Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


APOKALIPSZIS 2012.  2/3. lap (II. rész)

 

II. rész

Az összeomláshoz vezető négy lépcsőfok

Válságvariációk

Az átlagembert szolgáló állam valamennyire létrejött a skandináv államokban. Ott a General Motors nem tehette volna azt meg, amit pár évtizede az USA-ban Ralph Nader-rel (aki fogyasztóvédő és környezetvédő). Arra a kérdésre tehát, hogy elindulhat-e jelentős mértékű civilizációs és technikai összeomlás, a válasz határozott:igen. Persze ez más-más módon zajlik le különböző fejlettségű országokban. Az Egyesült Államokban a felszökő energiaárak először a benzinzabáló, elképesztően tékozló négykerekű „városi traktorok” gyártósorait állítja le: például a pofátlanul sokat fogyasztó Hummer gépkocsik gyártását. A General Motors és a Ford forgalma évek óta folyamatosan csökken. A viszonylag szerényebb fogyasztású Toyota piaci részesedése és profitja viszont egyre nő – a hagyományos olajiparhoz erősen kötődő régi autócégekhez képest.

Várható, hogy idővel a légkondicionálásra épített sivatagi nagyvárosok, mint például Las Vegas vagy Phoenix elnéptelenednek, és inkább a belső, a hegyekre épült városok fejlődnek. Az Egyesült Államok fejlett mezőgazdasága, hatalmas, még mindig szűz területei miatt nem számíthat komoly élelmiszerválságra. Németország fejlett szerszámgépipara és más háttériparai miatt nagyobb gond nélkül át fogja élni a válságot. Anglia gazdasága azonban nem elsősorban a gyártó iparára, hanem pénzügyi szolgáltatásaira épült, ezért ő már nem ússza meg szárazon. Az már most látható, hogy Afrikában komoly lesz a csőd. Kérdéses, hogy Dél-Amerika erőteljesen fejlődő gazdaságainak - mint például Chile, Brazília, Venezuela vagy Peru - mi lesz a sorsa. Nekik a jelentős nyersanyagtartalékaik miatt jó esélyük van a túlélésre. Indiában eddig is ismert volt a szegénység, a népesség nagyobb része eddig is piciny, áram nélküli falvakban élt, számukra egy nagy civilizációs összeomlás nem jelent igazi tragédiát. 

Kínában már más a helyzet, ott elképesztő mértékű urbanizáció indult meg a tengerparton az utóbbi évtizedekben, ők lehetnek egy nagyobb energetikai összeomlás első számú áldozatai. A történelemben nem először, és úgy tűnik, nem utoljára. Ők építették először ki a mandarin vizsgákkal a tudás alapú társadalom alapjait, de az ő társadalmukban keletkezett először az arrogáns tudatlanság alapú társadalom is.

Magyarország gazdasága nagyon erősen meg fogja érezni ezt a válságot. Nálunk ez az összeomlás más-más mértékben ugyan, de már most is látható. Elsősorban Kelet-Magyarországnak a határhoz közeli részei - Nógrád, Borsod, Szabolcs és Hajdú megyében tragikus lehet az összeomlás. Itt a kis cégek, önkormányzatok sorozatos csődje várható, az elszegényedés, a tömeges bűnözés, a rend felbomlása, a közúti banditizmus már eddig is meglevő formái nagyon megerősödhetnek. Elég most csak a helyi sajtó bűnügyi híreit figyelni. Ezek az öncenzúra miatt nem jutnak el az országos hírekbe. A kábellopások, a félig érett termény ellopása a termőföldön már ma is rutinszerűen ismétlődik.

Nálunk eddig évente „csak” 3-400 ember fagyott meg, nyáron pedig a hőhullámok miatt (elsősorban a kórházakban) 500-600 idős embernél több nem halt meg. Ezek a számok tízszeresre is felnőhetnek. Én itt húznám meg az összeroppanás határát. Ha ezt meghaladjuk, a társadalom megroppanása már megtörtént. Ekkor 10% fölött lesz a munkanélküliség, mert a magas energiaárak annyira kiszivattyúzzák a pénzt a gazdaságból, olyan mértékben viszik ki az orosz és közel-keleti olajtermelőkhöz, hogy nagymértékben leszűkül a tisztes középosztály. Így csökkennek az adóbefizetések is. Az önkormányzati csődök miatt várható az oktatás és egészségügy nagymértékű fedezethiánya. A közrend a kis, szegény, főleg cigányok lakta falvakban már most sem tartható fönt, de a következő években a társadalmi rend összeomlása elképesztő méreteket is ölthet.

Diagnózis és terápia

Hetesi Zsolt tanulmányában a diagnózis eléggé reális, de a javasolt terápia szerintemtéves, nem mutat igazi kiutat. Azt javasolja: költözzünk vidékre, tanuljunk meg gazdálkodni, s térjünk át megújuló energiaforrásokra. Továbbá: bízzuk az egyházakra az eddiginél jobban a túlélés megszervezését.

