi, hogy ne csak ellentétet lássunk a letelepedettség és a nomádság között. Ez annál is inkább igaz, mert – mint láttuk – minden aranykori állapot ezek integrációjával és felső szintézisével azonos. Azzal, aminek hiánya az eredetileg nomád népek és a letelepedett népek közötti benső konfliktust eredményezi. 
A letelepedett életforma – felülemelkedve egy jellegzetesen nomád nézőponton – nem feltétlenül involúciót jelent. Elterjedése elsősorban magának a letelepedettségnek a jellegéből következik, abból, hogy ez az életmód nagyfokú formateremtő késztetéssel és készséggel rendelkezik. A nomád sajátosságok bizonyos háttérbe szorulása szintén nem feltétlenül negatívum, hiszen a nomádság természetéből következik, hogy nem igényli a lenyomatokat, elszakad a formáktól, és a költészet alapját képező hang természetének megfelelően eleve „rejtőző” természetű. Nincs tehát szüksége arra, hogy időbeli értelemben maradandó legyen. Ezért igaz az, hogy magukon a nomád hagyományokon tesznek erőszakot azok, akik írásba és megfoghatóságba akarják kényszeríteni azokat. A nomádságnak mint olyannak egyedül térre van szüksége, és megfelelő lehet számára egy nagy letelepedett civilizáció, ha az számára elég teret ad, s biztosítja, hogy a nomád sajátosságoknak megfelelő tevékenységeket gyakorolhassa. (A magyarságra a mai napig jellemző a nomád tevékenységek előnyben részesítése.) 
Műveiben Bencsi Zoltán „turáni” és „nem-turáni” népeket különböztetett meg, s minden erényt, még a monoteizmus erényét is (noha felfogása nem egy esetben a panteista deviációt súrolja) a turáni népeknek tulajdonított.21 Nem szívesen hozta olvasói tudomására, hogy a „nem-turáni” népek között olyanok is találhatók, mint az árya népek, akiket még a turáni hagyományok is a turániakkal együtt tartottak számon. A modern tudomány mára sajnos elfelejtette vagy indokolatlanul „elavult” elméletnek minősíti a különböző népek iráni és turáni eredetre való visszavezethetőségét. Indokolatlanul veti el ezt, hiszen az Arya – amiből az Irán (Airya-na) szó származik – s a Turan a letelepedett, illetve a nomád népeket jelölték.22 Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a (korábban) letelepedett népek többségükben az árya, a nomád (vagy később lete-lepedett) népek pedig többségükben a turáni rasszhoz tartoztak. 
Itt, bár közöttük jelentős különbség van, megint csak nem az az egyedüli járható út, hogy az árya és a turáni rasszokat és azok képviselőit egymással szembe állítsuk. Akik azonban csak mások értékeinek a rovására tudnak „magyarok” lenni, szükségképpen így tesznek. Ennek érdekében például gyakran egy lapon említik az indoeurópai áryák kései leszármazottait (pl. a Habsburgokat) és a sémi eredetű zsidóságot. Csak valamit kikezdve tudnak magyarok lenni (közben pedig ezt a vonást éppen az „indoeurópaiaknak” tulajdonítják). Céljaik között szerepel, hogy az indoeurópai hagyomány bármely formájáról kimutassák: alacsonyabb rendű a „magyar őshagyománynál”. Nem egy magasabb cél eléréséért harcolnak, hanem valaminek a kikezdéséért, amit úgy hívnak: indoeurópai. így természetesen az indoeurópai népek legtöbb történelmi képviselőjéről is azt vélik, hogy azok célja a magyarság elpusztítása, történelmének átírása stb. volt. Ez a vízió azonban úgy véljük saját indíttatásaikból fakad. Nem magyarázhatjuk másképpen azt a rosszindulatot, hogy az indoeurópai népek leszármazottjait gyakran rokonítják a szemitákkal.23 
Ettől a módszertől és mentalitástól azért is el kell zárkóznunk, mert a legkiválóbb nomád és a legkiválóbb letelepedett nemzeteknek mindig olyan céljuk és küldetésük volt, amely túlmutatott önnön nomád vagy letelepedett életformájukon. A legkiválóbbak célja és missziója annak a primordiális valóságnak és eredetnek a fenntartása volt, amely meghaladja a letelepedettség és a nomádság dualitását és feszültségét.24 Ezek spirituális örökségként és eleven emlékként őrizték annak az aranykori létállapotnak a valóságát, ahol a két életforma nemcsak, hogy nem fordult egymással szembe, de mindkettő meghaladott volt, és ahonnan az összes nagy tradíció leszármazott. Ezt egyetlen bizonyítékkal lehet alátámasztani. Ha valakinek nincs birtokában, nem szellemi öröksége a letelepedettség–nomádság kettőst meghaladó őseredeti állapot, akkor nem lehetséges áttérnie egyik életformáról a másikra. Az őseredeti állapot és a hozzá tartozó egyetemes tradíció ismerete nélkül egy ilyen áttérés megsemmisülést jelentene. (Ha valaki nomád, s nomád volta megszűnik, akkor ez a valaki nem élhet tovább.) 
