Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Angelucci Orfeo II.

                                                                                                                            2/3.

 III.
 TALÁLKOZÁSOM NEPTUNNAL
 
A „csészealjban” történt jelentőségteljes és felkavaró utazásnak a következtében beállt érzelmi sokk után hetekig bódult személyként közlekedtem és végeztem napi kötelességeimet. Igaz, folytattam munkámat a Lockheednál, de egy automata voltam – két világ lakója – és egyikben sem voltam úgy igazából otthon. Majdnem lehetetlen leírni azt a lelkiállapotomat. Az a nagy szellemi felvilágosítás, amit a „csészealjban” kaptam, bolygóotthonomon, a Földön úgymond idegenné tett.
Vágyakoztam arra, hogy beszéljek erről a világnak, hogy terjesszem felfedezéseim igazságait; mégis tudtam, hogy a legtöbbről mindenkorra hallgatnom kellett. A valóságba történt nagy betekintésem mellett arra a felismerésre jutottam, hogy IDŐ végső soron NINCS. Amit mi időnek nevezünk, az csak az anyagi világokban van; és az is az érzékszervek csalódása. Azt is tudom már, hogy a világűrről való elképzelésünk teljesen hamis. De vajon kit tudtam volna ezekről a más igazságokról meggyőzni, ki hinne nekem?
Mivel azonban ŐK felszólítottak arra, hogy beszéljek a Föld polgárainak az élményeimről, sok embernek mondtam el a „repülő csészealjban” történt utazásomat. Majdnem mindenki nevetett rajtam és derült magában. Számos vicc céltáblája lettem. Valaki mindig mondogatta bölcsen-viccesen: „Nos, Orfeo, meg fognak ma éjjel megint jelenni „csészealj”-barátaid?” Vagy: „Angie, mondd már meg az egyik csészealjnak, hogy itt kellene leszállniuk a Drive-In színház előtt, akkor mi is hinnénk bennük.” Az ilyen megjegyzéseknek aztán minden alkalommal egy ellenem indult heccelődési vihar volt a következménye. De ez már nem zavart.
ÉN TUDTAM az igazságot, és ez elég volt !
Amikor az emberek szóban terjesztették történetemet, több újság gúnyos cikket közölt a „csészealj”-emberről. Mély fájdalmat okozott, amikor láttam azokat a nehézségeket és megalázásokat, amelyek miatt a két fiamat érték ezáltal. Ők tudták, hogy az emberek mit mondanak, azt, hogy az apjuknak „egy kereke hiányzik”, vagyis elment az esze. A fiúk nem akartak tovább iskolába járni, mert pajtásaik kinevették őket. Tudtam, hogy mindez sértette Mabelt, a feleségemet is. Mabel esdeklően kérlelt, hogy felejtsem már el az élményemet. Megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy miért kell beszélnem erről; és volt néhány elkeseredett összetűzésünk emiatt.
Szívesen belekezdtem volna valami pozitív dologba, de nem tudtam, hogyan. Így kezdtem el próbálkozni különböző háborús és védelmi hivataloknál, hogy elmeséljem a történetemet Néhány kisebb hivatal személyzete azonban nyíltan kinevetett, és tudom, hogy bolondnak is tartott. Viszont óriási megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy a valóban fontos hivatalok olyan személyekhez irányítottak, akik valódi érdeklődést mutattak a történetem iránt. Ők keresztül-kasul kikérdeztek mindenről, amiről csak be tudtam számolni.
Kicsivel később elkezdtem hetente érdeklődők kis csoportja előtt előadásokat tartani a világűrbeli látogatókról. Ezek az összejövetelek először magánlakásokban zajlottak, de amikor a hallgatók száma kezdett nőni, a Los Feliz Klubházban találkoztunk.
A megmaradó kevés szabadidőben elkezdtem leírni az élményeimet. Az volt a szándékom, hogy egy kis közleményben jelentetem meg őket, abban a reményben, hogy így több embert tudok elérni.
Mivel azonban a „csészealjban” megtett fantasztikus utazásomat követő napokban és hetekben nem történt semmi hasonló, egy kicsit elbizonytalanodtam. A folytatódó gúnyolódás és kinevetés egyre több kételyt szült bennem. Azáltal, hogy kitartottam azon állításom mellett, hogy az élményeim abszolút igazak, végül is nemcsak a barátaimat, hanem azt vettem észre, hogy még a családomat is kezdtem elidegeníteni magamtól. Az én történetemet a Földön nem hitték el; és a rejtélyes látogatók nem tettek semmit, hogy segítsenek nekem. Végezetül valóban kételkedtem egészséges emberi értelmem felől, és már nem tudtam magam sem, hogy a különös élmények nem egyfajta illúziók vagy hallucinációk voltak-e. Lelkiismeretem belső hangja azonban mégis biztosított, hogy nem úgy van, hiszen én FELISMERTEM ÉS LÁTTAM VELÜK AZ IGAZI VALÓSÁGOT !
Ezt soha többé nem tudtam már elfelejteni.
1952. augusztus 2-án késő este Mabel és én kisegítettünk a Los Feliz Drive-in színház bisztrójában. 23 óra körül kimentem, hogy egy kis friss levegőt szívjak. Nyugaton, a dombok fölött egy elmosódott, zöld fényt vettem észre, ami úgy tűnt, hogy az égbolton függ. Több percen keresztül figyeltem. Aztán bementem és kihívtam Mabelt meg még hét vagy nyolc másik embert. Mindannyian látták azt a titokzatos fényt, amely mozdulatlanul függött az égen a domb fölött. Megmagyarázni nem tudta senki; néhányan úgy vélték, hogy az egy levegőben lebegő helikopter kell, hogy legyen. Mások meg valamilyen magasan lévő utcai lámpának tartották.
Amikor azonban 3 vagy 4 perc után az „utcai lámpa” lassan és hangtalanul felemelkedett az égen és hirtelen eltűnt, már senkinek sem volt sok mondanivalója. Mégsem akarták beismerni – tiszta önfejűségből -, hogy ez valóban egy „repülő csészealj” volt.
Amikor az emberek visszatámolyogtak a kávézóba és „Orfeóról és az ő repülő csészealjairól” nevetgéltek, ellepett a csüggedésnek egy deprimáló hulláma. Hasztalan volt, abszolút hasztalan, hogy bárkivel is beszéljek a „csészealjakról” és az én élményeimről. Mivel olyan szörnyűen bátortalannak és magányosnak éreztem magam, elhatároztam, hogy haza megyek.
Amikor az üres építési telkeken mentem keresztül, ott magaslott előttem a nagy és sötét Hyperion Avenue Freeway híd. Az ég borult volt, és az óriási vasbeton-konstrukció sűrű, nehéz árnyékai még nyomasztóbbak és ijesztőbbek voltak, mint valaha. És mégis, a sötét hídívek árnyékaiban volt az, hogy szívbéli meleget és szívélyes fogadtatást , szellemi közösséget éltem meg egy messze magasztosabb és jóságosabb világgal. Hisz az óriási híd árnyékában találtam rá arra a „csészealjra”, amelyik kivitt engem ebből a világból.
Ezekre gondoltam, amikor hirtelen észrevettem, hogy a sötétségből jövet valaki közeledett felém. Megijedtem; mert korábban soha nem találkoztam itt emberrel, aki ilyen késő éjszaka választotta volna ezt a híd alatti lerövidítő utat. Épp egy köszöntő szót akartam kimondani, amikor világossá vált számomra, hogy az idegen a híd járatlan végétől jött. Az első gondolatom az volt, hogy „ott rejtőzködik valaki, talán azért, hogy kiraboljon téged!” De még mielőtt emiatt nyugtalanság vett volna rajtam erőt, hallottam megszólalni az idegent: „Üdvözöllek, Orfeo!”
A szívem majdnem megállt, mert azonnal felismertem annak az élőlénynek a csengő, szép hangját, aki a „csészealjban” beszélt hozzám. Megálltam, és szótlanul meredtem a közeledő alakra. Aztán az örömnek és hálának egy hulláma áradt szét bennem, és végül hebegve válaszoltam: „Én is üdvözöllek ...”
Ő megörülve nevetett. „Tudom, hogy gondolatban adtál nekem egy nevet, nekem, aki névtelen maradtam számodra”, mondta barátságosan. „Így nyugodtan nevezhetsz, Orfeo – ez a név illik annyira, mint minden más név is illik, és ennek számodra több belső jelentése van, mint bármelyik névnek, melyet én tudnék megadni neked.
„Neptun” … lassan és mély tisztelettel ejtettem ki ezt a nevet. Tényleg épp ezt a nevet adtam ennek a nagy, titokzatos lénynek. Majd hozzáfűztem: „Végre eljöttél és adsz nekem erőt és bizalmat.”
Most már olyan közel volt, hogy megláthattam őt. Több centiméterrel nagyobb volt, mint én, és körvonalaiban úgy hatott, mint egy erős férfi. Az árnyékok azonban olyan sötétek voltak, hogy az alakjának részleteit nem tudtam felismerni. De már az a tény is, hogy ismét a közelében voltam, hatalmas adag erőt, harmóniát, örömet és belső nyugalmat adott nekem.
„Gyere Orfeo”, mondta barátságosan, miközben elhaladt mellettem. Ma éjjel még sok mindent kell megbeszélnünk…”
Követtem őt, amint előttem lépdelt keresztül a sűrű árnyékon. Szilárd lépteit hallhattam a sóderes úton, ez megszüntette minden kételyemet. Ő nem fantom volt, és nem is érzékcsalódás.
Egy jobban megvilágított részre vezetett közel a Glendale Boulvard kanyarjához, ahol fel és át lehet menni a hídon. Szabályszerűen remegtem az izgalomtól, mivelhogy most vethettem egy első valódi pillantást egy másik világból jött titokzatos látogatóra.
Amikor aztán megfordult, megláttam az arcát, ugyanazt a csodálatos, kifejező tekintetet, amit a világító ernyőn láttam. Különösen feltűntek nekem újra szokatlanul nagy, sötét és beszélő szemei, arcvonásainak nemessége és szépsége, melyek valóban melegséget és jóságot sugároztak.
Akkor vettem észre, hogy egyfajta kékes színű uniformist hordott, ami hibátlanul volt elkészítve, szorosan és mindenütt követve testének alakját. Ennek a ruhának láthatóan nem voltak varratai, gombjai, zsebei, felhajtásai vagy bármilyen mintázatai. Ténylegesen olyan tökéletesen illett rá, mintha majdnem testének egy részét képezte volna.
Viszont amikor ezeket így figyeltem, egy elcsodálkoztató jelenség feltűnt nekem: egyenruháját és alakját jól láthattam. Azonban ezek időközönként villództak (csillámlottak, mintha csörgedező vízen keresztül látnám őket). És a szín se maradt egységes és egyenletes, hanem váltakozott, ami egy életlenül beállított TV-készülékre emlékeztetett engem. Csak az arca és a kezei maradtak mozdulatlanok és stabilak, mintha azok nem lettek volna részben folydogáló víz fátylával elhomályosítva.
Elhaladó autók fényszóróinak fénye esett időről időre ránk, és emlékszem még, hogy felmerült bennem a kérdés, hogy az elhaladó kocsikban lévő emberek számára az én társam vajon milyen lénynek látszik? Látták ők őt egyáltalán? És ha igen, vajon ő ugyanolyan szilárdnak és anyaginak tűnt számukra, mint én?
Ment tovább, és intett nekem, hogy kövessem. Hallgatagon levezetett engem a meredek kibetonozott rézsűn a Los Angeles folyó kiszáradt medrébe. Ott leült egy nagy kőre és felszólított, hogy tegyem én is azt.
Egy darabig hallgatott és én erősen éreztem egy hatalmas rezgésmezőt körülötte, fölényes nyugalom, testvéri szeretet és kimondhatatlan öröm érezhető kisugárzását.
Majd végre újra megszólalt és a következőket mondta: „Te intuitíven megérzel és megértesz sok mindent, amit nem tudok közvetlenül elmondani neked, Orfeo. – Így ismerted épp helyesen fel, hogy mi mások vagyunk, mint a földi emberek, amennyiben olyan dimenziókban élünk, amelyek a ti világotok számára ismeretlenek. A Föld egy 3-dimenziós világ és ezért túlnyomó részben hibás. Elmondhatom neked, hogy a Földet bizonyos más világok lényei egy „átkozott bolygónak” tartják; ők az elvetettek, az elesettek otthonának nevezik azt. Mások azt mondják, hogy a Föld a „keserűségek birodalma”. Mivel a földi fejlődés a fájdalom, bánat, bűn, szenvedés és a fizikai haláltól való félelem által megy végbe. Hidd el nekem, minden bolygó evolúciója másképp folyik, mint a földi, még ha a ti tudósaitoknak ettől el is tér a véleménye.”