Ha az emberek vidékre költöznek, maguk gazdálkodnak, az még nem jelent védelmet az éhesen kóborló hordák ellen, akik mindent elpusztítanak, mindent ellopnak. Rendőrséggel, katonasággal nem lehet védekezni éhínség idején, a szögesdrót kerítések drágák és átvághatóak.

Egy gondatlanul irányított, komplex felépítésű társadalom technikai fejlődésének leállítása civilizációs összeomlással jár. Igaz, önmagában a kisvárosok hálózatából álló társadalom nem rosszabb, mintha megapoliszokból álló, fuldokló nagyvárosokban élnénk [8]. További fejlődésünk alapkérdése: a technika fejlettségének szintje, az energia előállításának ára és a szennyezés hatása. Egy tanyavilág-hálózaton alapuló társadalom XIX. századi technikai alapon csak borzalmas éhínségek után, a mai társadalom összeomlása után, annak romjain jöhetne létre. A történelemben a Római Birodalom bukása, vagy Pol Pot uralomra jutása után láttuk már ezt a (bukott) modellt működés közben. De ha az olajipart vagy a hivatalos tudományt nem tudjuk megzabolázni, akkor ez a vészforgatókönyv következik. Kitörni csak felfelé szabad, az egyetlen vállalható út – a régóta létező és az új találmányok elterjesztése. Ha van olcsó, szennyezésmentes energia, akkor gyönge talaj is művelhető, sós víz is lepárolható, gyenge minőségű ásvány is feldolgozható. Az energia ára és szennyezése civilizációnk kulcskérdése lett. Persze minden időnek megvoltak a maga kulcskérdései, nekünk itt és most az energia az.

Amikor az 1700-as években Kínában leállították az óriási vaskohókat, akkor épültek föl először Anglia vaskohói. Amikor az 1600-as években betiltották Kínában az óriás vitorláshajók építését, akkor kezdtek el az európaiak kis lélekvesztőiken hajózni, terjeszkedni, kereskedni. Kínában az udvari eunuchok és írástudó mandarinok évszázados belső csatái, viszálykodásai következményeként tiltották be ezen találmányok jó részét. Ez vezetett ott a többszörös technikai civilizációs összeomláshoz. A vidékre költözést megpróbálták a nagy Tajping felkelések idején (20 millió halott), de a bokszerlázadások idején is (10 millió halott): de az éhínség mindenhová elért. A társadalomban már akkor sem lehetett „szigeteken” élni. De ők sem tanultak saját történelmükből. A XX. században Kínában újra háromszor is bekövetkezett nagyméretű civilizációs összeomlás. (A polgárháború, a Nagy Ugrás, s a proletár kulturális forradalom.) Ezek közül a legtragikusabb történet Mao elnök „nagy ugrása” volt. Ez számunkra is tanulságos lenne, mert vegytisztán mutatja a technika lebontásának hatását - ha valaha is tanulnánk a történelemből.

Nagy ugrás - hátra

Az ún. „nagy ugrás” során, amikor a kínai legfelsőbb vezetés (különösen Mao elnök) a gyors technikai haladást erőltette, mintegy 30 millióan haltak éhen - de lehet, hogy ez a szám is óvatos becslés. Az akkor még csak 600 milliós Kínának körülbelül minden 20. lakosa halt éhen. Az okozott kár ennél is nagyobb, hiszen a károk helyreállítása egy emberöltőre való visszalépést és munkát adott. Ehhez képest a „nagy proletár kulturális forradalom” (ami egy évtizeddel később következett be) „csak” az értelmiség lefejezését szolgálta, az „csak” az oktatás és kutatás összeroppanásával járt. Egyik esetben sem működtek a társadalom elemi védekezési mechanizmusai, sehová, senkihez sem lehetett fordulni, ezért is következett be a tragédia mindkét esetben.

Az 1957-es „nagy ugrás” a „négy ellenséggel” szembeni harccal kezdődött. A négy átok, azaz a legyek, a szúnyogok, a patkányok és verebek valóban jelentős károkat okoztak. Ám azt nem értették, hogy ezek az átkok is az ökoszisztéma részei - egyedül a patkányok azok, amelyek kihelyezett csapdákkal, jól megépített terménytárolókkal az ökológiai rendszer károsítása nélkül is pusztíthatóak lettek volna. A négy átok elleni kampány idején a fél ország kereplőkkel, tányérokkal vonult ki a határba, és éjjel-nappal doboltak, a verebeket így állandóan repülésre kényszerítve, riogatva. Az igaz, hogy a kampány hatására rengeteg veréb pusztul el, ám ekkor szaporodni kezdtek a legyek és szúnyogok, így aztán néhány hónap múlva a verebek helyét az átkok között a poloskákra cserélték.