A honfoglaláskor a magyarság letelepedett: a nomád életformáról áttért a letelepedett életformára. Ez a döntés csakis olyan emberek fejében születhet meg, akik többek voltak, mint a nomádság képviselői, akik birtokolnak egy olyan szintet, ami meghaladja a letelepedettség és nomádság dualizmusát. Népüket, népeiket ezért át tudták vezetni az átmenet, a gyökeresen eltérő életformára való áttérés válságán. Az átmenetet pontosan két oknál fogva hajthatták végre: szinte látnoki módon felismerték, hogy a magyarság csak autonóm letelepedés révén tud egységben és erőtényezőként fennmaradni (ez általában ismert); másrészt (és ez kevéssé ismert) azért akarták, hogy a magyarság hosszútávon fennmaradjon, mert a magyarság egyes képviselőiben jelen volt egy olyan spirituális örökség, ami meghaladta mind a nomádságot, mind a letelepedésre való, később bizonyított képességet. A magyarság nem kényszerből telepedett–telepíttetett le, hanem vezérei birtokában volt egy olyan primordiális örökség, amire már utaltunk.25 Nem alávetettségből vagy pusztán életük és nemzetük védelmezése okán védték Európát, hanem mert a legkiválóbb ősök küldetésüknek tartották, hogy Európa s a Világ felé közvetítsék ama őseredeti hagyományt, amelyben a letelepedettség és a nomádság harmóniája megvalósul. 
Ez a harmónia történelmi síkon ritkán valósult meg. Egyrészt a magyarság áttért a letelepedett életmódra és elvesztette nomád hagyományait; másrészt, ami a nomádságból megmaradt, az homályos, ösztönös, maradványszerű formában maradt fenn, és többnyire bomlasztólag hatott az új életformára. Néhányakban azonban megvolt vagy legalábbis felgyúlt a transzcendens szintézis, a primordiális hagyomány ezen öröksége. Kifejtésre került például a „vertikális nomádság” teóriája, miszerint a nomád karakterisztiku-mokat a transzcendencia meghódítására, szellemi célokból kell megpróbálni kibontakoztatni.26 
Mindezekből immár konkrét tanulságok is levonhatók az Európához való adekvát viszonyulás és az ezzel kapcsolatos korrekciók tekintetében. Egyrészt el kell fogadnunk Bencsi Zoltán gondolatát: „a magyarságnak semmi oka arra, hogy akár ázsiai rokonait vagy akár ázsiai származását szégyenelné”.27 Másrészt viszont hűnek kell lennünk őseink letelepedettségre irányuló megfontolt akaratához és az ezzel együtt járó, Európához való kapcsolódáshoz. Ha ez az Európa lényegesen meg is változott, ma sem Európa ellen kell léteznünk. Természetesen nem is Európáért, mint ahogy azt a legtöbben sugallják, de a még megmaradt európai szellemiség továbbra is olyan kereteket biztosít szellemi életünknek, ahol benső nomád sajátosságainkat megfelelően bontakoztathatjuk ki, mert kellő teret