Amikor ezeket a ritka különös szavakat hallottam, lelkem azt kiáltotta: „Miért kell ennek így lenni? Miért kell a földi embereknek fájdalmat, szenvedést és halált ismerniük?” Ő felnézett az égre, és az enyhe fényben mély együttérzést láttam az arcán. Lassan azt mondta: „Az erre a kérdésre adandó válasz egyike az „idő”-ről meglévő őrült elképzelések titkainak. De a következőt elmondhatom neked: Ilyen viszonyok nem mindig uralkodtak azok között a lények között, akik ma benépesítik a Földet. Egykor volt a ti Naprendszeretekben egy másik bolygó, mindegyik közül a legpompásabb és a legsugárzóbb. Ez a bolygó volt az őshazája a földi embereknek. Ott ők nem ismertek sem fájdalmat, sem gondot, sem szenvedést, sem betegséget, sem halált. De ennek a világnak a nagyszerűségében és csodái között elbizakodottak és arrogánsak lettek az emberek. Háborúkat folytattak egymás ellen, aztán végül a Minden Élet Forrása ellen fordultak. Legvégül szétrombolták saját bolygójukat, amely most már csak aszteroidáknak és törmelékeknek egy terméketlen gyűrűjeként létezik a Naprendszerben. Azért, hogy ezek az élőlények aztán újra megtanulják a kölcsönös megértést, az együttérzést és a testvéri szeretetet, egy kisebb bolygónak, a Földnek a durva érzékű anyagi evolúciójába születtek bele. A szenvedés, a gond, a csalódás és a halál lettek a tanítómestereik. A jelképük az állatember lett. Minden embernek magának kell kiharcolnia saját sorsát és megváltását. Az „idő”-ről meglévő hamis elképzelésben és ismétlődő születések és halálok által fejlődik fel lassan és fáradságosan minden lény újra az istenségnek a korábbi megboldogult szellemi állapotába.
Végül minden egyén a Földön vissza fogja nyerni elvesztett örökségét. Akkorra megtanulják a megértést, az együttérzést, valamint az Isten és felebarátaik iránti igazi szeretetet.”
Alaposan elgondolkoztam különös szavain és arra gondoltam, hogy azok megmagyaráznak néhány látszólagos titkot az emberrel és földi sorsával kapcsolatban.
De figyelmem hamar újra elterelődött. Neptun alakját ismét különlegesen „csillámlani” láttam, és akkor felötlött bennem hirtelen a kérdés: Itt volt ő egyáltalán valójában, a szó fizikai értelmében? Vagy egy nem-anyagi kivetítés volt egy másik dimenzióból a mi fizikai világunkba? Igazi alakjában és normális létében láttam-e őt, vagy csak egy megközelítően emberi jelenség kivetítődéseként? Ezek a furcsa gondolatok ijesztettek meg egy kicsit és tettek tanácstalanná.
Ekkor egy megnyugtató mosoly világította meg arcát. „Ne légy nyugtalan, Orfeo”, mondta. „A válasz az eszedben felmerült kínzó kérdésre igen is, meg nem is egyszerre. A Földön a dolgok alakja, színe, sajátossága és anyagi kinézete túlontúl fontosak. A mi világunkban ezzel szemben ezek az illúziók gyakorlatilag nem játszanak szerepet. Legyen elég számodra, ha azt mondom neked, hogy olyan hasonló vagyok számodra igazi énemhez, amennyire csak lehetséges. Jobban nem tudom ezt neked elmagyarázni 3-dimenziós kifejezésekkel.”
Szegény, gondterhelt földi testvéreimre gondoltam és féktelenül kérdeztem meg: „Mi a helyzet most a Földdel? Felületesen nézve itt minden elviselhetően nyugodtnak látszik. De tudom, hogy veszélyes, csalóka vizeken evezünk. Sok ember hord a szívében félelmet és gondot. Állandó félelem uralkodik a hidrogén-bombától és más szörnyű pusztító fegyverektől, amelyeket a laboratóriumokban fejlesztenek. Aztán itt van a kommunizmus alattomos fenyegetése. Ez az egész világ félelme. Ó, még olyan sok szörnyű dolog van …”
Amikor Neptun válaszolt, hangja nyugodt és higgadt volt. Így szólt: „A kommunizmusban, a Földön a jelenlegi főellenségben a gonosz egyesített hatalmainak serege húzódik meg. Minden embernek a szívében a jóval együtt egyben rossz (gonosz) is van. De néhánynak sokkal több benne a gonoszság, mint a másokéban. A kommunizmus egy szükséges rossz. Ez ugyanúgy létezik most a Földön, mint a mérges állatok, az éhínségek, a járványok, az önkényuralom, vagy az özönvízszerű áradások. – Ezek mind olyan negatív erők, amelyek felébresztik az emberben lévő jó pozitív erőit és cselekvésre késztetnek. Így legyőzésre kerülnek a gonosz erők és felismerik őket, lényegtelenségük nyilvánvalóvá válik. Ilyen módon végül is a gonosz elpusztítja önmagát.”
Egy kicsit elhallgatott, és én újra láttam, hogyan lett „egyenruhája” néhány helyen sötétebb, majd újra világosabb, mintha megállás nélkül fátyolkék felhőkből és világosabb holdfény-foltokból készülne. Aztán megállt a lélegzetem, amikor folytatta: „Igen, a háború ismét el fog jönni Földetekre. De nekünk nincs hatalmunkban, hogy megakadályozzuk azt. Országodban emberek milliói fognak küzdeni a végsőkig az eddigi ideáljaikért és az emberi szellem szabadságáért. Ezt úgy fogják tenni, hogy a győzelemre csak minimális esélyük lesz.
Annak a borzalomnak az ideje, melyet a jövőbeli történelemben „A nagy nyomorúság”-nak fognak nevezni, közelebb van, mint azt bármely ember elképzelné. És a háborús felhők már feltűnnek a horizonton, sötéten és vésszel fenyegetve; de fölöttük végtelenül és örökké ragyog a szivárvány. Az emberiség túl fogja élni Armageddont és a közösség és az igazi testvéri szeretet új, csodálatos napjára fog felébredni. A felderengő nagy „Új Kor”-ban a Föld emberei el fogják felejteni minden keserű szenvedésüket és együtt, a felebaráti szeretet teherbíró alapján egy új világot fognak felépíteni.”
Szünetet tartott és fénylő szemeit teljesen rám irányította. A sápadt fényben tekintete valóban ragyogó volt.
„Sokkal többet erről most nem mondhatok neked, Orfeo”, mondta. „Korongjaink 1947-ben történt első ismertetett észlelései óta ezrek kezdtek el hinni bennünk. Sokan valóban látták korongjainkat. Néhányan látnokian érzékeltek minket. Mások éles hallásukkal kerülhettek kapcsolatba velünk. Megint mások intuitív megértés által ismerik fel létünket és jelenlétünk átfogó megmutatkozását. Azonban létezésünknek egy úgynevezett hivatalos bizonyítékát, melyet oly sokan követelnek, sajnos nem tudunk adni. A mi korongjaink meglétének hivatalos bizonyítéka el fog jönni! Számunkra minden olyan kísérlet, hogy magunkat egy valamilyen un. mérvadó személyiség által fizikailag nyilvánítsuk meg az emberiség számára, csak hasztalan lenne, az illető számára azonban lehet, hogy katasztrofális. 3-dimenziós élőlények számára kevés kivételtől eltekintve lehetetlen a többdimenziós lények felfogása és megértése.
Ma éjszaka áthágtam egy törvényt, azzal, hogy meglátogattalak téged. Az „El a kezekkel a Föld ügyeibe történő mindenfajta beavatkozástól” törvényét! A működő kozmikus törvény fog gondoskodni arról, hogy ez újra jóvá lesz téve.”
Rám nézett; különös szemei hirtelen szomorúak lettek. Egy pillanatra az a szörnyű érzésem volt, hogy én az ő magasabb szempontjaiból csak egy tovatűnő, tartalmatlan árnyéknak tűntem, teljesen olyasfajta realitás nélkülinek, mint amilyet ő ismer. Ebben a pillanatban tárult fel előttem az az igazság, hogy mi földi emberek olyan messze vagyunk az ő lényük fajtájától, mint a Föld a Naptól.
Egy kis idő múlva így szólt: „Szívesen megszorítanám a kezed itteni, ma éjszakai jelentőségteljes találkozásunk alkalmából, de nem tehetem meg. Már eddig is túl messze mentem. Az én túllépésem miatt most egy ugyanilyen nagy lépéssel vissza kell vonni magunkat tőled. Az ok és okozatnak a Földön megmásíthatatlan törvénye megfelelően működni fog. Ennek következtében csak kevés ember fogja elhinni vagy egyáltalán meghallgatni is a találkozásunkról szóló beszámolódat. A nagy világképben a te történeted semmilyen módon nem fogja megváltoztatni a viszonyokat a Földön. Nem fog a mi találkozásunk bármilyen tényleges földi történést meggyorsítani vagy késleltetni sem.
A legjobb esetben a te történeted néhány kevés embernek nagyobb hitet és belső meggyőződést fog adni, és ez a kevés ember fontos! Isten útjai megváltoztathatatlanok és csak azok számára érthetőek, akiknek szellemi belátásuk van. Az idő illúziójában minden dolog a helyes órában fog beteljesedni.”
Éreztem, hogy remegtem és rángatództak az idegeim. Hogy ez csak izgatottságom miatt volt, vagy ténylegesen azért, mert Neptun vibrációs mezejében voltam, nem tudom. Olyan szívesen köszönetet mondtam volna neki, olyan szívesen kifejeztem volna az iránta érzett nagy, hálás vonzódásomat. De nem igazán tudtam, hogy hogyan. „Szívem mélyéből köszönetet mondok neked, Neptun”, mondtam. „Megfogadom neked és a te világod lényeinek, hogy egész életemet nektek szentelem, azért, hogy az emberiség értelmesebb és belátóbb legyen.”
„Tudjuk, hogy nem fogsz cserben hagyni minket, Orfeo” – válaszolta. „Jelenleg már nem tudunk többet találkozni. De most már ne is kételkedj az élményeid realitásában! Az út nyitva áll, íme járd tetszésed szerint! A te sikertelenséged az enyém is lenne. Örülök neked; mert általad egyre több ember fog jobban megismerni és megérteni minket és bízni bennünk. Emberek milliói fognak így erőt és bátorságot meríteni és bátran kiállni, hogy szembenézzenek az előttük álló nehéz megpróbáltatásokkal. Én mondom ezt neked: a „Nagy Nyomorúság” nagyon közel van, és a következő háború fúriája akkor fog kitörni, amikor a legkevésbé számítanak rá, amikor minden ember békéről beszél. Többet nem mondhatok neked!”
Ezeknél a prófétai szavaknál Neptun felém nyújtotta a kezét. De én visszaemlékeztem szavaira és nem fogtam azt meg.
Ekkor mosolygott, és tekintete tényleg fényt látszott kisugározni. „Orfeo, testvérem!” mondta megindító szívélyességgel. „Miattam vonakodsz attól, hogy áthágd a törvényt. Örökre bízom benned, Orfeo. Egyszerű cselekvésmódoddal megtisztítottál engem az ezzel a talajjal való érintkezéstől!”
Egy kis szünet után hozzáfűzte: „Nemsokára visszavonulunk a Földtől, Orfeo – de a valóságban sohasem vagyunk messze. Később majd újra visszatérünk, de nem hozzád, te szeretett barát. Ezeknek a szavaknak a jelentését később fogod majd megérteni.”
Miután erre nem válaszoltam semmit, azt mondta: „Szomjas vagyok Orfeo. Tudod talán, hogy hol lehet itt egy korty vizet kapni?
„Ó, igen, igen” válaszoltam sietve és gyorsan talpra ugrottam. Eszembe jutott egy kis üzlet, ami egészen közel volt és egész éjjel nyitva tartott. „Várj itt kérlek, rögtön visszajövök”. Otthagytam őt és felmásztam a töltésre.
Miközben szaladtam az üzlethez, megfordultam és visszanéztem a Hyperion hídhoz. A középső magas ív alatt észrevettem egy kísérteties iglu elmosódott körvonalait, melyről rögtön felismertem, hogy „csészealj”, pontosan olyan, mint az, amelyikben én is utaztam. A boltban vettem két üveg citromos limonádét, és siettem vissza. De ahogy közeledtem elválásunk helyéhez, csalódva állapítottam meg, hogy a kísérteties „csészealj” már nem volt a híd íve alatt.
Felgyorsítottam lépteimet, és rohantam majdnem addig a helyig, ahol elváltam Neptuntól. De ő már nem volt ott. Túlságosan nem lepődtem meg, mert volt egy olyan sejtésem, hogy visszatérésemkor már nem lesz ott.
Eldobtam az üvegeket és lerogytam a földre. A hely olyan szörnyen üres volt nélküle. Olyan fájdalmasan egyedül éreztem magamat, olyan gyámoltalannak és elhagyottnak, mint egy gyermek, aki egyedül van egy sötét szobában, amikor hirtelen kialszik a villany. Felfelé néztem, és szemeim vágyakozva kutatták az eget. Magasan a nyugati égbolton láttam egy enyhe, elmosódott zöld fényt, ami egy pillanatra ott állt, majd eltűzött onnan és eltűnt.
„Élj jól, Neptun”, mondtam csendben és éreztem, hogy nedvessé válnak szemeim. „Most már tudom, hogy a Föld még nem érett meg a ti világotokból származó lényekkel való találkozásra. De a Föld nagy „Új Korának" hajnali pirkadatában el fog jönni annak a napja is, barátom. Majd ha felfogjuk az igazi testvéri szeretet jelentőségét, majd ha nagyobb mértékben legyőztük a gonoszt, ami önző szíveinkben lakik, akkor talán méltóak leszünk arra, hogy találkozzunk a ti világotok végtelenül bölcsebb és jóságosabb testvéreivel.
Azokban a távoli napokban felebarátaitok nyíltan és örömmel teli fognak meglátogatni minket. Akkor a Föld többé már nem lesz a legutálatosabb bolygó, a 'bánat otthona'.