A „nagy ugrás” terve azonban, ami elsősorban az acéltermelés növekedésére irányult, elképesztően tragikus és egyben tanulságos is. Gyakorlatilag ez fordított ipari forradalom lett, amit nevezhetünk a történelem nem első, de legbrutálisabbtechnikai ellenforradalmának. (Azért választottam ezt a példát, mert ugyanezt a technikai ellenforradalmat stagnálás formájában látjuk az autó-, olajiparban.) Mao elnök és szűk köre tudta, hogy minden nagy nemzet felemelkedését az energetika és az acélgyártás volumenének jelentős megemelkedése előzte meg. Több acél, több vasúti sín - ez több szenet, több energiát, több gépet, nagyobb jólétet jelent. Mao és szűk köre ezért úgy határozott, hogy a reménytelenül szűk acélgyártási kapacitás miatt majd házilagosan állítják elő az acélt. Hatalmas méretű sajtókampányba kezdtek, hogy még kisebb kommunák, gyárak, iskolák is nagy mennyiségű acélt állítsanak elő. Azokkal a „részletekkel” viszont már nem törődött, hogy az acélgyártáshoz szükséges szenet és nyersvasat honnan szedik elő, de sem a sajtó, sem a politikai vezetés nem értette meg, hogy az acélgyártás nagyon magas technikai színvonalat és szakértelmet kívánó munka. Tudatlanul, hozzáértés nélkül nem lehet használható minőségű acélt készíteni. Azt sem értették meg, hogy az acélgyártáshoz szükséges energia-felhasználás csak akkor gazdaságos, ha nagyméretű kohókban dolgoznak, ahol kicsiny a hőveszteség, és jó minőségű (előregyártott) kokszot vagy faszenet használnak. Ezek a látszólag lényegtelen szakmai részletek a felső vezetést nem érdekelték, hiszen nagy részük költő vagy paraszt volt. A mérnökök részéről felvetett óvatoskodó megjegyzésekkel nem törődtek. Az 1958-ban elkezdődött kampány az ország acéltermelésének évenkénti megduplázását írta elő.

Mivel a helyi kisközösségek, iskolák, kommunák nem tudták előteremteni a szükséges vasércet, nyersvasat, netán az ötvözőket és a kokszot, ezért elkezdték beolvasztani eddigi használati tárgyaikat. Előbb a házi tűzhelyek, háztartási edények, majd az épületek vaslemez tetejei, kerítések, később a mezőgazdaságban használt traktorok kerültek sorra. Nem kell részletezni, hogy mit ér az a gazdaság, ahol ásót, kapát, ekét, traktort, vetőgépet kíméletlenül beolvasztanak. A keletkezett rossz minőségű ócskavas viszont semmire sem volt használható. Ebből nem lehetett síneket, lemezeket, csöveket készíteni, nem beszélve arról, hogy a szerszámgépek egy részének elpusztítása, beolvasztása után a feldolgozó kapacitás sem maradt meg.

A bajt csak tetézte, hogy nem merték bevallani a felső vezetésnek, hogy a rossz minőségű acéllal nem lehet mit kezdeni. Az újságok egymás után ontották a hamis győzelmi jelentéseket, így a városi lakosság nem tudott arról, hogy milyen tragédia bontakozik ki vidéken. Ez a hatalmas kampány ugyanis azzal is járt, hogy az éppen aratásra érett termést nem volt mivel és kinek learatnia. A vidéki lakosság nagy része vasdarabok, acélszög hulladékok és folyók medréből kimosott vasércek után kutatott, aratni már nem volt sem idejük, sem szerszámuk.

Azt az egy-két vezetőt, aki megpróbált kritikát gyakorolni, sürgősen és gyorsan félreállították: így semmiféle vészfék, kontroll nem maradt. Az ezután bekövetkező éhínség, és az azt követő járvány nagyobb pusztítást okozott a lakosság soraiban, mint előtte az évtizedeken keresztül tartó polgárháború, vagy a japán-kínai háború. Ez a nagyméretű katasztrófa azért következett be elsősorban, mert a társadalom szokásos vészfékei - elsősorban a nyilvánosság - nem működött, diktatúrában ez nem létezik. A társadalomnak csak egy kis csoportja irányított, az ő elképzeléseik szerint működött az egész gazdaság, ez az ő belső érdekeiket szolgálta.

Ezekben található az analógia, a tanulság az akkori és a mostani technikai ellenforradalom között. Ezen a téren a mi társadalmunk is alig palástolt diktatúra.

Négy lépés a lejtőn

Jared Diamond, az „Összeomlás” (Collapse) című könyvében több eddig összeomlott társadalom történetét vizsgálta meg az okokat elemezve. A vaskos könyvbe sajnos nem kerültek bele a látványos, nagyméretű, tanulságos ázsiai összeomlások. A legjelentősebb talán a kambodzsai Angkor Wat térségének (ma igen kedvelt turista célpont, a világörökség része) teljes ökológiai és gazdasági összeomlása. Ez a terület a Khmer Birodalom fővárosa volt az 1200-as évekig, amikor feltehetőleg a termőtalaj kimerülése és a rossz vízgazdálkodás miatt a Föld akkori legnagyobb városállama több mint egymillió lakosával kényszerült részben menekülésre, részben nyomorgásra, az addigi magas életszínvonala jelentős csökkentésére. Úgy láttam, sehol sem említik például a Burma északi részén létezett Mrauk-U városának és környékének gazdasági elsüllyedését se, pedig az is hasonlóan jelentős összeomlás áldozata lett. (Azért nincs benne a köztudatban, mert alig lehet ma is megközelíteni.) Ez a város az 1600-as években nagyobb és gazdagabb volt, mint London és Amszterdam. Ez is sajnos azt erősíti, hogy még mindig nem vagyunk igazán tudatában mekkora veszély is fenyeget minket, még mindig úgy élünk a veszély torkában, mintha eddig soha sehol semmi baj sem történt volna.