ad, olyan teret, ami a kelet-európai szellemiség kereteit ma is messze meghaladja. Bizonyos értelemben és módon a legjobb költőink, zeneszerzőink és gondolkozóink is ezt tették. Nem váltak nyugativá, de nem fordultak az európai szellemiség ellen. A legjobbak az európaiság legmélyebb kívánalmait is megvalósították, ugyanakkor pedig fenntartották függetlenségüket is. Egyetemes távlatút alkottak, s megőrizték a magyar sajátosságokat. Ilyen volt például Hamvas Béla, akit az utóbbi időkben, Isten tudja miért, támadni kezdtek nacionalista–nemzeti oldalról is.28 Meg kellene érteni, hogy nem minden észrevétel „magyarellenes”, ami megpróbálja felhívni a figyelmet a magyarság sajátos hibáira és mulasztásaira. Tudni kell önkritikát gyakorolni. Ez minden magasabb önmegvalósítás alapja. Nyilvánvalóan nem helyes Hamvas összes magyarsággal és magyar történelemmel kapcsolatos észrevétele, de úgy véljük, hogy sajnos nem ezért támadják, hanem azért, mert egyáltalán bármilyen kritikát is megfogalmazott. Ez nagy hiba. Arról árulkodik, hogy a magyarság már kevéssé ismeri a magasabb önmegvalósítás lehetőségét. Mindemellett e támadás méltánytalan is A bor filozófiája, a Bakony, Az öt géniusz és más olyan művek szerzőjével szemben, amelyek nagyon sok mindent megőriznek a magyar geniusból, ráadásul – és ez lényeges (és sajnos kivételes) – oly módon, hogy az európai gondolkozás kritériumainak és távlatainak is megfelelnek, abban is helyet biztosítanak a magyar genius számára. Mivel a Hamvas-életmű spirituális korlátjaival itt nem foglalkozunk, a jelen vonatkozásban kimondhatjuk, hogy Hamvas Béla azok közé tartozott, akik megértették, hogy a kereszténységen kívül mit jelentett Közép-Kelet-Európában letelepedni. Akaratlagosan letelepedni Nyugat és Kelet között, Európában, az európai kultúrán belüli letelepedett és nomád tendenciák határvidékén. 
Mindezen gondolatokkal talán sikerült hozzájárulnunk a magyarság Európához való tradicionális viszonyának terjedelmes témaköre tisztázásához, ahol is a földrajz, a kultúra, a szellemi–politikai irányulás és az eredet kérdései szorosan összefüggenek. Õseink nem támadták a tradicionális Nyugatot, elhagyták a nomádságot, az európai szellemiség mellett tették le a voksot és eredeti sajátosságaik megőrzését annak javára fordították. A legkiválóbbaknak olyan küldetésük volt, amely a magyarság nomád eredetét megelőző valóságból származott, s az „elsődleges eredetekkel” és a kezdettelenséggel volt kapcsolatos. A gondolkozó olvasó számára mindez elég példát adhat egyéni irányulásainak kialakításához. írásunk címének megfelelően több helyesbítésre szoruló nézet felülvizsgálható e sorok segítségével. 