 IV.

 „LÁTHATÓVÁ VÁLHATUNK ÉS ÚGY ÉLHETÜNK ÉS TEVÉKENYKEDHETÜNK, MINT A FÖLDI EMBEREK, ORFEO !” 
 
Először nem beszéltem senkinek a Neptunnal történt különös találkozásomról; hisz én tudtam a legjobban, hogy új történetemre az emberek csak még nagyobb hitetlenséggel és gúnnyal reagálnának. De rögtön elkezdtem leírni az élményeimet. A „csészealjakkal” szerzett első élményeimről már volt egy kéziratom, és azt terveztem, hogy kinyomtatom egy kis saját újság első számaként, mely újságnak a „20.század újságja” címet szántam. De a kiadó utáni keresésben nehézségek álltak be. Most viszont örültem, hogy a lap még nem volt a nyomdában, mert így a mostani legfrissebb, Neptunnal való találkozásomat is beletehettem.
Szabadidőmben szorgalmasan dolgoztam a kéziraton. Viszont az a lelki és testi feszültség, amelyben voltam, fogyasztották az egészségemet, és újra éreztem néhány korábbi tünetemet, nagyon nagy gyengeséget és fáradtságot. Ezért 1952. október 1-én szabadságot kértem munkám alól a Lockheednál. Ezt megadták nekem, és egy érdekes véletlen volt, hogy a szabadságom első napja egyben az a nap volt, melyen felszólítottak a Lockheed történetében első sztrájkra. Az volt az érzésem, hogy ezáltal megmenekültem az idegeim plusz megterhelése elől. Szerencsére a sztrájk jól végződött, és az üzemben pár héten belül újra megindult a munka.
A szakmai munkám alóli mentesülés által hamar be tudtam fejezni a kéziratot, és sok pihenés révén az egészségem is gyorsan javult, olyannyira, hogy egy hónap leforgása alatt elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy újra menjek dolgozni.
Az üzembeli munkatársaim tudtak az én „csészealjak” iránti érdeklődésemről, és sokan ismerték az első két élményemet is. El kellett tőlük viselnem néhány élcelődést. De ez egészében véve jóindulatú, barátságos viccelődés volt, és én nem csináltam gondot belőle magamnak. Néhány munkatárs azok közül, akikkel a legszorosabban dolgoztam együtt, az élményeim realitásának konkrét bizonyítékaira kért engem. Elmondtam nekik, milyen volt az a fényét változtató idegen fémdarab, amit felemeltem a „csészealj” padlójáról, és hogy hogyan tűnt az el a semmibe néhány rövid perc alatt. Beszéltem nekik arról az égési foltról is, amelyet „beavatásom” alatt kaptam a „csészealjban”, és amelynek következtében azóta mellem bal oldalán van egy heg. Néhányan meg is nézték maguknak ezt a heget.
De ezek a dolgok nem voltak elegek számukra bizonyítéknak.
Egy éjszaka néhány munkatárs ismét mondogatta nekem vicceit az élményeimmel kapcsolatban. Al Sarradar ezzel szurkálódott: „Egyáltalán milyen pálinkát iszol te, Angie, ami kivezet téged ebből a világból?”, majd Seveicki Walter megerősítette: „Igen, mondd el nekünk, hogy mi is utazhassunk már egy „csészealjjal”.”
Egyszer épp egy nehéz présszerszámot gördítettünk kifele a csarnokból. Al és én kivettük a kész radomot, amikor hirtelen egy hangos recsegést hallottunk. Olyan volt, mintha egy fadeszka tört volna szét. Ugyanabban a pillanatban egy elektromos ütést éreztem a jobb kezemben és egy szúró fájdalmat a mutató ujjamban.
A fiúk megijedtek. „Mi történt, Angie?”
Nem válaszoltam, hanem csak úgy tartottam a mutató ujjamat, hogy mindannyian láthatták. Öten közülük megfigyelték, hogyan jelent meg az ujjamon egy kerek duzzanat. Nem piros volt, mint egy égésfolt, hanem szürkén nézett ki. Kb. egy 10 centes nagyságú volt. Egy tökéletesen kerek kör volt egy sötét ponttal a közepében – ismét a hidrogénatom jele.
Valaki mondott valamit a statikus elektromosságról; de mindenkire mély benyomást gyakorolt ez az esemény. Ilyesmi még sohasem történt ott. Al azt tanácsolta nekem, hogy kezeltessem magamat az üzemi orvossal. Azt mondtam neki, hogy ez nem szükséges, mivel semmilyen fájdalmam nincs. Emlékeztem arra, hogy ugyanez történt velem a „csészealjban”, amikor ráadásul egy sokkal nagyobb égési jelet kaptam a bal oldalamon a szívem alatt.
Ők nevettek az én magyarázatomon, és vonakodtak elhinni azt, hogy a hirtelen megmagyarázhatatlan jelenséghez, ami ezt a ritka mintát idézte elő az ujjamon, földönkívüli lényeknek valami köze lenne. Mégis, mélyen a belsőjükben meg voltak döbbenve; és ma bárki közülük tanúsítani fogja az élményem tényét.
A figyelemre méltó égési jel néhány hónapig maradt a mutató ujjamon, mint állandó emlékeztető a láthatatlan látogatók közelségére.
Október második felében Mabel visszautazott New Jersey-be, hogy meglátogassa a rokonainkat. Amikor néhány hónappal később újra megjött, magával hozta édesapámat és édesanyámat, akik szerettek volna egy-két hónapig Kaliforniában maradni.
Mabel telefonált, hogy jó lenne, ha eléjük mennék a Greyhound buszpályaudvarra.
Vágytam már Mabelre és örültem az édesapámmal és édesanyámmal való együttlétnek. Megérkezésük estéjén beautóztam a városba. Olyan vidáman kíváncsi voltam, mint egy gyerek.
Kb. 18 óra volt, és az utcákon nagy volt a forgalom. Miután leparkoltam a kocsimat, odamentem a buszvégállomáshoz. Itt is sietős mozgalmasság uralkodott. Mindebben az izgalomban semmi sem volt távolabb eszemtől, mint  a „repülő csészealjak” és a világűrből jövő látogatók. De amint beléptem a buszállomás bejárati ajtaján, hirtelen megálltam és elámultam – nem tudtam hinni a szememnek. Közvetlenül előttem, az újságos stand felé fordultan egy számomra ismerős arcot pillantottam meg. Nem tévedtem – Neptun volt az !
Felnézett és sötét szemei elárulták nekem, hogy várt rám. Egy szokásos sötét utcai öltönyt viselt és egy aktatáska volt a hóna alatt. Egy puha szélű, sötétkék filckalap árnyékot vetett a szemeire. Ugyanolyan reálisnak hatott, mint minden más személy a pályaudvaron! Ezután a hirtelenül meglepő ijedtség után elindultam felé, hogy köszöntsem őt, de egy erős telepatikus utasítás visszatartott. Vonakodva megálltam, és néztem őt.
Felém fordult, kiegyenesedett, és nem tudtam elkerülni, hogy megállapítsam, milyen nagynak, rendkívülien jól kinézőnek és előkelőnek hatott ő a sietős embertömegben. Nem mosolygott, arca sokkal inkább majdnem, hogy szigorú volt, majdnem mintha bosszús lenne. Vajon én tettem helytelenül valamit? Mabel és a szülők teljesen el voltak felejtve.
Intenzív tekintete továbbra is rám irányult. Kibúvóként, hogy időt nyerjek, odamentem az újságos standhoz , vettem egy újságot és lapozgattam benne. Azt az egyértelmű telepatikus közlést kaptam, hogy ne közeledjek hozzá. Tehát megvártam, hogy ő szólítson meg. De ő ezt nem tette. Míg anélkül, hogy olvastam volna, a magazin egyik oldalára nézve további telepatikus közlésre vártam. Meg is jött! A közlés lényege így szólt: „Orfeo, amikor az előző alkalommal láttál engem, egy kevésbé szilárdan megtestesült jelenség voltam a ti 3-dimenziós világotokban. Az volt a célom, hogy valamilyen fogalmat adjak neked a mi valódi megjelenési formánkról. Ma este azzal szemben teljesen megtestesülve látsz engem. Ha nem tudnád, hogy ki vagyok, nem tudnál megkülönböztetni embertársaidtól. Ma este nem félig fantom vagyok, hanem úgy tudok mozogni az emberek között, mint egy földi. Nem szükséges számodra, hogy beszélj hozzám. Te megtanultad a megértést. Most már tudod, hogy meg tudunk jelenni emberekként, tudunk élni és tevékenykedni, mint ők.”
Hálásan néztem a szemeibe, és éreztem, mint a vele történt előző találkozásomkor, hogy lényeink ismét összeértek. Olyan volt, mintha pillanatokra eloldódtam volna saját személyiségem béklyójától.
Épp ebben a pillanatban vettek engem észre Mabel és a szüleim. Mint az álomban, úgy hallottam, amint kiáltják a nevemet, miközben odarohantak hozzám. Mint egy automata, úgy pusziltam meg Mabelt és öleltem át apámat és anyámat. Ők az egész idő alatt csak csevegtek és fogták a kezemet. Én úgy éltem meg ezt a köszöntő jelenetet, mintha egyfajta kábultságban lettem volna, és alig tudtam, hogy mi is történt ott.
Mindannyian együtt a kijárat felé mentünk, és észrevettem, hogyan követett minket Neptun kis távolságban. Amikor elértük az ajtót és épp ki akartam nyitni, Neptun előre nyújtotta karját, és kinyitotta azt nekünk. Ez még nagyobb csodálkozásra késztetett engem; mert ez azt jelentette, hogy ő a fizikai világban tudott úgy működni, mint egy földi ember. Kint néhány lépést ment balra, majd megállt. Ott kinyitotta aktatáskáját, és kivett belőle egy doboz cigarettát. Kivett egyet a dobozból, majd a dobozt visszatette az aktatáskába. Aztán anélkül, hogy a szájába vette volna, eldobta a szálcigarettát a csatornába.
Én is épp szívtam egy cigarettát. Neptun cselekedetét követve én is eldobtam az enyémet.  Mabel észrevette szétszórtságomat és figyelemre méltó viselkedésemet. Ránézett Neptunra, majd rám és megkérdezte: „Ki ez az ember, és miért néz úgy minket?”
Én nem válaszoltam semmit a kérdésére, mert túl zavart voltam ahhoz, hogy magyarázatot tudtam volna adni. Csak annyit mondtam: „Gyere tovább Mae, beletesszük a koffereket a kocsiba!”
Ő észrevette, hogy itt valami nem stimmelt, és éreztem, hogyan mustrálgat engem csodálkozva a három arc. Egy kicsit ügyetlenül bocsánatot kértem komikus viselkedésemért. De a hazaúton le tudtam gyűrni önmagamat, és rendesen fogadtam őket, megmutatva nekik, mennyire szívből örülök, hogy itt vannak.
 