Jared Diamond a téves helyzet-megítélésnek négy fázisát különbözteti meg a komplex társadalmak összeomlási folyamatában:

  1. Az első lépésnél az uralkodó csoport nem veszi észre a problémát, mielőtt az megjelenik. Ha a Nap járásának analógiáját vesszük alapul, ez azt jelenti, hogy a hajnalpírt még nem látják. Ez a „próféták” ideje, akik a legkorábban figyelmeztetnek...

  2. Amikor a baj már látható, a vezető csoport akkor sem veszi észre. Ez azt jelenti, hogy a Nap már megjelent a horizonton, sarlója már éppen látszik, de van, aki még mindig nem veszi észre. Ez a szakértők kora, akik mérésekre, megfigyelésekre hivatkoznak . . .

  3. Miután észreveszik a bajt, nem tesznek semmit, vagy már nem tudnak cselekedni. Ez az a fázis, amikor a Napkorong már teljes egészében felemelkedik a horizont fölé, de még nem éget nagyon erősen. (Szerintem mi most valahol itt tartunk.) Ez az a periódus, amikor az értelmiség érzékenyebb része is látja a gondokat, de ők nincsenek hatalmi helyzetben, csak panaszkodnak.

  4. Az utolsó, a 4. szakasz az, amikor látják a problémát, megpróbálják megoldani, de már nem sikerül. Ez az, amikor a Nap a delelőn van, éget, de már nem tudnak hová bújni előle. Ez a politikusok, döntéshozók szakasza. Mire ők észbe kapnak, már rendszerint késő, a baj a nyakukon van.

Ezzel a sémával - mint minden sémával - az a baj, hogy túlságosan leegyszerűsít. Mert sosem egy-egy csoport véleményéről van szó, egy komplex társadalom sokféle csoportból áll, és azoknak eltérő lehet és szokott lenni a véleménye. Például a környezetvédők, vagy a szegénységgel foglalkozó szociológusok, vagy a közgazdászok régóta félreverték már a harangot. A más érdekcsoportokhoz tartozó politikusokat, vagy az olajcégek embereit ezek a változások még nem érintik, ezért úgy tesznek, mintha nem is történt volna eddig semmi. A négy szakasz elkülönítése eléggé mesterséges, hiszen a Nap sem szakaszokban kel föl, hanem az is egy folyamat. Mindig vannak a rossz híreknek előhírnökei, prófétái, ezt az Ószövetség óta ismerjük. Rendszerint lesöprik a véleményüket.

Még a legnagyobb bajban is van (lehet) kiút, de ahhoz a gond korai felismerése elengedhetetlen. A megoldáshoz viszont az összefogás feltétlenül szükséges. Teret kell(ene) ilyenkor engedni az egyéni kezdeményező-képességnek, tehetségnek. A történelem (sajnos) ezrével szolgáltatja az összeomlási példákat, főleg a vesztett (a másik oldal felől nézve megnyert) csaták formájában. Ezekben ugyanúgy felismerhetőek az összeomlás 4 fázisa, amit J. Diamond felsorol.

Nincs eltérés a katonai, gazdasági, politikai és környezeti tragédiák lefolyása közt – ezek gyakran egymásba szövődnek. A már nyakunkon levő környezeti, energia és gazdasági válság is ezt mutatja. Talán merészségnek tűnik a gondolat: de sokszor látható a válságok közti párhuzam, ennek bemutatására törekszem.

A hadtörténészek rangsorolták a 10 legnagyobb mértékű katonai-politikai összeomlást. (Ebben mi magyarok, másfél eset erejéig is benne vagyunk). Ezek a következők:

  1. I.e. 415-ben a görögök szirakúzai ostromkísérlete

  2. Cannae; i.e. 216-ban, Hannibál a kétszeres túlerőben levő rómaiakat megsemmisíti

  3. A Teutoborgi Erdőben i. sz. 8-ben a germán törzsek több római légiót ledarálnak, cselek sorozatával, az utolsó emberig

  4. 1389-ben Koszovóban az ottomán törökök felszámolják a szerb ellenállást.

  5. 1526. augusztus 29.: MOHÁCS

  6. 1709-ben az oroszok felmorzsolják a teljes svéd hadsereget Poltavánál.

  7. 1870. szeptemberében az újonnan létrejött egyesült német seregek felszámolják a francia véderőt Sedannál.

  8. 1916. július 1-én a németek hatalmas pusztítást okoznak a Somme-i csatában a franciáknál.

  9. 1942. februárjában a japánok legyőzik az angol ausztrál csapatokat Szingapúrnál.

  10. 1943. februárjában – Sztálingrád (és Don-kanyar).