Igen, de mi a helyzet a mai Nyugat-Európához való viszonnyal, ami tradicionálisnak immár egyáltalán nem mondható? E témát egy korábbi írásunkban már érintettük,29 és úgy véljük, hogy a fenti irányulások alapjukat tekintve a mai viszonylatok között sem változhatnak meg. A Nyugat-Európa irányában mutatott tisztelet és szolgálatkészség az, ami limitálódik. Az ezáltal felszabaduló energiákat továbbra sem a kelet-európai és „közel-ázsiai” nomád hagyományok, hanem inkább Európa fénykorának hagyományai, illetve a nagy világvallások tradícióinak megismerésére fordítjuk. Ezzel erősíthetjük középső helyzetünket és függetlenségünket. Ráadásul a primordiális Tradíció valósága is kirajzolódhat mindeközben. László András szerint: „Magyarországnak és a magyarságnak, a Magyar Nemzetnek meg kell őriznie tradicionális keleti eredetének és összefüggéseinek a tudatát – meg kell őriznie és fel kell élesztenie katholikus, protestáns, esetleg keleti orthodox kereszténységének a tudatát, tudatosítani kell mind Kelethez, mind Nyugathoz, [a tradicionális] Európához való tartozását. Meg kell őriznie és fel kell magában ébresztenie a Magyar Királyság igenlését – fel kell gyulladnia benne az egyetemes és integrális szellemi-metafizikai Tradicionalitásnak.”30 „…tudniillik ma már nem egyszerűen ennek vagy annak a tradicionális formának vagy vallásnak az életre keltése a feladat, hanem lehetőség szerint a Tradíció és a tradicionális szellemiség egészének a felkutatása és újra birtokbavétele. Ma már nem elég csak kereszténynek, csak muszlim-nak, csak hindunak vagy csak buddhistának lenni, és sorolhatnánk, hanem a vallások és a hagyományok transzcendentális egysége felismerésének a fényében valódi egyetemesség letéteményeseivé kell lennie mindazoknak, akik a modern világ gyilkos sodrával valóban hathatósan kívánnak szembeszállni.”31 Ez az a két álláspont, amivel egyet tudunk érteni a legfontosabb mai irányulások tekintetében. A magyarság középső helyzetéből, mind Nyugat-, mind Kelet-Európára való rálátásából és viszonylagos függetlenségéből következő előnyöket úgy véljük a lehető legmagasabb célok megvalósítására kell fordítanunk. Ez a kötet is ennek a jegyében született. Magyarságunk megvalósítása és egy magasabb önmegvalósítás lehetőségének felmutatása jegyében. A kettőt egymástól nem elszakítva. 
Hogy miért nem csupán kereszténységhez való hűségről beszélünk, az részint a fentiekből is megérthető, részint pedig egy másik alkalommal kell majd kifejtenünk. Amit itt utoljára meg kell még vizsgálnunk, az az, hogy miért nem beszélünk „magyar ősvallásról”, és hogy miért mondhatjuk azt: energiáinkat elsősorban nem a kelet-európai és „közel-ázsiai” nomád hagyományok megismerésére kell fordítanunk. 
Először is megjegyezzük, hogy Közép-Kelet-Európa általában szerencsésnek mondható abban a tekintetben, hogy nem hatalmasodott el egy olyan keresztény–neopogány vita, mint ami a xx. században Nyugat-Európa egyes országaiban több alkalommal is létrejött. Ez a vita inkább lezárja és korlátozza, mint megnyitja a lehetőségeket. A nyugat-európai neopogány mozgalmak általában karikaturisztikusak, külsőségeken alapulnak, kevés ősi tudás-elem található bennük, és mint azt az elnevezésük is mutatja, mindennemű tradicionális leszármazást nélkülöznek. Az általános helyzetkép ellenére mégsem lehet azt mondani, hogy Magyarországon (és Közép-Kelet-Európában) teljesen hiányozna a neopogány befolyás. Mivel a letelepedés később ment végbe e régióban, itt nem annyira újabb és újabb mozgalmak szintjén, mint inkább egy a társadalomban fellelhető, kevésbé virulens, általánosabb tendencia formájában lehet vele találkozni. 
Amit Bencsi Zoltán az útmutatóban és az Ősi hitünkben „magyar ősvallásként” bemutatott, az fél vallás nem vallás, de egynyolcad vallást sem tesz ki. Ha az összes e témával komolyan foglalkozó ember tudását összeadnák, az sem tenne ki még egy fél vallást sem. Attól, hogy ksatriya-módon akarunk egy ősvallást, attól még nem lesz meg az ősvallás. Helyesebb volna, ha a még megmaradt ksatriya-képességeinket olyasmire használnák, amire azok valók, nem pedig a szellem dolgaiba való kotnyeleskedésre, majd pedig ennek egyenes következményeként az ellene való lázadásra és hadakozásra. A szellemi dolgok elsődlegesen nem ksatriya-minőségeket, hanem brãhmanai kvalitásokat igényelnek, és az előbbieknek akkor is az utóbbiakat kell tisztelni és szolgálni, ha ezek nem olyasmit parancsolnak, mint amit az előbbiek akartak és vágytak. 