 V.
 A MÚLT SOSEM HALOTT!
 
A karácsony vidám, ünnepi hangulatával jött el és a szokásos üzleti nyüzsgéssel. Időközben minden újra a normális menetében folyt, és nem voltak további kontaktusaim. A „repülő csészealjak” úgy nézett ki, eltűntek az égről. Mindenesetre az újságokban már szinte egy cikk sem jelent meg észlelésekről. Elkészítettem az én „A 20. század újságja” c. lapomnak a kéziratát, de nem volt meg a bátorságom ahhoz, hogy kinyomtassam.
Mabel kitartott véleménye mellett: „Orfi, ha ezt megjelenteted, az emberek biztos azt fogják gondolni, hogy teljesen megbolondultál. Miért nem felejted el ezt az egészet? Úgyse jön ki belőle semmi jó. Most minden olyan simán megy. Mindkettőnknek van munkája. A gyerekek elégedettek. Engedd már, hogy így menjen sorunk tovább!”
„De Mabel”, vetettem közbe, „hát nem érted? Hiszen ezek mind az én igaz élményeim. Kötelességem, hogy továbbadjam azt, amit tudok!”
„És azt mondod, hogy ezt megköszöni neked valaki? Szeretnéd, ha kinevetnének, kigúnyolnának és bolondnak vagy pszichopatának bélyegeznének meg? Gondolj csak vissza! Hogy mi mindent beszéltek rólad az emberek, amikor annak idején elbeszélted a csészealjban megtett utazásod ragyogó történetét! Mi más lett annak a végeredménye, mint gúny! Még akkor is, ha tényleg átélted azokat, - el kell felejtened, Orfi! Már csak a családod kedvéért is. Felejts el mindent! Engedd, hogy boldogok legyünk és élvezhessük az életet!”
És bár éreztem, hogy ezzel becsaptam Neptunt, hagytam, hogy múljanak a dolgok, és nem fáradtam azért, hogy kinyomassam történetemet. 1953 újévének napján életünk valóban olyan sima és örvendetes volt, hogy elhatároztam, hogy mindent elfelejtek, ami azt a világot illeti, és törlöm tudatomból az 1952-es évben szerzett hihetetlen élményeimet. Legyenek azok a holt múlté.
De az 1952-es év eseményei nem akarták, hogy eltemessék őket. 1953. január végén az újságok címoldalai új, szenzációs „csészealj”-történeteket közöltek. A Légierő olyan tudósításokat hozott nyilvánosságra, hogy számtalan repülő korongot és különös fényköteget láttak volna Korea fölött.
F 94-es Starfire repülőgépek kerültek több „csészealj” közelébe, és pilótáik egyike elektromágneses radarblokkolást kapott. Észak-Japánnak is sok észlelése volt.
Ezek a tudósítások megszüntették nyugalmamat. Éjszakánként gyakran kimentem a házból és fürkésztem az eget. Gyakorta láttam fenn korongokat, mint elhúzó fényeket. Aki csak úgy véletlenül látta volna őket, nem is nézett volna jobban oda, hanem azt gondolta volna, hogy a szokásos repülőgépek fényeiről van szó. És miután a mi lakásunk több nagyobb repülőtér közelében volt, ott majdnem minden időben lehetett látni repülőgépet. Sose lettem volna képes a „csészealjak” fényeit megkülönböztetni más repülőgépek fényeitől, ha nem lett volna meg idegrendszeremnek a „csészealjak” elektromágneses sugárzása iránti sajátos érzékenysége. Nos, ekkor kezdtem szégyellni magamat, hogy olyan teljes mértékben megcsaltam azt a bizalmat, melyet Neptun vetett belém. Hiszen ő azt mondta: „Az út meg fog nyílni, Orfeo. Járd azt tetszésed szerint.” Felismertem, hogy eddig megtagadtam ennek az útnak a járását. Kis csoportok előtt tartott néhány előadáson kívül semmi továbbit nem tettem azért, hogy segítsek az embereknek, hogy megértsék az idegen látogatókat. Minden nap egyre jobban felismertem, hogy milyen önző voltam, hogy először magamra és a családomra gondoltam. Végül felismertem, hogy nekem nincs is más választásom.
Jöjjön, aminek jönnie kell, tovább kellett lépnem az élményeim tényeinek nyilvánosságra hozatalában. Ez volt az egyedüli hasznos dolog, amit megtehettem, mondtam magamnak.
Anélkül, hogy tovább beszéltem volna a dologról Mabelnek, fogtam a „20.század újságjának" kéziratát, és megpróbáltam szerencsémet több környékbeli helyi kiadónál. Közülük egyik sem volt bátorító. Ellenkezőleg! Az első, amelyiket felkerestem, nagyon jókedvű volt, és lenézően azt mondta: „Ezt a micsodát itt inkább egy tudományos fantáziaregényekkel foglalkozó folyóiratnak kellene felajánlania, öregfiú, ha nem akar egy kényszerzubbonyban kikötni!”
A következő kiadó, amelyiknél próbálkoztam, úgy vélekedett, hogy a munka nagyon összefüggéstelen. „Maga elfelejti, hogy én nem vagyok író”, válaszoltam. „Én megtettem, amit tudtam, és ebben minden tény benne van.” Ő nevetett: „Ön azt mondja, hogy ebben a tények lennének bemutatva. Egyáltalán valóban tények ezek? Ön azt kezdi ezzel mondani, hogy a leírt események igazak lennének; mégis még mielőtt véget érne az elbeszélés, többször közbeveti, hogy az élmények imagináriusak (képzeltek) is lehetnének. Már a címoldalon ténylegesen megállapítja: ’Ez a történet vagy fantázia vagy valós.’ Hát milyen fajta tények akkor ezek? És hogy tudja elvárni, hogy az emberek ténylegesen megtörtént történetnek higgyék ezt el?”
„Ezekre én mind gondoltam”, feleltem. „Őszintén megmondva az én gondolatom az volt, hogy az újdonságot egészen óvatosan ismertessem. Más szavakkal úgy gondoltam, hogy az olvasóknak előbb még bizonytalanságban kellene maradniuk a történtek valódiságát illetően. Ha az egész dolgot rögtön tényként közvetítjük, akkor az a nem szilárd emberiséget egy túl nagy sokkba juttatja. Ahogy ön maga is mondja, engem be lehetne szállítani egy ideggyógyintézetbe. Ezért véltem úgy, hogy jobb lenne, ha csak fokról fokra derülne ki annak az igazsága, ami az én mondanivalóm.”
Hosszas huzavona után, melyet a témáról folytattunk, beleegyezett, hogy kiadja a munkát, de csak akkor, ha előbb korrektúrára átengedem neki, és megengedem, hogy akár a történet legfontosabb részeiből is törölhessen. Ezt én simán elutasítottam, ő pedig újból megtagadta, hogy bármit is akarna tenni a kézirat olyan voltának kiadásáért, amilyen az akkor volt.
És ez így ment tovább. Az egyik kiadót a másik után kerestem fel ugyanazzal az elbátortalanító eredménnyel.
Végül aztán találtam egy kis kiadóházat, amelyik hajlandó volt az írást úgy kinyomtatni, ahogy én azt megírtam, amennyiben én minden költséget állok, és az összes példányt magam átveszem. Ebbe beleegyeztem. A búcsúnál azonban a kiadó tulajdonosa rázta a fejét, és azt mondta: „Ne vegye rossz néven tőlem, Angelucci úr, ha azt mondom Önnek, hogy nagy hibát követ el ezzel. Nem csak egyszerűen kidobja a pénzét, hanem egyben annak a veszélynek is kiteszi magát, hogy nyilvános gúny tárgyává legyen!”
„Ezt mind kockára kell tegyem”, válaszoltam neki, „de nincs választásom. Nekem nyilvánosságra kell hoznom ezt az újságot!”
Így aztán 1953.február 19-én kikerült ez az újság a nyomdából, a „20.század újságja”-nak első és egyetlen kiadása, ami egy 8-oldalas rövid újság volt, mely szóról szóra leírta az összes olyan élményemet, amelyet a nyilvánosságra hozatalra alkalmasnak találtam. A megkönnyebbülés mély sóhaja hagyta el ajkaimat, amikor megláttam az újságot, hogy ezzel egyik tartozásomat letörlesztettem.
Amikor egy teli kar újsággal benyitottam otthonomba, Mabel egy megvető pillantást vetett az egyik lapra, és egy fotelba dőlt. „Ó, Orfi, ezt nem volt szabad megtenned velünk, ezt nem! Ez dinamit! Ez meg tud semmisíteni minket, a te állásodat, az én munkámat, a gyerekek iskoláját! Ez mindannak véget vethet, amit olyan nagy fáradsággal építettünk itt fel!”
„Sajnálom, Mae”, válaszoltam zavartan, „hidd el nekem, hogy számomra nincs más választás. Nekem úgy kell élnem, ami megfelel az én lényemnek. Ezért kellett ezt megtennem, és remélem, hogy meg fogsz próbálni megérteni engem.”
Mégis tudtam, hogy Mae nem értett meg. Mert amikor az újság példányai az emberek közé kerültek, sok beteljesedett az ő jövendöléseiből. Az emberek kezdtek engem szabályszerűen kinevetni, majd több lap szarkasztikus cikkeket közölt rólam és élményeimről, az éltes megjegyzéssel, hogy „még nem gyűjtöttem össze mindent”. Bárki elhiheti nekem, mindezt nem volt könnyű elviselni. És különösen a családom miatt fájt ez nekem. A fiúkat az iskolában könyörtelenül ugratták, Mabel meg a munkahelyén a büfében vált az összes olyan csípős vicc céltáblájává, melyeket rám mondtak. Mégis a hatás nem csak negatív volt. Néhány ember komolyan érdeklődni kezdett. Ekkor újból beindítottam heti előadásaimat a klubházban, és az összejöveteleken terjeszteni tudtam az újságot.
Amikor aztán egyre több ember mutatott érdeklődést és az újságomat már nem viccként fogták fel, kezdtem remélni, hogy mégsem volt minden hiába való.
És ami még fontosabb volt: ismét szembenézhettem magammal a tükörben és boldog voltam avval a gondolattal, hogy íme mégsem egészen okoztam csalódást a világmindenségbeli látogatóknak.
 
 VI.
 REPÜLŐGÉPEK TŰNNEK EL!
 
Nem sokkal újságom megjelentetése után a „csészealjakkal” szerzett élményeimnek egy új vonatkozása fejlődött ki. 1953. március 3-án délután egyedül ültem a konyhában és olvastam. Eközben tompán hallottam egy repülőgép egyenletes dübörgését, ami eltartott egy darabig. Úgy hallatszott, hogy a hang nyugatról jön. Lassan ráeszméltem, hogy ez a hang túl egyenletes és monoton volt ahhoz, hogy egy hagyományos repülőgéptől jöjjön.
Kíváncsian felálltam és kinéztem az ajtón. Észak felől láttam közeledni valamit, ami úgy látszott, mint egy normális kis alumínium-repülőgép. A lakásajtótól, amely előtt álltam, a jármű hangján nem lehetett semmi szokatlant megállapítani. Ez a közvetlen közeledés normális crescendo-ja volt. Néhány lépést kifelé mentem, és figyeltem, hogy száll el a gép épp a fejem fölött, amíg majdnem a nap előtt járt – aztán a repülőgép csodálatos módon hirtelen már nem volt ott! Ugyanolyan titokzatosan szűnt meg hirtelen a motorzaj is. Nem láttam többet a repülőgépet és egy kicsit zavartan visszamentem a házba. A jármű nyilvánvalóan nem repülő korong volt, hanem egy hagyományos repülőgéptípus, mert semmilyen kellemetlen fizikai tünetet nem észleltem, amilyent egy repülő korong mindig kivált az én testemben.
Négy nappal később kb. 17 órakor Jane Vanderlick kíséretében voltam, aki a Los Feliz színház kávézójának alkalmazottja. Útban voltunk a kávézóhoz, amit Jane azon a napon egy félórával hamarább akart kinyitni. Nevetgéltünk és csevegtünk. Akkor Jane a közelben egy repülőgépet látott meg az égen, amely dél felé repült. Egy hagyományos, szokásos típusú repülőgépnek tűnt. De Jane azt mondta: „Ez talán egy „repülő csészealj”, Orfeo.” Én azt hittem, hogy ugratni akart, és azt válaszoltam: „Nehogy már még te is, Jane!” De a szemei komolyan pillantottak: „Valóban így gondolom, Orfeo. Ebben a repülőgépben van valami figyelemreméltó.” Én csak ekkor figyeltem meg jobban a repülőgépet. Egy pillanattal később be kellett ismernem, hogy valóban volt valami szokatlan benne. Rendkívül matt és elmosódott volt, és nem verte vissza a lemenő nap fényeit, amit normál esetben meg kellett volna tennie.
Amíg még mindketten bámultuk a repülőgépet, hirtelen eltűnt a szemeink elől a tiszta, felhőtlen égen! A motorzaj ugyanolyan hirtelenséggel szűnt meg. Mindketten állva maradtunk. Jane rám meredt. „Mi történt ezzel a repülőgéppel, Orfeo?”
Én ráztam a fejemet és lassan válaszoltam: „Tulajdonképpen senkinek sem akartam elmesélni, Jane; de négy nappal ezelőtt pontosan ugyanezt éltem át én is. Én sem tudom, hogy ez mit jelent.”
Néhány percig ott álltunk és az eget kémleltük hasztalan az eltűnt repülőgép nyomát keresve. Kértem Jane-t, hogy jegyezze meg a különös eset minden részletét. Ezt megígérte nekem. Ha valaki ma megkérdezi őt, pontosan úgy fogja igazolni az élményt, mint ahogy én itt elmondtam.
Egy pár nappal később egy csoport munkással ültem együtt a Lockheed üzemében. Délután 15 óra 55 perc volt. A műszakváltásra vártunk, hogy aztán mi kezdjünk dolgozni. Az én jó, de teljesen szkeptikus barátom, Richard Butterfield is ott volt. Amíg mellékes dolgokról csevegtünk, a dombok fölött egy látszólag szokásos kétmotoros repülőgép tűnt fel.
A jármű felkeltette Butterfield figyelmét. Felemelkedett a padról és révülten bámulta. Viselkedése azonnal Jane Vanderlick néhány nappal azelőtti magatartására emlékeztetett engem. Az ő szemeit ugyanúgy vonzotta a különös repülőgép, mint most Butterfieldét. Rám valahogy ezek közül a repülőgépek közül egyiknek sem volt hatása. Az összes jelenlévő észrevette, hogy Butterfield hogy elmélyült a kis repülőgép figyelésében. Néhányan elkezdtek nevetni és cukkolni kezdték őt. Még emlékszem, hogy hogyan kiáltott az egyik: „Nézd már, ő még sohase látott repülőgépet!” De Butterfield nem hallgatott erre. Végül inkább magának mondta, mint felénk, hogy „mi lehet ez?”
Több hang szólalt meg segítőkészen és vélte gúnyosan-okosan, hogy biztos bajban van rossz szemei miatt és el kéne mennie az optikushoz. Az egyik fickó durván így szólt: „Ugyan már, minden hülye láthatja, hogy az semmi más, mint egy hagyományos kétmotoros repülőgép!”
Én nem szóltam semmit; mert időközben megállapítottam, hogy milyen rendkívül matt és lapos a jármű felülete, és hogy nem verte vissza a délutáni nap sugarait.
Hirtelen egy rövid villámlás támadt, ami úgy tűnt, hogy beborította az egész repülőgépet. A villámlás után a repülőgépből többé semmi sem volt látható az égen. Motorjainak dübörgése is megszűnt.
A csoportból sokan látták a jelenséget. Mindannyian megijedtek, zavartak voltak és beszélni kezdtek, magyarázatot keresve arra, ami történt. Mások tovább bámulták az eget és keresték az eltűnt repülőgépet.
Butterfield dörzsölte a szemét, mint akit elvakítottak. Úgy tűnt, nehezére esett, hogy visszahelyezkedjen ebbe a normális világba.
Nem sokat beszélt, de még sokkal azután, hogy elmentünk a munkánkra, mélyen gondolataiba merültnek látszott.
Én nem adtam semmilyen magyarázatot; mert a repülőgép hirtelen eltűnése egy világos villámban egy új tapasztalat volt számomra. Ide-oda rakosgattam az elmémben ezt a dolgot, ugyanúgy, mint azt a két előző élményt, amelyeknél láttam, hogyan tűntek el repülőgépek egyszerűen a semmibe. De túl sokat nem gondolkoztam ezeken az eseteken, hisz már a kelleténél jobban el voltam foglalva azzal, hogy megpróbáljam megoldani a földönkívüliekkel történt korábbi élményeim rejtélyét, anélkül, hogy új problémákat vegyek fel hozzájuk.
A legtöbben, akik látták, hogy tűnt el a repülőgép, egy hét múlva vagy elfelejtették az esetet, vagy kigondoltak maguknak egy kielégítő magyarázatot. Ebből megláttam azt, hogy az emberi szellem semmit sem szeretne elhinni, amit nem ért. Inkább meg szeretne mindent így vagy úgy magyarázni, mintsem hogy szembenézzen az ismeretlennel.
A rákövetkező hetekben egyre többet incselkedtek velem. Néhány munkatársam még azt is állította, hogy hazudoznék azért, hogy olcsó módon ismertté váljak. Ó milyen szívesen ejtettem volna az egész ügyet, mint egy izzó széndarabot, ha nem lettem volna annyira mélyen eltelve a hűség és felelősség érzésétől azok iránt a nagyobb lények iránt, akikről sem nekem, sem pajtásaimnak nem volt igazi fogalmunk!
Mivel a helyzet számomra a gyárban egyre kellemetlenebbé vált, végül is elhatároztam, hogy felmondok; mert időközben az élményeim egész Dél-Kaliforniában meglehetősen ismertté váltak, és állandóan nevetgéltek rajtam. Beláttam, hogy vagy hallgatnom kell a világmindenségbeli látogatókról, vagy fel kell adnom a munkámat.  Az utóbbit választottam.
Az üzemben töltött legutolsó három hetem meglehetősen érdekesen telt. Augusztus 14-én Ernie Oxford és én az épületen kívül dolgoztunk egy repülőgép-alkatrészen. Mint mindenki más, amikor egyedül volt velem, ő is újra gyötörni kezdett az űrhajósokkal és csodás történetemmel a „20.század újságjá”-ból. Kihívóan magyarázta nekem, hogy sem ő, sem a lánya nem tudnak elhinni egy ilyen történetet.
Azt mondtam neki, mindenkinek legfőbb joga, hogy csak azt higgye el, amit el akar hinni. Majd hozzátettem, hogy jobb lenne, ha hagynánk ezt a témát és a munkánkra koncentrálnánk, ami előttünk állt. De Ernie nem tudta abbahagyni. Egyre másra hangsúlyozta, hogy milyen nagy hibát követek el.
Mialatt így ’kezelt’ engem, a Burbank-hegyek irányába néztem, és épp megláttam az egyik hegygerinc fölött egy „repülő csészealjat”. Megérintettem Erniet a vállánál és rámutattam a „csészealjra”. Ő elejtette szerszámait és rámeredt a látványra. Don Qwinn, aki a közelben dolgozott, meglátott minket, hogy az égre nézünk, és odaszaladt. Amíg figyeltük a tárgyat, az egyszer csak hirtelen megfordult és eltűnt. Ernie egyre csak azt kérdezte: „Hol maradt?” Ezután az élmény után egy időre csendben maradt. De aztán elkezdett újból csak a „csészealjakról” beszélni és semmi másról. Az én történetemet még mindig nem hitte. De most már tudta, hogy valóban látott egy „csészealjat”.
Pénteken, augusztus 21-én 21 óra 15 perckor az egész csapat szorgalmasan dolgozott. Én egy repülőgép-alkatrészen dolgoztam, és egészen arra figyeltem. Hirtelen egy remegés futott át a testemen. Tudtam, hogy ez csak egyet jelenthet. Letettem a szerszámaimat és odasiettem a nagy kapuhoz, ami csak néhány centiméterre volt nyitva. Amint kipillantottam az éjszakába, megláttam az égen egy fényt, mely úgy tűnt, hogy a gyárhoz közeledett.
Amíg néztem, a fény megállt a levegőben és megváltoztatta színét borostyánról vörösre. Pontosan tudtam, hogy mi volt az. Kiáltottam néhány munkatársamnak, hogy jöjjenek oda. Egész sokan szaladtak oda; kitártuk a kaput és kiléptünk a szabadba. Ezért mindenki meg lett jutalmazva a látvánnyal, aki odajött. Az összes férfi látta a vörös korongot, amelyik fenn lebegett az égen. Míg ők figyeltek, rápillantottam arcaikra és mély benyomást tett rám az, amit láttam. Egy pillanatra, mintha elváltoztak volna. Csodálkozás, tisztelet, hit volt leolvasható az arcukról.
Így hirtelen felismertem azt a tényt, hogy milyen sokat számít már egyetlen korongnak a puszta látványa is egy sereg ember gondolkodásmódjára nézve.
Mialatt figyeltem a reakcióikat, hirtelen mind megfordultak, és kérdően néztek rám. Én rápillantottam az égre, és láttam, hogy a korong eltűnt és már csak a hold és a csillagok világítottak. Hova tűnt a korong, kérdeztem, és mindannyian beszélni kezdtek.
A sok megnyilatkozásból azt vettem ki, hogy a „csészealj” elszállt egészen a Hold alá. Legalábbis úgy nézett ki. Onnan felemelkedett és aközben színét megváltoztatta vörösről borostyánra. Végül ezüstössé vált, mint a hold. Amíg egyre magasabbra hágott, színe a holdétól nehezen volt megkülönböztethető, úgy, hogy nem tudták megmondani, mi is történt azután valójában. Mindenesetre eltűnt. Mindez lejátszódott, amíg én a munkatársaim arcait figyeltem.
Aztán újból dolgozni mentünk, és mindegyik férfi csendesen elmerült a gondolataiba. A tízperces szünetben azt mondtam nekik, hogy a következő nap este mindannyiukat meg fogom kérni, hogy mesélje el a történetet, amit az imént átélt.
Mindegyikőjük aztán pontosan ugyanazt a történetet mesélte el. Összesen tizenketten voltunk ott férfiak. Sajnos két nevet elfelejtettem. De a többi 9 munkatárs neve a következő: Dave Donegan, Al Durand, Dave Remick, Michael Gallegos, Richard Becker, Richard McGinley, Bruce Bryan, Ernie Oxford és Louis Pasko. Ezen férfiak mindegyike igazolni fogja ennek az észlelésnek a részleteit. A jelenség nem gyorsan játszódott le, mindenkinek volt elég ideje, hogy részleteket figyeljen meg, és bevésse azokat emlékezetébe.
Mindannyian úgy gondolták, hogy egy „repülő csészealjat” láttak. Én ezáltal olyan helyzetbe kerültem, hogy azzal a bizonyossággal hagyhattam el a munkahelyemet, hogy az az élményeimről szóló tudósítás, melyet lelkiismeretesen nyomattam ki a „20.század újságjá”-ban, végre elvesztette a valótlanság szégyenfoltját.
Tizenkettőnk közül ketten voltak, akikre a történtek különösen mély benyomást gyakoroltak : Ernie Oxford és Michael Gallegos. Ők ugyanis látták, hogy én előbb letettem a szerszámaimat és úgy mentem a kapuhoz, mintha egy láthatatlan erő hívott volna. Ők azt mondták, hogy én mintha igézet alatt cselekedtem volna. Mindketten önkéntelenül is követni akartak engem, de mégis a helyükön maradtak, míg csak hívtam őket. Mindketten azt állították, hogy valamilyen hírt kellett kapnom a korongról. Amikor elmondtam nekik, hogy csak egy testi reakcióról volt szó és egy mély intuitív érzésről, mely szerint űrlakók lennének a közelben, azt hitték, hogy valamit eltitkolok előlük. Mert azt mondták, hogy abban a pillanatban ők is éreztek valami leírhatatlant. Ezen megjegyzésüket nagyon szívesen vettem tőlük és boldog voltam, hogy immár nem vagyok egyedül az élményemmel.
Augusztus 28-án, pénteken volt az utolsó munkával töltött éjszakám a Lockheed-nál. Kint dolgoztam egy repülőgép-alkatrészen. Ez alkalommal Don Qwinn volt a segítőtársam. Ő hitte el a legkevésbé az én „csészealj”-élményeimet és nem tudta megállni, akárcsak a többiek, hogy ne arról beszéljünk, amikor együtt voltunk. Most újból azt mondta nekem, hogy milyen nagy hibát követek el, hogy feladom a munkahelyemet és általánosan nevetségessé teszem magam.
De én már hozzá voltam szokva az ilyen szöveghez és hagytam, hadd beszéljen. Eközben felnéztem az égre, és megláttam, hogy egy ezüstös korong repül délkelet felé a hegygerinc mentén. Rögtön felhívtam rá Don figyelmét. Ő letette a szerszámját és az égre meredt. És akkor elkezdett kérdezni. Tudni akarta, hogy mi az. „Miért viselkedik így? Hogy tud ez csak úgy lebegni a levegőben?” Én nem válaszoltam egyik kérdésére sem.
Hirtelen eltűnt ez a „csészealj” is. Szegény Don, ő csak meredt most rám hitetlenül és zavartan.
Elismerte, hogy ilyen fajta repülést még sosem látott, és nem is hallott ilyenről. Mégis azzal a magyarázattal, hogy egy „repülő csészealj”-ról volt szó, nem értett egyet. Egyszerűen nem egészen tudott hinni a saját szemeinek sem. Látni tehát nem mindig jelent rögtön hinni-t is. Hisz én is láttam, hogy más személyek is valójában láttak egy „csészealjat”, de utána mégis ellenálltak annak, hogy higgyenek a saját szemüknek.
Abban az augusztusban több olyan különleges eset történt, mint amilyeneket itt ebben a fejezetben ismertetek. Ugyanígy augusztusban megjelent egy sokatmondó újságcikk az International News Service-ben, amely újra azokat az eseteket ébresztette fel bennem, amelyekben repülőgépek tűntek el titokzatos módon a levegőben a semmibe. A következő tudósításról volt szó:

 REPÜLŐGÉP-ÉSZLELÉSEK AZ ÉSZAKI-SARK  FÖLÖTT

Washington, augusztus 1. (INS) A Légierő egyik szóvivője ma arról tudósított, hogy az elmúlt év folyamán kb.12 ismeretlen repülőgép repülte át az amerikai védelmi övezetet az Északi-sarkon.
A szóvivő azt mondta, hogy a „behatolókat” nem lehetett oroszokként azonosítani és ezért nem lehetne tiltakozást benyújtani a szovjet kormánynak.
A repülőgépek közül némelyeket radar-ernyőkön figyeltek meg, míg másoknál puszta szemmel fehér kondenzcsíkokat lehetett látni. De még mielőtt US harci gépek elkezdhettek volna rájuk vadászni, rejtélyes módon eltűntek a radar-készülékről, ahogy a szóvivő mondta.
Azt állította, hogy az ellenséges „behatolók” Grönlandon és Alaszkán átszelték az amerikai radar-övezet szélét, de hozzáfűzte, hogy máshol is repültek az észak-amerikai kontinens fölött.
A légierő szigorú utasításokat adott ki a pilótáknak, hogy ne lőjenek ismeretlen repülő tárgyakra, mielőtt ténylegesen nem bizonyulnának ellenségnek, vagy egyértelműen azok akarnak lenni, pl. ha egy bombázó amerikai terület fölött repül és már kinyitotta a bombakamráit.
 
Vajon lehetséges volt, hogy azok a titokzatosan „eltűnő repülőgépek”, amelyeket én láttam, áttörték az Északi-sarkon az amerikai védelmi övezetet?
A következő napon az International News Service (INS) által megjelent egy ellentétes jelentés, amely visszavonta az első tudósításban közölt összes információt.
Ezek az egymásnak ellentmondó tudósítások egy előre rögzített terv szerint követték egymást. Elképesztő természetű, hivatalos „csészealjakról” tett kijelentésekre mindig ellentétes jelentések következnek, vagy az állítások tényleges visszavonása.
Bármennyire is irritálóak és zavaróak az ilyen nyilvánosságnak szánt, egymásnak ellentmondó tudósítások, mégis ez a módszer, amellyel a hatóságok ufo-információkat kezelnek, mindenki számára a legjobb.
Egy kis gondolkodás után ugyanis bárki számára világossá válhat, hogy ilyen megdöbbentő hírek és elbeszélések egy azonnali hatósági csillapítás nélkül könnyen népekre kiterjedő pánik- és hisztéria-kitöréseket idézhetnének elő. Nyilvános hivatalokat táviratok, levelek, telefonhívások és személyes megkeresések özönével valósággal megfojtanának. És az eredmény csak egy még nagyobb zűrzavar lenne.
A földönkívüliek történetében nem fog és nem is tud senki egy végleges döntésre jutni. Személyes hitem, hogy a légierő és más felelős helyek foglalkoznak az űremberek problémájával, és azt pontosan ezen látogatók kívánságának megfelelően kezelik. Minél több gondolkodó ember felfogja ezt a jelentős tényt, annál közelebb jutunk ahhoz az időhöz, amikor eléggé elő vagyunk készítve ahhoz, hogy el tudjunk viselni nagyobb feltárásokat.
Talán helyénvaló itt előadnom az én nézetemet a légi járművek eltűnéséről: én nem hiszem, hogy a hajók dematerializálódnak vagy feloldódnak a semmiben, ahogy az látszik. A hajók főleg egy kristályos anyagból vannak megépítve, és azt a benyomást keltik, mintha teljesen átlátszóak lennének, vagy megfelelő kapcsolással mintha teljesen átlátszatlanok lennének. De ugyanilyen jól meg tudnak jelentetni minden színt is, vagy több kombinált színt. Ez attól az energiától függ, amelyet használnak, és a kristálytest molekuláris összetételének uralásától.
A kristálykorongok számára nem probléma egy hagyományos repülőgép vizuális képeinek a kivetítése és hasonló módon olyan akusztikus rezgések előállítása, mint amilyeneket repülőgépmotorok adnak ki magukból. Ezeket a kivetítéseket aztán a radarernyő könnyen fel tudja fogni.
 