A már nyakunkon levő energia, gazdasági és környezeti válság kapcsán az 1520-as évek (már akkor is) globalizált világának három sorsfordító hadjárata kapcsán szeretném megmutatni, hogy mindig lehet(ne) kiutat találni a bajból – ha van szakértelem és összefogás. A három történelmi példa három kontinensre terjed ki:

  1. Az azték katonai birodalom szétverése 1521-ben

  2. A mohácsi tragédia 1526-ban

  3. Az indiai Panipat mezején, Delhi mellett 1526-ban az afgán Babur (a véreskezű Timur Lenk unokája) maroknyi seregével felszámolja Ibrahim Lodi szultán óriási túlerőben levő védőseregét.

 

Az esetek (és mai helyzetünk) közti párhuzam látványos. Azt az öt évet, amíg ez a három kontinensre kiterjedő eseménysor zajlik, joggal nevezhetnénk az első világháborúnak. Közös bennük, hogy az akkor lezajlott események hatása a mai napig követhető, érezhető. Ezek valódi fordulópontjai lettek a történelemnek. Évszázadok múlva sem lehetett helyrehozni, megváltoztatni, visszafordítani az akkori tettek következményeit. (Ha a gazdaságtörténészek készítettek volna összeomlási toplistát, ott is dobogósok lennénk: sajnos az 1918-as és 1945-46-os hiperinfláció is toplistás.)

Első fázis: pirkadat előtt

A történelemkönyvek hemzsegnek azoktól a példáktól, amikor egy-egy irányító hatalmi csoport nem vette észre a problémát megjelenése előtt. Hadd idézzek néhány példát: Amikor az 1400-as évek végén a kínai mandarinok betiltatták a nemzetközi kereskedelmet és megsemmisítették a globális felfedezőutak óriási költségen és emberáldozatok árán megszerzett világtérképeit, nem látták előre, milyen drasztikus összeomláshoz vezet is ez. Az összeomlás csak lassan bontakozott ki, első lépésben Kína meggyengült, és a szomszédos mandzsuk meghódították. Második lépésben a technikai ellenforradalom során betiltották a tömeges acélgyártást is. Kína évszázadok múlva már nem tudta eltartani növekvő népességét, hiszen találmányok híján nem nőtt a termelés. Sorozatosan borzalmas éhínségjárványok söpörtek rajta végig, csak a civilizációs összeomlások, éhínségek, járványok, háborúk stabilizálták a népességet. S most nézzük részletesebben a már kiválasztott példákat.

Az idézett esetekben (sem) vették észre a közelgő problémát.

Azték 1. lépcső: Az azték katonai társadalmat vezető uralkodó 6 millió alattvalójával közép Amerika legerősebb, brutális, perverz élősködő állama. A leigázott szomszédoktól a terményadón felül évente tízezrével szed emberáldozatot is. Az ideológiai maszlag: ahhoz, hogy a Nap egészséges maradjon, (ember)áldozatokkal kell etetni.

A történészek még vitatkoznak azon, hogy meg is ették-e az áldozatok bemutatása során élve felvágott szerencsétleneket, vagy csak a pszichológiai elrettentés, a félelemkeltés eszköze-e az emberadó és áldozat. A fővárosuk, Tenoctic Lan (a mai Mexikóváros helyén), az akkori viszonyok között hatalmas, kétszázezer lakosú. Templomokkal, palotákkal zsúfolt, melyek roskadoztak az aranydíszektől - de az áldozatok hullái miatt a városban mindig dögszag terjengett. A leigázott szomszéd népek gyűlölték az elnyomóikat, de katonailag gyengébbek lévén semmit sem tehettek. Nekik nem volt hadseregük. Az acélt még senki sem ismerte ott, éles kőpengékkel kirakott kardokkal háborúztak. Az ország egyébként geológiai csoda. Minden ásvány bőven van, nemcsak a vas, az arany és ezüst, de kén és salétrom is – de a puskapor, sőt a kerék is ismeretlen.

Néhány évtizeddel az események előtt hatalmas kínai hajóflotta látogatja meg őket- s ajándékokat hoznak (selyem, porcelán), s megígérik: visszatérnek. Az aztékok isteneknek vélik őket, hiszen hatalmas a köztük levő technikai szakadék, s várakoznak. Amikor az 1500-as évek elején egy maroknyi spanyol jelenik meg, tanácstalanok. Az istenek jöttek vissza? Nem veszik észre: torkukhoz közelít a kés.