Azok a nomád hagyományok, amiket gyakran az átfogó „szkíta–hun–avar–magyar hagyomány” névvel illetnek, csak egyes töredékeik formájában maradtak fenn. Ezek a töredékek olyan viszonyban vannak a korábbi, maguk egészében elveszett–eltűnt nomád hagyományokkal, amilyen viszonyban egy kísértet van azzal az élő személyiséggel, akinek képében annak halála után megjelenik. Ezek a töredékek, ezek a tudás-elemek maradványok. Minden maradvány nyilvánvalóan csak rész ahhoz képest, aminek a maradványa. Tudjuk, hogy csak „testi” része, de még azt sem tudjuk, hogy pontosan melyik „testrésze”. René Guénon ezeket maradványokat „pszichikus tetemeknek” nevezte.32 Minden holttestnek van ugyanis egy bizonyos kisugárzása, pontosabban minden tetemet „életre” lehet kelteni (amely élet megfelel „kisugárzásának”), de ez az élet és ez a kisugárzás már csakis pszichikus. Nincs már meg az a szellem, ami egykor éltette őket, és aminek egykor élő, szerves részei voltak. Egy élő, természetfelettibe nyúló organizmusnak – amilyen egy eredeti hagyomány egésze volt – a maradványok tehát csak bizonyos pszichikus vonatkozásait őrizhetik meg önnön legdurvább testi jellegzetességeik mellett. Nincs már bennük és mögöttük az a szellem, amely korábban éltette őket, és amely felette áll a pszichikus vonatkozásoknak és hatásoknak. 
Amikor egy már letűnt hagyomány fennmaradt töredékeivel foglalkozunk, azokat vizsgáljuk vagy idealizáljuk, bizonyos értelemben holttestekkel és pszichikus tetemekkel kerülünk kapcsolatba, és a közönséges morálon felülemelkedve azt mondhatjuk, hogy egy holtat akarunk életre kelteni, vagy azt, hogy halottat idézünk. Itt minden a műveletet végző szellemi kvalitásain és célkitűzésein múlik. Ha igaz is az, hogy egy ilyen feltámasztás vagy felélesztés elvileg elvezethet bennünket a metafizikai Felébredés ideájáig is, az sem kevésbé igaz, hogy ezen a vonalon sötét nekro-mantiát ['halottidézés'] gyakorló emberek is tevékenykedhetnek. „és ha e személy a sötét hatalmak világához tartozik, e befolyásokat nyilvánvalóan mindazzal a működéssel homlokegyenest ellentétesen fogja felhasználni, amit eredetileg egy szabályos tradíció kvalifikált képviselői folytattak.” „…készen arra, hogy egy ilyen tradíció »holttesteit« a saját céljára hasznosítsa és használja.”33 így keletkezik az, amit Guénon „pszeudo-tradicionalitásnak” ['álhagyomány'] nevezett, és így lehetséges az, hogy sokan lelkileg megbetegednek azok közül, akik ma már nem élő hagyományokkal foglalkoznak. A „pszichikus tetemek” pszichikus befolyásainak hatása alá kerülnek, és egy Abszolútumról nem tudó, elérhetőségének tradicionális tételét nem ismerő, hierarchia nélküli világban kalandoznak, vegetációs összefüggések állítólagosan organikus, kozmológiai hálójában, amit ki tudja milyen indíttatásból szőttek egyesek a pszichikus tetemek köré. 