 VII.
 „CSÉSZEALJ”-KONFERENCIA A HOLLYWOOD HOTELBEN
 
 A Lockheed-nál töltött legutolsó napokban gyakran gondoltam Neptun titokzatos szavaira: „Az út fel fog tárulni, Orfeo. Járj rajta tetszésed szerint!” Majd később azt mondta: „Örülök neked, Orfeo, az érdeklődők egyre növekvő száma miatt.”
Aztán az utolsó prófétai szavai ezek voltak: „Erő és bátorság fogja azokat az embermilliókat megtartani, akik fel fognak emelkedni, hogy kiállják a nagy harcokat, a győzelemre meglévő csak egészen csekély kilátás ellenére.”
Való igaz, gondoltam, az út fokozatosan szélesedett. Az idők folyamán új megértéssel és egyre növekvő ismerettel közeledtek hozzám az emberek. És minél többet tudtak meg az emberek az én élményeimről, annál többen kezdtek telefonálni nekem, írtak, vagy személyesen látogattak meg, és többet akartak tudni a világmindenségbeli látogatókról.
Folytattuk a rendszeres összejöveteleket a Los Feliz klubházban. De amikor aztán a vendégek száma nőtt, a klubház olyan sok ember számára már nem volt elég nagy ahhoz, hogy mindenkit be tudjon fogadni. Akkor Max Miller, a Flying Saucer International, egy a „csészealj”-jelenségek tanulmányozására alakult szervezet vezetője és Jerome Criswell, a jól ismert újságíró és TV-s „próféta” azt ajánlották nekünk, hogy heti összejöveteleink számára béreljük ki a zenetermet a híres, régi Hollywood Hotelben. Így ott találkoztunk több hónapon keresztül minden vasárnap este vagy délután. Véleményeket cseréltünk ki, és előadások hangzottak el az elragadtatott közönség számára a „repülő csészealjak” jelenségeiről.
Egyenesen paradox volt, hogy abban a pillanatban, amint megnőtt az általános nyilvános érdeklődés a „csészealjak” iránt, a sajtó, a rádió, a televízió és más hírközlő eszközök megmagyarázhatatlan módon hirtelen elhagyták tudósításaikból a „Repülő Csészealjakat”Még a tudományos fantáziaregények másodrangú írói is száműztek minden szót erről az ő ’Félelmek Lexikonja’-ból. Így a közönség kényszerítve volt arra, hogy maga keresse meg a világossághoz vezető utat. És meglepő módon ezáltal épp azok az emberek kaptak szabad utat a munkához, akiknek tényleges kontaktusuk volt a földönkívüliekkel, anélkül, hogy hivatalos hírközlők akadályozták volna őket a helytelen és eltorzított közlésekkel.
Gerald Heard, Frank Scully és Donald Keyhoe ismert nevek voltak azoknál az embereknél, akik érdeklődtek a „csészealjak” iránt. Ezek a férfiak a Fate magazinnal és Ray Palmerrel együtt nagyon fáradoztak azért, hogy felhívják a közönség figyelmét arra a megdöbbentő tényre, hogy világunkat valószínűleg más bolygók lényei figyelik. Most pedig ráadásul még több ismeretlen ember is fellépett, és kinyilvánította, hogy ténylegesen kapcsolatba került a világmindenségbeli látogatókkal. Hozzájuk tartozott George van Tassel, Truman Bethurum, George Adamski, George Williamson és Alfred Bailey. Viszont az a kevés újság, ami egyáltalán történeteket közölt ezekről az emberekről, gúnyolódó hangnemben tette ezt.
Vasárnap délutánonként tehát a Hollywood Hotelben beszéltem az emberekhez. Tudtam, hogy hallgatóim türelmesen várták a földönkívüliekkel szerzett élményeim világos, tömör beszámolóit. Azonban gyakran csalódniuk kellett. Mert amikor felléptem a pódiumra, sokszor különös változáson mentem keresztül. Olyan volt, mintha egy másik személyiség árnyékolt volna be, valaki, aki tudott minden választ. De a válaszok nem az én megszokott angol vagy olasz nyelvemen születtek, hanem egy idegen, félig elfelejtett nyelven. Én meg aztán azon fáradoztam, hogy a gondolatokat angolra fordítsam, és gyakran nem sikerült tisztán és pontosan beszélnem. Így én, aki majdnem megértettem a világegyetem működését, gyakran nem voltam képes arra, hogy elmagyarázzak róla valamit.
Mégis, a rövid és világos beszédre való gyakori alkalmatlanságom ellenére is az összejövetelek vonzereje nőtt és a hallgatók száma is gyarapodott.
És akkortájt támadt Max Millernek az az ötlete, hogy egy „Csészealj”-konferenciát rendezzen. Én ezt egy nagyszerű gondolatnak tartottam. Több más személlyel együtt rögtön lelkesen terveket kezdtünk szőni. Elhatároztuk, hogy a konferenciát a Hollywood Hotelben fogjuk megtartani, mert a terem sok helyet kínált, és ott nagyszámú hallgatóságot lehetett jól elhelyezni.
Különböző nagyságú „csészealj”-fotókat, űrhajók modelljeit, könyveket, folyóiratokat és „csészealjakról” szóló brosúrákat állítottunk ki körben a terem falaira, és sok nyomtatott programot küldtünk szét, melyek bejelentették az eseményt. Meghívókat is küldtünk minden olyan személynek, aki különösen segítőkésznek mutatkozott a „csészealjak”-ról és a földönkívüliekről szóló információk feltárásában és terjesztésében, hogy tartsanak beszédet a konferencián.
De a pozitív reagálások ezekre a meghívókra meglehetősen lehangolóak voltak. Egy szűk héttel a konferencia megnyitása előtt úgy nézett ki, hogy azok közül a szónokok közül, akikkel számoltunk, egy sem fog megjelenni. Max nagy nyomás alatt volt. „Azt hiszem, minden félresikerül, Orfeo”, mondta leverten; „ez a konferencia a legnagyobb leégés lesz.”
Mégis, amikor rá néztem, hirtelen egészen szilárdan meg voltam arról győződve, hogy még minden jóra fog fordulni. Azt válaszoltam: „Fel a fejjel, Max! Sokkal jobb lesz, mint ahogy azt valaha is álmodtuk.”
Előrejelzésem teljesen helyesnek bizonyult. Minden szónok megjelent a konferencián, akit meghívtunk, és még egy párral többen is. A meghívott előadók között volt Frank Scully, Arthur Joquel II, George van Tassel, George Adamski, Truman Bethurum, John Otto von Chicago, Harding Walsh, és egy titokzatos Dr.X, aki hosszasan és ékesen beszélt a „csészealjakról”. Beszédének befejezése után rögtön elhagyta a helyszínt, és soha, senki nem fedte fel, hogy ki is volt ő valójában és honnan jött, bár sokan keresték utána, mivel közölt néhány sokkoló dolgot.
Majdnem mindegyik előadó elmondta, hogy pénteken ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy eljöjjön ide – tehát 2 nappal a konferencia megnyitása előtt. Talán a világűrbeli látogatók működtek közre ebben, az ő sajátos, kifinomult módszereikkel?
A konferencia mindenesetre óriási siker volt. 3 napon és éjen át özönlötte el az embertömeg a Hollywood Hotelt, a körötte lévő gyepfelületeket és a Hollywood boulvard-t is beleértve. A látogatottság ténylegesen olyan nagy volt, hogy a második napon már sürgetve kértem Max-ot, hogy állítsa le a konferenciáról szóló minden ismertetést és bejelentést.
Los Angelesből néhány nagyobb újság tudósított a konferenciáról. De mindegyik újsághír, mint ahogy szokásos, gunyoros volt. Egy pár kisebb hecclap meg úgy próbálta beállítani az egészet, hogy csak a pénzszerzés volt számunkra a lényeg.
A konferencia fárasztó volt. Én éjjel-nappal talpon voltam, és gyakorlatilag alvás nélkül dolgoztam. Ha épp nem tartottam előadást, emberekkel voltam körülvéve, akik vég nélkül kérdésekkel bombáztak. Sokan voltak a szkeptikusok, és rögtön támadták az ügyünket. De az összes 10 hónap alatt, amíg az összejöveteleken beszéltem, és a három felőrlő konferencia-nap alatt sem veszítettem el soha a türelmemet és a jókedvemet. Egy – a saját tudatomon túli – erő, amely kívül esett önkontrollomon, végig vitt a megerőltetéseken és viharokon.  A kritikus pillanatokban, amikor az fenyegetett, hogy  a kikérdezés vagy megzavarás legyűr engem, a béke és nyugalom egy hulláma vett rajtam erőt és megerősített minden helyzetre.
Mégis, a konferencia utolsó estéjén ez az erő, amelyik olyan sokáig erősített engem, hirtelen felmondta a szolgálatot, és elvesztettem a türelmemet. Egy egyedülálló nő különösen makacsul viszonyult hozzám, beszorított a sarokba, szidalmazott és bibliai helyekkel vagdalkozott. Ő volt a hibás azért, hogy elvesztettem önuralmamat. Ő szentül meg volt győződve arról, hogy nekem nincs igazam, és ő áll az igazság oldalán. Könyvei, rajzai és bibliaversei voltak, hogy ezt bebizonyítsa nekem. Amikor aztán végül is szó szerint fújtatni kezdtem, magához vette cókmókját és távozása közben még teli örömmel azt kiabálta, hogy az én dühöm egyedül is azt bizonyítja, hogy az ördög egyik eszköze vagyok. Egy órán belül többször is elvesztettem az önuralmamat.
A konferencián a legkínosabb tapasztalatot akkor szereztem, amikor a materialisták egy nagy csapata molesztált. Makacsul és gúnyosan akartak „történetemnek a gyökeréhez hatolni”, hogy a „józan emberi értelem” általános álláspontjából durva hibákat fedjenek fel.
Az olyan személyek, akik őszintén, nyíltan és becsületesen akarják kutatni az űrlátogatók megjelenését, sohasem szállnak be az ilyen fennhéjázó kihallgatásokra. Ők egyenes, komolynak vélt kérdéseket tesznek fel arról, amit nem egészen értenek. Ezt azért teszik, mert az a tisztességes vágyuk van, hogy megértsék a dolgot, és nem az, hogy meggyalázzák, kigúnyolják és lejárassák azt.
Ez az imént említett különös csoport azzal az elhatározással jött, hogy „leleplezzen” (hatástalanítson) engem. Az ő, még ha csak teljesen lelki síkon is folytatott módszereikkel összehasonlítva a középkori inkvizíciók ártalmatlannak tűnnek. Mint kis ördögök, csacsogták el nekem az elemi fizikát és csak a „vasfüggöny” mögött tudtak feltételezni gyakorlati, intelligens tevékenységet.
Ők tudták (?!), hogy én csak olcsó sikereket keresek a közönségnél, és gátlás nélkül terjesztek hazugságokat vagy más dolgokat az űrlátogatókról, hacsak közelebb tudok kerülni általuk céljaimhoz. A magyarázat szavai ezért ezen emberek számára semmit nem tudtak bebizonyítani, amit nem akartak elhinni.
Már gyakrabban el kellett viselnem ilyen elkeseredett és rafinált kritikát. De ezen az utolsó éjszakán rendkívülien fáradt voltam. Az volt az érzésem, hogy majdnem kimúlok az ilyen mérges támadásoktól, és hirtelen nagyon-nagyon emberinek és lealacsonyítottnak éreztem magamat; közel voltam ahhoz, hogy megint dühben törjek ki. Ekkor egyfajta fátyol húzódott tiszta tudatom elé. A gesztikuláló alakok csacsogó, inkonzekvens árnyékképekké halványultak előttem. Amíg ők folytatták mérges támadásaikat, gondolataim teljes nyugalomban egy jelenetre tértek vissza, amely néhány héttel azelőtt történt. Akkor Los Angelesben, a Comodore Hotelben részt vettem a tudományos-fantasztikus (science fiction) regények szerzőinek egy összejövetelén.
A földönkívüliekkel szerzett élményeim óta kialakult egy érdeklődésem a tudományos fantáziaregények iránt, mert azt találtam, hogy sok tudományos igazság először a tudományos fantáziatörténetekben jelenik meg.
Az említett rendezvényen ennek a területnek sok ismert szerzője volt jelen. Amikor beléptem, épp egy nyílt beszélgetést tartottak a tudományos fantáziatörténetek területén megnyilvánuló tendenciákról, és ezek eladásának új piaci lehetőségeiről, stb.
Valaki a hallgatóságból azt kérdezte: „Miért hagytak föl a tudományos jövőregények szerzői olyan hirtelen azzal, hogy a repülő csészealjakról írjanak? Már csak nem is említik őket!” Egy szónok felülről azt válaszolta, hogy ez a téma tabuvá vált számukra. Egy másik hallgató eztán szívesen megtudta volna, hogy ez miért lett így, mivelhogy a „csészealjak” mégiscsak olyan sok ösztönzést és regénytémát adtak a szerzők számára. Erre a szónok nem tudott kielégítő választ adni; kissé lagymatagon azt magyarázta, hogy a csészealjak most egy túlhaladott témát képeznek.
Én nem voltam megelégedve ezzel a beszélgetéssel, és már épp menni akartam, amikor bejelentették ennek az estének a vendégelőadóját. Ez Gerald Heard volt, tudományos jövőregények híres szerkesztője és az „EGY MÁSIK VILÁG FIGYEL BENNÜNKET?” c. könyv szerzője. Heard úr nagy élénkséggel és mélyreható filozófiával beszélt. Hibáztatta a szerzőket azért, hogy értéktelen termékeket jelentetnek meg, és figyelmeztetett, hogy az olvasó tábor ezt már nem sokáig viseli el és még kevesebbet fog vásárolni. Sok szerző kellemetlenül érintve ide-oda csúszkált a székén. Amikor közeledett ösztönző, gondolkodásra késztető előadásának végéhez, szemei az enyémre tévedtek. Én két társammal eléggé hátul ültem. Nekem feltűnt, hogy fáradtnak és megtámadottnak látszott. Amikor szemeink találkoztak és egymáson maradtak, egyfajta kölcsönös megértés vibrált közöttünk. Olyan volt, mintha fényörvények képződtek volna közöttünk és egyre több kört vontak volna körénk.
Nem egészen tisztán, de még hallottam, hogyan fejezte be beszédét ezekkel a szavakkal: „Itt ebben a helyiségben van valaki – nem tudom, hogy ki ő – de ő fel fogja kavarni maguknak az egész témát.”
Egy pillanatnyi szünetet tartott, majd hangja szinte sugárzott, amikor még hozzáfűzte: „Ő a felébresztő! Még nem jelent meg a nyilvánosság előtt, de könnyen lehetséges, hogy ráadásul ma este itt tartózkodik ebben a helyiségben. Köszönöm figyelmüket.” És a köztünk kialakult titokzatos fénykörök, melyek irányított mágneses örvények által voltak mozgásban, lassan lecsillapodtak és eltűntek.
Megnéztem a teremben lévő hallgatóságot, de ők már nem érdeklődtek tovább a szónok iránt. Néhányan suttogtak és nevetgéltek egymással. Amikor úgy végignéztem ezen az összejöveteli termen, az a gondolat jutott eszembe, hogy nem volt csoda, hogy a tudományos fantáziaregények kitalálói rémkosztjukkal tabuvá minősítették a csészealjakat. Mert a „csészealjak” oldalán egy akkora tömeg valós szépség és harmónia állt, ami túl szelíd volt a rémületkeltők számáraEzek inkább a materialistákkal álltak össze, a felforgatókkal, az egoistákkal, és minden alkalommal le akarják győzni azokat, akik a szenzációs „repülő csészealjak”-kal foglalkoznak. De az a gúny, amellyel ezek viaskodnak, saját magukra üt vissza. Mert a valóság csendben elment mellettük, és saját, új frontokat teremtett. Ezeket a regényírókat titkos erők késztették arra, hogy tagadják meg a repülő csészealjakat. És így van ez más fontos információforrással is.
Ez alatt az üdvözletes nyugalmi szünet alatt a tényleges „csészealj”-jelenségeket másoknak, bár tapasztalatlan, de becsületes embereknek engedték át, olyan embereknek, akik kedvtelésből foglalkoztak velük. Kezdetben ezeknek az embereknek nehezére esett, hogy helyesen fejezzék ki magukat. De fokozatosan megtalálják nyelvezetüket, és számuk gyorsan nő. Az űrlátogatók valójában csak a légkört tisztították meg számukra. Ha a hivatásos rémregényírók tovább foglalkoztak volna a „csészealj”-témával, akkor az igazi kapcsolatteremtők sohase tudták volna betölteni feladatukat.
 