Magyarország 1. lépcső: Az 1500-as évek elején Európában már javában tart a „kis jégkorszak”. A nyarak rövidek, erősek, a telek hosszúak, hidegek. Így gyakran megfagy, vagy elrohad a termés. (Mátyást a Duna jegén választják királynak). Az 1300-as évek pestisjárványában Európa lakosságának harmada, de egyes tájakon kétharmada is elpusztul. Az egykori szántókat újra erdők lepik be, csökken a metán és CO2 kibocsátás, hidegebbé válik a klíma, csökken a termésátlag, mert gyakran nem érik be a termés. Termőföld van bőven, de alig terem. Vasekével, vetőgéppel (hogy ne a madarak csipegessék fel a magokat) ugyan meg lehetne duplázni a termésátlagot, de ezeket a megoldásokat ekkor még csak a kínaiak ismerik, mi (3-400) évig még nem. Viszont ezer év alatt Kínából már ide is eljutott a papírkészítés, sőt Gutenberg munkája miatt a nyomtatás módszere is. Futótűzszerűen terjednek így veszélyes protestáns gondolatok, recseg, inog a megszokott rend. Új kor köszönt ránk, itt-ott már megjelenik a polgárság, a kereskedő réteg, az iparosok hada. Kevesen tudnak még írni-olvasni. Számolni is most tanulnak az Indiából, Kínából behozott új számokkal. Minden ország harcol a szomszédjával. Az országokon belül a főnemesek pedig küzdenek a kisnemességgel, azok meg a parasztokkal és iparosokkal. Mindenki acsarkodik, hogy a tortából nagyobb szeletet kapjon, de azt még nem tudják, hogy lehetne azt megnövelni. Gyakoriak az esős nyarak után az éhínségek, mert adót mindig fizetni kell, ha a termés rossz, akkor is. Parasztfelkelések rázzák meg a német tartományokat, Csehországot, Magyarországot. A kor egyik krónikása, Veronics 1508-ban ezt írja: „ Ez esztendőben mondhatatlan nagy drágaság támada egész Magyarországban, kinérnek szik vóta miatt (kenyérnek szűk volta miatt)”. Ez Machiavelli, Nostradamus, Paracelsus kora, de a könyvnyomtatás hallatja Luther, Kálvin, és Erasmus hangját is. Vajúdik a régi világ. A portugálok Indiával kereskednek, de eljutnak Kínába, sőt Japánba is. A spanyolok kezdik földeríteni az új kontinenst, amit majd Amerigo földrészének neveznek el.

A magyar és cseh trónra 1516-ban egy lengyel származású gyerek kerül (II. Lajos), akit a köznemesek utálnak. Ők egy bizonyos Szapolyai nevű tehetős főurat szeretnének a trónon. A nemesség fegyverrel ostromolja ezért a Budai Várat, de a falak alól egy bizonyos Tomori Pál elkergeti őket. A kincstár üres, a fiatal királyra apja hatalmas (400.000 aranyforint) adósságot hagy. Ez a pénz főleg kisebb csetepatékra, és luxusra folyt el, de kenőpénzként is kellett. Nincs már pénz a várak fenntartására. Mátyás egykori erős, hivatásos állandó hadserege már régóta a múlté. A kincstár állandó pénzzavarral küzd, jelentős az államháztartási hiány. Hogy túléljék a holnapot, az állami tulajdonú, biztos jövedelmet adó só és nemesfém bányákat privatizálják. Elzálogosítják egy külföldi bankkonzorciumnak az arany és ezüstbányákat (Fuggerek), így további pénzt kölcsönöznek tőlük. Az államcsődöt így kis időre elkerülik..

Minden eladó, teljes a liberalizmus; amikor éppen hírét veszik, hogy Sztambulban meghalt a szultán, s újat választottak helyette. A 26 éves fiatal, de már tapasztalt harcos neve: I. Szulimán. Első dolga, hogy megmutassa karmait: elindul Magyarhon felé. De az udvar a vadászatokkal, bálokkal és az adósságproblémával, meg a lázadozó parasztokkal és kisnemesekkel van elfoglalva. Nem veszik észre: torkukhoz közelít a kés.

Delhi 1. lépcső: Közép Ázsia sztyeppéin, az éppen begubózott kínai birodalom peremén egy Babur nevű mongol nemes kerül a szamarkandi trónra, de vetélytársai hamar elűzik. Az egykori véreskezű Tamerlán (Timurlenk) utóda, tanítványa. Száz évvel korábban amíg a nagyapa fosztogat, rabol Közép-Keleten, addig nekünk, magyaroknak van egy kis nyugalmunk. Az 1400-as évek elején a mongolok tönkreverik az oszmán-törököket, vezérüket vasketrecben mutogatják, így a keresztény Bizánc még ötven évre megmenekül. De két emberöltő alatt újra erőre kapnak, s akkor már Keletre, sőt Nyugatra is terjeszkednek. Tragédiánk, hogy a tehetséges rabló Babur nem az oszmánokat akarja fosztogatni. Nagyobb falatot lát Észak-India termékeny síkságán. Ott már egy korábbi rabló, az afgán származású, de szintén muzulmán Ibrahim Lódi szultán ül Delhi trónján. Ő az őslakos hindukkal küszködik, sarcolja őket, velük harcol állandóan. A szubkontinens déli részét még harcias hinduk lakják, ők ellenállnak. Tőlük tart, mikor hírét veszi, hogy újabb kis rabló csapat jelent meg az afgán hegyek felől, s már az Indus termékeny völgyébe értek. Kisebb hordák mindig is jönnek belső Ázsiából – rabolnak, majd elmennek, ha jön a forró nyár, ezért nem törődik velük. Nem veszi észre: torkához közelít a kés.

Második fázis: a baj megjelenik a horizonton

Amikor a baj már látható, az uralkodó csoport még akkor sem veszi észre. Történelmi példa erre, hogy amikor a II. Világháborúban a németek már a szovjet határ teljes hossza mentén támadtak, Sztálin még akkor sem engedte meg, hogy a tüzet viszonozzák. A XIX. században a 20 millió áldozatot követelő Taiping-lázadás, majd a 20 évvel későbbi 10 milliós bokszer-lázadás sem volt elég a halódó kínai császári rendszernek, hogy belássa: a társadalmi változás igénye immáron elodázhatatlan.