A nekromantia vonalán valójában irracionalizmusa tesz „sötétté” egy mágust. Az, hogy megmagyarázhatatlanul kötődik ahhoz, amivel dolgozik. Ehhez hasonlóan a regionális – harmadlagos és negyedleges – hagyományok elkötelezettjeivel is az irracionalizmus a legnagyobb probléma. Azok a befolyások és kötődések, amelyek következtében nem meghaladják, hanem alulmúlják a racionalizmust.34 Ezek nyomán nem élnek sem a logika, sem a következetesség, sem a körültekintés eszközeivel – mert e befolyások és kötődések már túlságosan megsokasodtak életükben. Az ilyen „gondolkozók” valósággal taszítják az embert az „akadémizmus” kísértésébe, hogy ott végre-valahára valami szárazat és adatszerűt olvasson. és ez megint csak nem helyes. Az akadémizmus ugyanúgy téves, mint a popularizmus: a dilettáns „professzonalizmus” és a dilettáns „amatőrizmus” ugyanannak a harapófogónak a két szára.35 Az egyik motorja a racionalizmus, a másiké az irracionalizmus. Mindkettő elzár és eltávolít attól, ami valóban intellektuális és szellemi.36 
Itt van ezenkívül az „ősvallásokkal” pusztán kulturális síkon való foglalkozás problémája. Ez ugyanis nyilvánvalóan elégtelen ahhoz, hogy vallási–szellemi kérdésekre választ adjon. és itt van az az egyre súlyosabb probléma is (Bencsi Zoltán esetéhez hasonlóan, aki azonban még természettudományos alapokra kívánta helyezni), hogy sokan modern, New Age-elemeket és módszereket alkalmaznak az ilyen irányú kutatásokban, esetleg úgy, hogy a New Age-et egyébként gyűlölik. Mindezek nyilvánvalóvá teszik, hogy a „magyar ősvallásra” vonatkozóan rendelkezésre álló anyagból egyre nehezebb lesz kiszűrni azokat az eredményeket, amelyeket nem radiesztézia, „ingázás” vagy más hasonló módszerekkel kaptak meg. és ennyi elég is. 
Az irracionalizmus elvetése – az irracionális kötődések felismerése, majd felszámolása – képezte tanulmányunk utolsó korrekciós pontját. 
A magyarság szellemi élete szempontjából javításra szoruló nézetek egyes helyein nagyon sok olyan szerzőre és íróra kellett volna hivatkoznunk, akik a legújabb kori nacionalista kultúrában befolyásos szerepet játszanak. Bízunk benne, hogy gondolatainkat és meglátásainkat megértve, az olvasók többsége el tudja helyezni ezeket a személyiségeket a megfelelő helyen. 
  
Jegyzetek 
1 Akik akkor éltek és akikre az mszp 1990 utáni propagandája nem volt hatással. Akik akkor éltek és nem csupán anyagi szempontok alapján vizsgálódnak. 
2 Ez volna a materiális fejlődés eredeti szerepe és bizonyos korlátok között tartásának értelme. Ellenben a modern ember – anélkül, hogy az anyagi előrehaladás nyújtotta lehetőségeket egy magasabb, szellemi kibontakozásra használná – annyi materiális eredménnyel és ilyetén élvezeti forrással él, amennyit korábban egy uralkodó is visszautasított volna. 
3 „…a technikai civilizáció és a modern gazdaság különböző »vívmányait« … az egyén újabb és újabb béklyókkal fizeti meg: egyre jobban beilleszkedik abba a kollektív fogaskerékrendszerbe, amelyet a gazdaság mozgat, s amellyel szemben a »politikai szabadságjogok« nevetségesek.” Julius Evola: Il Fascismo visto della Destra. Roma, 19702, Volpe, X. fej. 
4 Rövid interjú Claudio Muttival. Pannon Front 13. sz. 3. o. újraközölve: Nemzeti Sajtószemle 1998. febr. 15. 
5 Horváth Róbert: Tanítás nacionalistáknak (A magyarság szerepe a Birodalom ideájának és realitásának fenntartásában). Pannon Front 21. sz. 34–40. o. 
6 Ld. például, René Guénon: A modern világ válsága. H. n., é. n., Szigeti /Az Õshagyomány könyvei IV./, 19. o. Uő: Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához. Debrecen, 1999, Kvintesszencia, 54–55. o. Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen. Nyíregyháza, 1997, Kötet /A Cinóberösvény könyvei/, 2. rész XII. és XV. fej. Uő: Cavalcare la tigre. Milano, 19733, Scheiwiller. XXVI. fej. László András: Tradicionalitás és létszemlélet. Nyíregyháza, 1995, Kötet, 248–254. o. J. 
7 Práczki István: Csillagok – Méhek és magyarok. (A páros-Isten és az iker-nép története). In Kitörés a pokolból (Az 1998-as budapesti Szittya Világtalálkozó nemzetvédelmi és /ős/történelmi előadásai). H. n., 1999, NAP. 74. o. (Az ilyen túlkapásokra jellemző, hogy a szerző Honolulu nevét is magyar eredetűnek tekinti: megrögzött ragaszkodásai értelmében az „ott honoló ló” kifejezésből eredezteti. Uo. 85. o.) 