VIII.
 FELÉBREDÉSEM EGY MÁSIK BOLYGÓN
 
1953 késő nyarán volt, amikor sor került az éteri lényekkel szerzett legszebb és kinyilatkoztatásokban leggazdagabb élményeimre. Azóta az éjszaka óta, amelyiken a „csészealj”-ban utaztam, életem új felismerések és váltakozó képek kaleidoszkópja volt. Élményeim legmélyebb rétegét szellemem számára pedig csak fokozatosan lehetett feltárni. A tényleges élmény 1953 januárjában történt meg, amikor még a Lockheed-nál dolgoztam. De csak 6 hónappal később támadt fel az emlékezetem arra a hallatlan élményre, amelyben részem volt. Az alatt a közbenső zavaros hat hónap alatt valójában azt hittem, 1953 januárjában hét napon keresztül egy amnézia, egy teljes emlékezetkiesés áldozata voltam. Senkivel sem beszéltem erről, még Mabellel sem; mert az utóbbi hónapokban olyan sok felkavaró, megdöbbentő dolog történt, hogy további komplikációktól tartottam, ha elmesélnék egy olyan élményt, melynek úgy tűnt, nincs magyarázata.
Az alatt a hat hónap alatt sok nagyon különös és nyugtalanító órát éltem át. Egy gyönyörűen szép, félig ismert világról támadt élénk álmaim zavarták alvásomat. Néha remegve és izzadságban fürödve ébredtem fel, és úgy éreztem, hogy közel voltam ahhoz, hogy tudatosan visszaemlékezzek egy kivételesen szép élményre, ami aztán sok mindent megmagyarázna. Nappal folyamán is gyakorta árasztottak el enyhe emlékezések tudatom határáig.
Még felkavaróbbak voltak azok az órák, amikor a Hollywood Hotelben az összegyűltekhez beszéltem. Akkor ugyanis olyan volt számomra, mintha egy nagyobb személyiség valahogyan beárnyékolt volna, egy olyan személyiség, aki se nem az én megszokott angolomban, se nem olaszul gondolkozott, hanem egy idegen nyelven, melyről úgy tűnt nekem, hogy egyszer már ismertem, de amelyre most már nem tudtam visszaemlékezni.
Hogy tisztázzam magát az élményt, vissza kell mennem addig a napig 1953 januárjában, amikor elkezdődött. Azon a délutánon nem mentem dolgozni, mert éppen egy influenza volt mögöttem; de már annyira jobban éreztem magamat, hogy úgy gondoltam, másnap mehetek dolgozni.
Mabel a kávézóban dolgozott és én egyedül voltam otthon. Kb. 16 órakor egy különös, elkülönülő érzés uralkodott el rajtam. Karjaimban és a tarkómon azt az ismerős, különös bizsergést éreztem, ami szokás szerint űrjárművek közeledését jelezte nálam előre. Bosszankodtam ezek miatt a tünetek miatt, és azt gondoltam, hogy azok csak a betegségemnek a következményei. Hirtelen annyira fáradt lettem, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemeimet. Emlékszem még, hogy megcéloztam a díványt, hogy lefeküdjek oda egy kis alvásra. De hogy elértem-e, arra később már abszolút nem tudtam visszaemlékezni.
A következő eszmélésem egy sajátos „felébredés”, vagy tudatomnak az újra történt elnyerése volt munkahelyemen, a Lockheed Művek műanyagosztályán.
Megdöbbenten és zavartan néztem körül bizonytalanul a gyárban. Ámuldozva ismertem fel munkatársaim megszokott arcait … és észrevettem a kezeimben lévő szerszámokat. Egészen mélyen lélegeztem, és egy jeges zuhany rázta át egész testemet, amikor önkéntelenül úgymond „visszapattantam” az egész jelenettől. Akkoriban nem tudtam miért, de minden olyan reménytelenül hamisnak, primitívnek és durvának tűnt számomra.
Mintha el lettem volna altatva, úgy töröltem meg kezeimmel a szememet, abban a reményben, hogy ezzel eltörölhetem a jelenetet. Akkor hirtelen szédülés ragadott meg; azt hittem, elvesztem az eszméletemet. Dave Donegan, a munkatársam együttérzéssel telve nézett rám. Szemeiben igazi bánat volt. Nem mondott semmit, csak csendben kivette a szerszámot a kezemből és egyedül dolgozott tovább az ő nyugodt, megértő módján.
Egy iszonyú undornak az önkéntelen kitörése jött ajkaimra, egy mindentől való undorodás, amit csak láttam. Olyan érzésem volt, mint a „Sötét Középkor”. Emlékszem, hogy Dave azt mondta: „Van veled valami, öcsi?” Nem válaszoltam; nem tudtam válaszolni. Pánikhangulatban megfordultam és ki akartam rontani az ajtón. Ezen vak igyekezetemben hevesen nekirohantam Richard Butterfieldnek, aki akkor az előmunkás volt az én részlegemben. Valóban nagyon betegnek nézhettem ki, mert gyengén még emlékszem arra, hogy ijedtséget láttam a szemeiben. De rögtön megfogott fixen és egyben jóságosan a vállaimnál, és azt kérdezte: „Angi, Angi, hát mi van veled?” Lihegtem, és az érzéseim teljesen össze voltak zavarodva, nem voltak tiszták. A gondolataim fel voltak dúlva. Csak egy célom volt: ’Ki innen és el erről a helyről!’ De Butterfield jelenléte kiegyensúlyozóan és nyugtatóan hatott a közérzetemre.
Amíg kezei átkarolva tartották vállaimat, megnyugtatóan rám mosolygott. „Egész nyugodtan maradni, Angi, öregfiú!” mondta majdnem gyengéden. „Menj fel és tarts egy szünetet! Egészen szétesettnek látszol.”
Szívélyes köszönetet motyogtam felé és felbotorkáltam a lépcsőn. Hogy mi volt velem valójában, még mindig nem tudtam. Fent ittam egy csésze kávét. Még sose hiányzott ennyire, mint ekkor. A kezeim reszkettek, és testem minden idegporcikája remegett. Amint a forró, aromás folyadékot ittam, megpróbáltam visszagondolni, visszaemlékezni arra, hogy miért voltam annyira összezavart és ingerült. De az utolsó tiszta emlékem a munka közbeni ébredésem előttről az a pillanat volt, amikor a lakásban a díványhoz mentem. A két jelenet közötti periódus egy totális üresség volt.
Egy asztalon megláttam a „Los Angeles Times” egyik számát. Idegesen nyúltam érte, és a dátumra pillantottam. Homlokomon izzadsággyöngyök jelentek meg, mert az újság dátuma január 19-e volt. Tehát 7 nap telt el, amire egyáltalán nem tudtam visszaemlékezni. De az újságon lévő dátum nem akart meggyőzni engem. A lehető legközömbösebb hangon megkérdeztem egy munkást a szomszédos asztaltól. Ő megerősítette az újság dátumát.
Testem hideg verejtékben úszott. Egy pánik szélén álltam. Reszkető kezekkel ültem ott, és alig tudtam lenyelni egy korty kávét. Nem tudtam megérteni, hogy 7 nap és éjjel elmúlt anélkül, hogy az emlékezés bármilyen nyomát hátrahagyta volna a szellememben.
Később, délután, amikor már egy kicsit jobban éreztem magam, ismét lementem a munkámhoz. De nagy erőt kellett venni magamon, hogy felzaklatott bensőm mellett normálisan és értelmesen viselkedjek. Óvatosan és feltűnés nélkül kikérdeztem Dave-t és más munkatársaimat is az eltelt 7 napról. Válaszaikból azt vettem ki, hogy minden nap bent voltam a munkahelyemen és nyilvánvalóan úgy viselkedtem, mint mindig, egészen eddig a különös „felébredésemig” és érzelmi kitörésemig ezen a délutánon.
Otthon Mabelnek nem említettem a megmagyarázhatatlan emlékezetvesztésemet. És ő sem tűnt olyannak, mintha az eltelt héten valami szokatlant vett volna észre a viselkedésemen. Úgy tűnt, hogy én minden nap a megszokott módon viselkedtem. Elfogyasztottam étkeimet, aludtam, elmentem a munkába, újra megjöttem, segítettem Mabelnek a bisztróban, - mint máskor. Ez egyszerűen fantasztikus és hihetetlen volt.
Nem meséltem el senkinek, hogy mi történt velem. De bensőmben meglehetősen zavart voltam és mélyen nyugtalan afölött, hogy 7 nap eltűnt az életemből.
Helyezze valaki magát egyszer az én helyzetembe! Tételezd egyszer fel, hogy ébrenléti tudatod egy egész hétre kitörlődött, úgy, hogy egyetlen egy eseményre sem tudsz visszaemlékezni. Nem lennél te is mélyen nyugtalan? Nem kérdeznéd meg magad, hogy vajon nem vagy-e szellemileg beteg? Bizonyára benned is felmerülnének ilyesfajta gondolatok. És eddig mentem én is a pánikszerű ijedtségtől telt gondolataimban.
De az idő telt, és lassan-lassan újra visszazökkentem hétköznapjaim régi kerékvágásába. Gyakran gyötrődtem azzal, hogy visszanyerjem emlékezetemet arra a 7 elvesztett napra. De ez reménytelennek látszott.
Több hónap eltelt, és beletörődtem, hogy az alatt a hét nap alatt teljesen elvesztettem az emlékezetemet. Az élénk álmok által nem megnyugvó gondolatokon kívül semmi nem utalt az elkövetkezendőkre.
És akkor jött az az elgondolkoztató éjszaka 1953 szeptemberének első hetén.
Azon az estén szokatlanul  nyugtalannak éreztem magam. Röviddel 22 óra után elhagytam a házat, hogy egy sétát tegyek. Mint mindig, lábaim önkéntelenül a Hyperion Avenue-n lévő Freeway hídhoz vittek. Annak sötét, titokzatos árnyékában mindig jóleső lelki békét találtam. Hiszen itt találkoztam Neptunnal, és beszélgettem vele, egy másik világból származó emberrel!
Minderre kellett, hogy gondoljak, amikor lemásztam a beton-foglalaton a Los Angeles folyó majdnem kiszáradt medrébe. Arra a helyre mentem, ahol Neptun beszélt velem és kétségbeesetten leültem a földre. Fejemet arra a kőre tettem, amelyen ő ült. Gondolatokkal telve néztem föl az égre, a világegyetemben körbejáró végtelen csodákra. Álmodozásba merülve mély béke és belső nyugalom érzése töltött el. A zajos, háborgó Föld minden szomorúságával, vitatkozásával és gyűlöletével távolinak és olyan lényegtelennek tűnt.
Amíg gondolataim ezen a kellemes ösvényen jártak, ismét jelentkezett nálam az a figyelemre méltó érzés, ami mindig az én első érzékelésem volt, mellyel űrbeli látogatókat észleltem. Ez alkalommal ez nagyon megzavart, hisz Neptun azt mondta nekem az utolsó találkozáskor, hogy „jövünk újra, Orfeo, de nem hozzád.” Nem kevésbé volt félreismerhető a különös bizsergés a karjaimban és a tarkómon. Telve reménnyel kutatták szemeim az eget. Semmit sem találtak, ami egy „csészealj”-ra hasonlított volna. A vibráció intenzitása nőtt és körülbelül úgy homályosította el tudatomat, mint azon az éjszakán, amikor először találkoztam „csészealjjal”.
Mint egy álomban, úgy vándoroltak vissza gondolataim ahhoz a titokzatos, 6 hónappal azelőtti hétfő délutánhoz, amikor ugyanúgy éreztem magam, mint most, és elindultam a díványhoz. És most valami egészen csodálatos dolog történt: Elkezdtem emlékezni! Eleinte gyengén és nem egyértelműen, mint az aranyos napsugarak, amikor fekete felhőkön törnek át.
Amikor az emlékezetem visszatért, felidéződött bennem tisztán az a hétfő délután. A díványhoz mentem … szemeim annyira elnehezültek, hogy alig bírtam nyitva tartani őket. Mintha el lettem volna bódítva, úgy roskadtam le a díványra és rögtön mély alvásba merültem!
Végre most emlékeztem arra, hogy aztán felébredtem abból az alvásból! A felébredésem egy különös, csodálatos világban történt! Már nem a Földön voltam; valamilyen fantasztikus átmenet történt meg. Egy óriási, mesésen szép helyiségben ébredtem fel, egy olyan helyiségben, amelynek falai egy válogatott színekben csillogó, éterikus anyagból voltak. Egy luxus-heverőn feküdtem. Félig éberen lenéztem testemre – egyáltalán nem az én régről ismert testem volt; az sohasem volt ilyen tökéletes alakú, sem ilyen gyengéd színű húsból.
Láttam, hogy csak egy finom fehér ruhát viseltem, ami szorosan illeszkedett, és betakarta a mellemet, a testemet és combjaimat. Egy finomat kötött aranyöv vette körül a csípőmet. Bár úgy tűnt, hogy az öv nehéz, kovácsolt aranyszemekből készült, nem éreztem súlyt. Új testem csodálatosan könnyen és éterien érezte magát és vibrált az életerőtől.
Teljes tudati állapotot azért nem értem el azonnal. Az első gondolataim az abban a csillámló világban történt felébredésemkor ködösek voltak. Valahogy az a gondolat szilárdult meg bennem, hogy épp akkor gyógyultam fel egy hosszú, nehéz betegségből. Így egyfajta kellemes letargiában feküdtem ott, amilyennek az ember egy nehéz betegség után örvend. Mindenféle ellenőrizetlen gondolatok vonultak át a tudatomon. Minden olyan új és olyan más volt, és számomra mégis elképesztően ismerős. Pompás új testem nem az én testem volt, és mégis az volt! Az igen finom helyiség az éteri, lágyan izzó színeivel olyan szép volt, amilyent a Földön sose tudtam volna magamnak még csak álmodni sem, egyben mégse volt számomra furcsa vagy idegen. Csak egy dolog tűnt számomra tényleg idegennek: messze kint, az ablaktalan helyiségen kívül egy távoli dübörgés szakadatlan gördülését hallhattam. Különös módon ez a dörgés nem töltött el félelemmel, mint ahogy a múltban az mindig megvolt.