Most, hogy elkezdődött a példátlan ipari ellenforradalom, és az egész világon családok milliói mennek tönkre, cégek tízezrei jutnak csődbe (vagy fölszámolják őket). Még mindig nincs stratégia a kilábalásra, sőt, azt bizonygatják hosszú ideje, hogy tulajdonképpen nincs itt semmi baj. Érdemes megjegyezni, hogy a Szovjetunió összeomlását se látták előre még egy hónappal se, sem a CIA, sem a KGB, vagy a politikai elitek vezetői. Nem is tudták mire kellene figyelniük. Ma is ez a legnagyobb baj: sem az átlagember, sem a hataloméhes politikusréteg nem tudja mire kellene figyelni – amíg lenne módja változtatni.

Azték 2. lépcső: Hernan Cortes 1519. áprilisában érte el Mexikó partjait. Mai terminológiával élve: katonai kisvállalkozó. 86 lovas katonával, 118 muskétással és 700 talpassal száll partra. Célja: a rablás, bár a hivatalos maszlag a kereszténység terjesztése. Amint partot érnek, a hajókat felgyújtatja, nehogy katonái meghátráljanak. Nincs más választási lehetőség: a meggazdagodás vagy a halál. Számos sorstársának az utóbbi jut csak. „Feketén” jön rabolni, nem hivatalos engedéllyel – ebből még baja lesz. Papírforma szerint semmi esélye sincs: az utánpótlás reménytelen, a terep, a nyelv, a szokások, a klíma mind mind ismeretlen számukra. De az itt-ott megcsillanó arany mágnesként vonzza őket. Kisebb csetepaték után első ellenségeit szövetségesekké teszi, sőt egy helyi hercegnő tolmácsa és szeretője is lesz a 36 éves szegény kisnemesnek. Hamar kiismeri magát a helyi viszonyokban, észreveszi a megosztottságban, s a helyiek tudatlanságában rejlő alkalmat. Elindul a mesésen gazdag azték főváros felé. Az uralkodó, Montezuma először arannyal próbálkozik, hogy távol tartsa – de ettől csak vérszemet kap. Ekkor egy út menti erősségben csapdát állít neki – de a helyi kémek segítségével kikerüli az erődítményt. Így rettegett, csodált félistenként vonul be kis csapatával a fővárosba, hogy a zsákmányt felmérje. Az uralkodó még ekkor sem látja a veszélyt, pedig a kés hegye már a torkán van.

Magyarország 2. lépcső: Az új török szultán, a későbbi „nagy Szolimán” 26 éves, amikor az udvari tanács megválasztja. A történelemben egyedülálló eset, de a hadtörténészek szerint ő és apja is az eddigi 100 legtehetségesebb hadvezér között van. Amint trónra lép, a hagyományok szerint megöleti az összes fiútestvérét és unokatestvérét anyjukkal együtt – a későbbi félreértések és trónkövetelések elkerülésére. Dédapja, s apja is így kerül, a trónra. Amíg ez a szokás, a birodalommindig tehetséges uralkodót kap. Az ottomán birodalom így terjeszkedik: rabol, s adót szed. Nemcsak pénzt és terményt, hanem gyerekeket is a keresztény alattvalóktól. A lányokat a háremekbe, a fiúkat néha hivatalnoknak, de inkább katonáknak – belőlük lesznek átképzés és agymosás után a janicsárok. Katonai rabszolgák, félelmetes harcosok, fanatikus rablók és gyilkosok. Nem házasodhatnak, többségük homoszexuális – ez is a nevelés része. Viszont folyton politizálnának, pártoskodnának, ezért a szultán mindig ad nekik munkát – új hadicélt. Amíg maradnak meghódítható, felélhető területek, működik a gazdaság – mások könnye árán. Nagy Szolimán apjától a kor legjobban felszerelt, technikailag legmagasabb szinten álló seregét örökli, minden fegyvernem szintjén. Puskái, ágyúi, mérnökei, utánpótlási gépezete minden addigit fölülmúl, minőségben és mennyiségben is. Magtárai mindig tele vannak, így nem kell a betakarítás eredményére várni: már kora tavasszal indulhat hadi vállalkozásaira. Igazi, három kontinensre terjedő multinacionális katonai vállalkozást alakít ki – de otthon mértékletes, igazságos, s nála csak a tehetség, csak a siker számít.

Első vállalkozása Magyarország. Fél Nándorfehérvártól, először csak a kisebb környékbeli erősségeket ostromolja (Szabács) – hogy nem maradjon hátában ellenség, mikor rabolni indul. Csakhogy kiderül: Nándorfehérvárt 1521-ben már csak 700 katona védi – s ők se kaptak zsoldot évek óta. Nekiindul az ostromnak. A szerb lakosok és magyar katonák hetekig küzdenek hősiesen, de hiába: nem jön a megígért felmentő sereg. Már majdnem az összes védő halott, mikor feladják a várat.