8 Bencsi Zoltán: Õsi hitünk. Budapest, Atilla uralomra jutásának 1503. esztendejében [1937?] kiadták a Turáni Egyistenhívők, 39. o. Uő: Turáni gondolat. Budapest, Atilla uralomra jutásának 1507. esztendeje [1941?], Bencsi. 
9 Az adatot közli Marx Tibor István: A Bencsi Zoltán vezette Turáni Egyistenhívők vallása kapcsán. Tradíció évkönyv 2000. sz. 153. o. 
10 A Turáni Egyistenhívők mozgalmának 1945 utáni története kapcsán lásd, László András: A szellem, a jobboldaliság és a Tradíció. Hunnia 43. sz. 20. o. 
11 (Eurázsiai) Birodalomelvűségének talán legszebb példája „Az orosz térségek kérdése” című tanulmánya. In Turáni gondolat. 10–15. o. 
12 Bencsi Zoltán: Koppány-e vagy István? (Ttörténelmi korrajz). Budapest, Atilla urunk 1504. esztendejében [1938?], Bencsi. 
13 Kocsis István: A szakrális fejedelem. Budapest, 1999, Püski, 202. o. 
14 A személyfeletti, a szupraperszonális definíciója a következő: az, ami oly mó-don haladja meg a személyiség síkját, hogy beteljesítve magában foglalja azt. Az, ami valóban személyfeletti, tehát nem lehet személyiség ellenes. 
15 László András: Néhány megjegyzés szuverenitásunk kérdéseiről. Hunnia 42. sz. 40–42. o. és uő: Néhány megjegyzés az államforma és az államforma érvényesülésének a kérdésköréről Magyarország vonatkozásában. Sacrum Imperium [internet-folyóirat] IV. szám (1998. szept.) [nyomtatott változatban:] 3–7. o.  
16 Lásd, Bencsi Zoltán: Koppány-e vagy István? 8. o. 6. bek, 20. o. 6. bek, 22. o. 3. bek, 49. o. és 59. o. 5. bek. Uő: Turáni gondolat. 3. o. A királyság eszméjének jelentőségét illetően lásd, Mészáros Dávid: Királyság és birodalom (A Magyar Királyság Európában). Sacrum Imperium II. szám (1998. márc.) 7–16. o. 
17 Az uralkodó keleti és nyugati típusának különbségei kapcsán lásd, Hubert de Mirleau: Fatalitás-e a demokrácia? Budapest., 1999, Stella Maris, 38–47. o. 
18 „–vas”: Kelet és Nyugat. Budapesti Hírlap 1924. dec. 17. 7. o. 
19 Szántai Lajos: Mátyás király koronázása és halála. Pannon Front 22. sz. 3. o. 
20 Gaston Geogel a „bukás”, a Paradicsomból való kiűzetés mitikus szimbólumának megfelelő történelmi eseményeknek a bekövetkeztét kb. i. e. 37 000-re, az Ezüstkor kezdetét pedig i. e. 37 000 körülre teszi. Az ezekhez tartozó civilizációk helyét az úgynevezett. lemuriai, majd a gondvánai kontinensre. Ld. Gaston Georgel: Az emberiség négy korszaka (A kozmikus ciklusok tradicionális doktrínájának bemutatása). Budapest, 2000, Stella Maris /Athanor Könyvek/, 154–158. és 212. o. (Magyar nyelven ez a könyv adja a legérvényesebb őstörténetet.) 
21 Bencsi Zoltán: útmutató turáni egyistenhívők számára, az újjáéledt ősi vallás tanításairól. Budapest, Atilla trónralépésének 1501. [1935?] esztendejében, Turáni Egyistenhívők, 3. és 16. o. Továbbá: Õsi hitünk.10. o. Koppány-e vagy István? 32. és 43. o. (Bár Bencsi írásaiban a német-ellenesség számos nyomát találhatjuk meg, a II. világháború dualista szituációjában azért tudta, hogy kinek az oldalára kell állni. Lásd Turáni gondolat. 12. o.) 