Fokozatosan elillantak azok a sötét ködök, melyek körbevették tudatomat. Hihetetlen emlékezések szálltak fel bensőmből; emlékezések egy másik világra, egy másik népre, egy másik életre! Elvesztett horizontok, elfelejtett képek jöttek a tudatomba.
Felismerem újra ezt a világot, gondoltam elragadtatva. Ugyanolyan módon emlékszem rá, mint ahogy egy elítélt fogoly emlékszik a napfényre, a fákra és a virágokra kint a világban, miután egy örökkévalóságig feküdt egy sötét, gyűlölt börtönben, láncokra verve. Ez az én valódi világom, ez az én igazi testem, gondoltam. Korábban el voltam merülve egy dimenzióban, amit időnek hívnak, és fogva voltam egy visszataszító országban, amit Földnek neveznek. De most valahogy újra hazajöttem. Itt minden jókedvű, békés, harmonikus és hihetetlenül pompás. Az egyetlen, ami még zavar, egy homályos fél-emlékezés egy szerencsétlen árnyékra, akit Orfeonak hívnak, és akit egy materialista börtönvilágban, a Földön tartanak fogva.
Amíg még nyomasztottak a zavaró gondolatok erre az elveszett Orfeora, zajtalanul megosztódott az egyik fal egyik része és egy impozáns ajtóbejáratot képezett, amelyen keresztül egy hölgy lépett be. Ragyogóan szép volt. Valahogy felismerte a szellemem, hogy ő az a hölgy volt, akinek a gondjaira voltam bízva. Ugyanígy azt is megértettem, hogy a titokzatos ajtó elektromágneses vezérlés segítségével automatikusan nyílt és zárult.
Lenézett rám és melegen mosolygott. Szépsége lélegzetelállító volt. Egyszerűen volt öltözve egyfajta görög ruhába, ami ezüstfehéren világító anyagból készült. Haja aranyos volt, és lágy hullámokban hajlott vállaira. Szemei rendkívül nagyok voltak, kifejezőek és mély kékek. Lágyan csillogó színek játszottak körülötte egyfolytában, és szemmel láthatóan gondolatainak és érzelmeinek minden mégoly könnyed változására megváltoztak.
Érdekes, hogy telve voltam azzal a gondolattal, hogy valahonnan ismertem őt. Úgy tűnt, hogy érezte megdöbbenésemet és megnyugtatóan azt mondta, hogy nagyon jól nézek ki. Bizonyára hamarosan felkelhetek és körbejárhatok, mondta. Aztán megérintett egy kapcsolót egy üvegszekrénykén az ágyam mellett. Azonnal megnyílt a szemben lévő falnak egy nagy darabja és szabaddá tett egy óriási tükröt. Belenéztem kristály-mélységeibe. De az az ember, akit láttam, nem Orfeo volt; mindenesetre idegen se volt számomra. Paradox módon emlékeztem rá és mégsem ismertem őt.
„Súlyban növekedtem”, jegyeztem meg. Ennél nem tudtam, hogy miért pont ezt a megállapítást tettem. Aztán hozzáfűztem: „Most sokkal jobban is érzem magam”. Ő mosolyogva felelte: „Ellenkezőleg, veszítettél a súlyodból. Földi mértékkel mérve most majdnem súlytalan vagy.”
Különös szavai megzavartak. Lenéztem a testemre. Az meglehetősen erősnek és szilárd anyagúnak látszott. Ezenkívül sokkal nagyobb volt és finomabb arányú.
„Minden azon a rezgésszinten múlik, amelyen rezegsz” – mondta ő. „A sűrű anyagnak a rezgési frekvenciája, amilyenből a Föld bolygó áll, szerfelett alacsony; ezért nehezek, sűrűk és tehetetlenek a földi testek. Itt a rezgésfok jó magas, és az anyag olyan finom és gyengéd, hogy láthatatlan lenne, ha te egy sűrű fizikai testben lennél. Mivel azonban most egy olyan testben vagy, amely a mi világunknak megfelelően rezeg, ennek a világnak a jelenségei olyan valóságosak számodra, mint máskor a te földi világod.”
Amíg hallgattam és figyeltem a szavaira, úgy véltem, hogy emlékszem a nevére. „Te Lyra vagy?”, mondtam félig kérdezve. Ő igenlően bólintott. Épp közelebbről szerettem volna érdeklődni felőle, amikor ismét tudatossá vált bennem a tartós halk morajlás. Kedvet kaptam, hogy kimenjek és körülnézzek ott. Lyra-hoz fordulva megkérdeztem: „Ki szabad most mennem?”
Ő a fejét rázta: „Még nem vagy elég erős; de megígérem neked, hogy még a 7. nap előtt mindent meg kell, hogy láss, Neptun.”
Szavai arra késztettek, hogy felfigyeljek. ’Miért mondott nekem Neptunt?’, kérdeztem magamtól. ’Én mégsem Neptun voltam, és Neptun sem volt beteg! És vajon mit akart mondani a 7. nappal kapcsolatban?’
Épp fel akartam tenni ezt a kérdést, amikor megfordult és várakozásteljesen nézett a távoli fal felé. Ott most újra megjelent a titokzatos ajtó, és egy nagy, feltűnően jól kinéző férfi lépett be. Orion volt az. Túl figyelemreméltó, hogy rögtön felismertem, és szívemben egy erős, szívélyes vonzalmat éreztem irányába. Mint Lyránál, körülötte is átlátszó színek csillogó hullámai játszottak, és úgy tűnt, hogy a gondolatait reflektálják. Melegen mosolygott, és azt mondta: „Hiányoztál nekünk Neptun.” Kicsit kábultan dörzsöltem meg a szemeimet és azt válaszoltam: „De hisz én egyáltalán nem Neptun vagyok! Itt nem stimmel valami!”
„Úgy véled?”, kérdezte ő barátságosan. „De tudod, hogy Neptun volt az a név, amit annak a testvérünknek adtál, aki nemrégen találkozott veled a Földön. Ennek a névnek számodra mindig egy különös, mély jelentése volt. Talán azért, mert az egyszer a te saját neved volt.”
Amíg beszélt, az a fantasztikus bizonyosság ragadott meg, hogy ő ténylegesen az igazságot mondta. Az ő világukban én Neptun voltam esetleg valamikor. „És a másik Neptun?”, kérdeztem, „akkor ki ő?”
Orion ránézett Lyrára, és aranyló fénynek egy hulláma fogta őket körül. Lassan válaszolt Orion: „Nálunk a nevek teljesen lényegtelenek. Az a testvér, akiről te beszéltél, a múlt illúziójában Astra-ként volt ismert; de a fény magasabb oktávjaiban nincsenek olyan individualizált megjelenési formák, mint amilyeneket ti a Földön ismertek. Még most sem, amikor felettébb finomanyagú létformában testesülünk meg, most sem a mi igazi, örök megjelenésünkben látsz bennünket.
Mi most itt, hogy földileg fejezzük ki, egyfajta divatbemutatót rendezünk neked, a mi elveszett testvérünknek. A ’pusztítás’ előtt körülbelül olyanok voltunk, mint amilyennek most látsz minket. Ezért tűnik neked minden olyan ismertnek. Az idő-dimenziónak abban a fázisában hívtak téged Neptun-nak.”
Erősen az volt az érzésem, hogy valami nem stimmelt itt, nagyon nem stimmelt. Elgondolkoztam. Bárcsak vissza tudnék világosan emlékezni …! De minden olyan kuszának tűnt. Amikor azt a két nagyszerű, pompás lényt láttam egymás mellett állni, beburkolózva csillogó fényhullámokba, intuitíven azt éreztem, hogy valamikor, valahol már egyszer jól ismertem őket! Akkoriban ugyanezen a síkon voltam náluk – egy voltam közülük. De most olyanok voltak számomra, mintha istenek lennének, én meg egy kimaradt késői gyerek, aki messze-messze lemaradt tőlük, szellememet pedig egy utálatos betegség sötétsége vette körül. A szemeimre szorítottam a kezemet, és minden erővel megpróbáltam visszaemlékezni valami fontosra és szörnyűre, amit elfelejtettem.
Közülük most egyik sem beszélt. Lyra elővett a kristályszekrényből egy fehér ostyát, míg Orion egy levendulaszínű kristálypohárba töltött egy szikrázó folyadékot. Ezzel kínáltak. Megettem a felségesen ízlő ostyát és megittam a pompás italt. Ekkor megújító életkedv és erő áramlott át a testemen, és álomszerű vágy töltötte ki a lelkemet. Lyra és Orion rám mosolyogtak, és arany fényből álló csillogó hullámaik átjöttek hozzám is, és engem is körbe fontak meleg, jót tevő izzásukkal.
„Aludj egy kicsit Neptun”, súgta Lyra. Akkor megjelent a titokzatos ajtó, ők karonfogva kiléptek és egyedül hagytak. A helyiségben a fény halványabb lett, és a falaktól puha, válogatott zene hullámai jöttek. Mély, álmatlan alvásba merültem.
Amikor újra felébredtem, sugárzó fény áramlott a helyiségbe. Mint egy csoda által, az egyik fal teljesen eltűnt, és kint egy erkélyt mutatott. Felegyenesedtem, és az erkély mögött megpillantottam egy hihetetlenül csodálatos, fantasztikus világot. Sugárzott a fénytől, annak ellenére, hogy épp egy felhőcsík látszott elhúzni fölötte. Széles, világos villámok lángoltak fel folyamatosan a szivárványszínű felhőkön keresztül, és a távoli dübörgés állandó morajlása most valamivel hangosabb volt. Lassan lebegő, világító tűzlabdákat, gömböket, sokszínű, fel-fellobbanó fényeket és szétszóródó szikraesőt is láttam.
Mindezek a jelenségek nagyon felkavartak; mert ezek teljesen ismeretlenek voltak számomra, ellentétben sok mással, ami ebben a világban volt. Felugrottam a heverőről és kiszaladtam az erkélyre. Eközben a könnyűségnek és a testemben lüktető erőnek a csodálatos érzését éreztem.
Hogy milyen nagyszerű világot láttam ekkor! Egy olyan álomvilágot, ami felülmúlt minden elképzelést; éterien csillogó fények voltak mindenütt.
Fantasztikusan szép épületek, egyfajta műanyagkristály anyagból építve, melyek fölött egy állandóan változó színpompa suhant tova. Míg néztem, az épületek csillogó homlokzatain ablakok, ajtók, erkélyek és lépcsők jelentek meg, majd tűntek újra el ugyanolyan csodálatos módon. A fű, a fák és a virágok szikráztak az élő színektől, amelyek majdnem a saját fényükben látszottak izzani.
A hódolatteljes tisztelettől alig mertem lélegezni. És mindez mégis valahogyan ismerős volt számomra. Ez egy olyan világ volt, melyet egyszer már ismertem, és aztán elfelejtettem!
Egy pár csodásan formált, felségesen szép ember sétált az utakon. Valamilyenfajta járművet nem lehetett látni. Aztán egy kerek virágágyás mellett, majdnem közvetlenül alattam Lyrát és Oriont láttam egymással társalogni. Mindketten felnéztek, mosolyogtak és barátságosan üdvözöltek. Lementem hozzájuk, és azt kiáltottam: „Milyen csodás, pompás világ!”
„Felismered újra, Neptun?”, kérdezte Lyra szelíden. Egy kicsit vonakodtam, majd válaszoltam: „Sok minden ismerős számomra, ugyanakkor más dolgok megint nem. Egyáltalán nem tudok visszaemlékezni az állandó villámlásra és dörgésre. És a horizont úgy tűnik nekem, hogy csak kb.2 km-re van. És mégiscsak – szóval úgy hiszem, akkoriban majdnem végtelen messze volt!”
Egy pillanatig mély hallgatás uralkodott. Lyra kérdően nézett Orionra. Arcaikon mély fájdalom jelent meg és az arany fény csillogó hullámai sötét, elmosódott bíborba váltottak át. Ekkor rögtön tudtam, hogy valami rosszat tettem.
Lyra megérintett egy kristályt, amit a kezében tartott, és a dörgés hangja csillapodott, amíg már alig lehetett hallani. Akkor nagyszerű harmóniák hullámai töltötték meg a levegőt; ugyanaz az éteri zene, amit a „csészealjban” megtett utazásomkor hallottam – csak itt ebben a hihetetlen világban minden hang meg is testesült az atmoszférában izzó fények hullámaiként.
Megigézve hallgattam és figyeltem. Lyra és Orion leültek a fűbe, és felszólítottak, hogy üljek melléjük. Amint ott ültünk, Lyra gyengéden a kezemre tette a kezét, Orion pedig karjával átölelte a vállamat.
Akkor Orion beszélt: „Az idő egy dimenzió, mint ahogy tudósaitok most helyesen gyanítják. De ez a dimenzió csak az anyag különböző sűrűségeire vonatkozóan létezik. Az abszolút, vagy nem anyagi tudatállapotokban nincs idő. És így el szeretnénk mondani neked: Az időkeretek vagy idődimenziók egyikében volt egyszer a Föld naprendszerében egy Lucifer nevű bolygó. Az összes bolygó közül ennek volt a legkisebb sűrűsége.
A Nap körüli pályája a Mars és a Jupiter pályái között húzódott. Az éteri lények vagy a mennyei seregek körében hajnalcsillagnak nevezték. Az Univerzum összes bolygója között ez volt a legragyogóbb.
 

Lucifer bolygó
 
E csillogó bolygó hercegének a neve is Lucifer volt, aki Isten egyik szeretett fia volt.”
 
Maldek-ot nézve
 
Orion egy kis szünetet tartott, és a szemeiben lévő szomorúság elmélyült. Aztán folytatta: „A Luciferről és seregeiről szóló földi legendák igazak. Lucifer szívében büszkeség és gőg nőtt ki, ugyanúgy sok követőjének szívében is. Felfedezték az anyag összes titkát, és az „alkotó szó” nagy titkát is. Végül ezt a mindenható erőt kevéssé önhitt testvéreik ellen fordították. Az éteri lények és a Mennyei Atya vagy Ősforrás ellen is; mert arra áhítoztak, hogy a világegyetem uraivá váljanak. A történet maradékát ismered: Lucifert és követőit megdöntötte a magas létsík. Egyszerűbb szavakkal: a luciferiek, akik akkoriban a legeslegfinomabb anyagú megnyilvánulásokban testesedtek meg, egy olyan evolúció megtestesüléseibe „estek”, amelyik a legsűrűbb fejlődési sorokba tartozott, - a Föld evolúciójába, amelyik még csak az állati fokozaton áll.”