22 Vagy a két életforma egy későbbi, immár végérvényes szétválásának központja volt a mai Türkmenisztán és Irán területe, vagy pedig hosszú idő után itt érintkeztek egymással először a letelepedettség és a nomádság képviselői. 
23 Lásd például Pap Gábor: Küldetésünk Európában és a világban (A magyar nemzettudatról dióhéjban). In Kitörés a pokolból. 11, 12–13. és 18. o. Itt egy olyan személyről van szó, akiért például Makovecz Imre lemondott szerkesztőbizottsági tagságáról a korábbi Magyar Nemzetben. (Ld. Magyar Nemzet 1999. márc. 2.) így ez az eljárás sajnos nem ritka. Mindeközben egyébként mind a mai napig nem született meggyőző bizonyítás abban a tekintetben, hogy a sémi népek nem turáni eredetűek volnának. 
24 Az „árya” kifejezést – főként buddhista körökben – nagyon sokszor ilyen értelemben használták. Vagyis nemcsak a letelepedettek rasszának megjelöléseként, hanem azokra is alkalmazták, akik a letelepedés eszméjénél és a letelepedettek rasszánál valami többet és primordiálisabbat birtokoltak. Julius Evola, ha nem is mindig, de a legtöbb esetben szintén ebben az értelemben használta a kifejezést. Kocsis István tudja ezt, hiszen idézi Evola erre vonatkozó sorait (265. o.), de fentebb idézett művében mégis úgy állítja be Evolát, mint egy részrehajló történelemfelfogás képviselőjét (263. o.). 
25 Ez az örökség a nemzetek és népek születése előtti korszakból származik, így minden nemzettudatot meghalad. 
26 Baranyi Tibor Imre: Vertikális nomádság. Pannon Front 14. sz. 9–11. o.  
27 Bencsi Zoltán: Turáni gondolat. 5. o. 
28 Hamvas Béla erősen magyar érzelmű nevelést kapott, ami egész életművén nyomon követhető. Ebből minden olyat megőrzött, ami megőrzésre érdemes, és sok mindent meghaladott, ami meghaladásra érdemes. Magyar vonatkozású esszéinek gyűjteményéből (A magyar Hüperion I–II. H. n., é. n., Medio /Hamvas Béla művei 15–16./) sajnos számtalan olyan cikket kihagytak, amelyek – noha későbbi írásműveinél gyengébben megírtak és szűkebb szellemi horizontúak – bizonyítanák ezt. 
29 Horváth Róbert: Nyugat-Európa és Kelet-Európa. Pannon Front 13. sz. 4–6. o. 
30 László András: Néhány megjegyzés a Magyar Királyok Szent Koronájával kapcsolatban. Zománc 1990. sz. 28. o. [Kiem elés tőlünk.] 
31 Baranyi Tibor Imre: A magyarság szellemi küldetése. Hunnia 80. sz. (1996. júl.) 13. o. [Kiemelés tőlünk.]  
32 René Guénon: Titkos háború. Tradíció évkönyv 2000. sz. 135–138. o. 
33 Uo. 137. o. Egyértelmű, hogy a fent idézettekről van szó, amikor egy ősi hagyomány maradványai mellett New Age-elemeket is szerepeltetnek. Ez sajnos már a legújabbkori Korona-kutatás bizonyos eseteiben is bekövetkezett. 
34 A racionalizmus meghaladása a szupraracionalizmus, nem pedig az irracionalizmus. Nagyon sok nacionalista szerző (mint például Magyar Adorján) állt/áll az irracionalizmus, míg sokan a racionalizmus oldalán (amely a „felvilágosodás” korszakából ered). 
35 Ezt részletesebben Julius Evola Orientációk című könyvének Előszavában fejtettük ki. Budapest, 1998, Stella Maris /Athanor Könyvek/, 9–10. o. 
36 Ha nem is szellemi, de egy helyesebb közbülső megoldásnak tűnik az, amit mostanában megjelent könyveiben Földi Pál tett (aki ráadásul a más országok nacionalizmusa elismerésének kritériumát is teljesíti). Lásd például: Ezer év csatái (Kis magyar hadtörténelem). H. n., é. n., Alter-Natív.