A gyerekkirály, II. Lajos gyűjt ugyan egy kis hadat, de későn, és keveset, mert még nem érett be a termés, és nincs mit enni. Az a kevés is megbetegszik egy (vérhas) járványtól, mert a táborban mindenki ott végzi a dolgát, ahol rájön a szükség. A török táborban ez szigorúan tilos, erre külön sátrak vannak, s naponta betemetik az ürüléküket – sőt a járványok elkerülése érdekében mindig mosakszanak is.

A szultán már 3000 katonát és sok ágyút hagy hátra Nándorfehérvár helyőrségeként. A várfalak még néhány hónapig lyukasak, így könnyű lenne visszaszerezni, de a magyarok ezt az utolsó jó lehetőséget is kihagyják a visszafoglalásra. Már csak egy utolsó komoly erősség, Pétervárad (Újvidék) marad a török és Buda közt, de ezt sem töltik fel katonával, nemsokára (1523-ban) ezt is elfoglalja az ellenség. A főnemesek s az udvar még ekkor sem érti: a kés már a torkukon van.

Delhi, 2. lépcső: Babur 37 éves, mikor kb. 10.000-es csapatával a főváros, Delhi határához érkezik. Ő katonai középvállalkozó, 37 éves. Képességei, sikerei miatt maradhatott csapatai élén, addig sok nehéz, ínséges időt ért már meg: néha a lovaknak is alig volt mit enniük. De ment valahogy a vállalkozás, s a győztes csaták után mindig tudott valamit osztani. Bölcs előrelátással vissza is forgatott valamit a cégbe: mozgékony, fürge lovassága és jó, könnyű tüzérsége is van – majd csak Napóleonnak lesz több és jobb ágyúja. Ügyesen használja a láncokkal összekötött szekérvárak építését. Még tatár ősei tanulták a magyaroktól Muhinál. Amint megérkezik Panipat mezejére 1526 tavaszán szekértábort épít: sáncokat, s azok mögé vontatja ágyúit. Kisvártatva megérkezik az ellenfél, Ibrahim Lodi szultán is: tízszeres túlerővel, ezer harci elefánttal, melyek eddig minden ellenfelet legázoltak. Igaz, tüzérsége nincs, de eddig nem is kellett, nem volt rá szükség, mert nem tudja mire jó. A csatamezőn nyugodtan nézi, napokig, amíg ellenfele elsáncolja magát, s az ágyúkkal babrál. Akkora a létszámfölénye, hogy nem fél. Nem érzi, hogy a kés hegye már a torkát nyomja

Harmadik fázis: A válság kibontakozása

Miután a bajt észreveszik, nem tesznek semmit, vagy nem tudnak cselekedni. Ma már a kutatók észrevették ugyan, hogy a környezetbe juttatott szennyezőanyagok szép lassan, de biztosan változtatják a klímát, de idáig semmi konkrét, hatékony intézkedés nem történt, ami ezen változtatni tudna. A kyotoi és más egyezmények gyakorlatilag az ejnye-bejnye és jámbor óhajtások szintjén működnek csak, a gyakorlatban teljesen hatástalanok. Ebben a fázisban kezdődik ugyan valamiféle társadalmi vita arról, hogy mit is kellene tenni, de ez általában üres szócsépléssé fajul. A környezetvédők ugyan régóta mondják, hogy baj van. Tucatszámra születnek könyvek, tanulmányok, melyek a várható globális fölmelegedés ökológiai hatásait összegzik, és néha megemlítik a gazdasági következményeket is. Ezekkel az a probléma, hogy jó szándékú, de a bajokat inkább csak „szőr mentén” kezelő, udvarias, jámbor óhajok sorát tartalmazzák, nem pedig alternatívát, kiutat is mutató megoldásokat hoznak. Mint már előzőleg is hangsúlyoztam, az a probléma a környezetvédőkkel, hogy technikailag fölkészületlenek, nem ismerik azokat az alternatívákat, amely ebből az ipari ellenforradalomból kivezetne. Jó példa erre Magyarországon a Kóródy Mária által szerkesztett könyv, melynek címe: „Remény a fennmaradásra” és alcíme: „Fenntartható-e a fejlődés?”. Sajnos éppen erre a kérdésre nem ad választ - pedig van válasz. Ahogy most a dolgok mennek, egész biztosan nem. Azt állítom - ahogy a bevezető tanulmány is állítja -, hogy Magyarország számára körülbelül 2012-körül a fájdalmas - bár nem teljes - összeroskadás már elkerülhetetlen. Ilyenkor már tesznek apró, bátortalan lépéseket is. Az országok közti együttműködés erősödik, konferenciákra járnak, sok határozat is születik, csak éppen eredménye nem lesz.

Aztékok 3. lépcső: A maroknyi spanyol konkvisztádornak leesett az álla a főváros csillogása, nagysága, gazdagsága láttán, s érezték technikai fölényüket is. De azt is látták, hogy reménytelenül kevesen vannak – ezért a vendéglátó uralkodót azonnal foglyul ejtették. (Néhány év múlva ugyanúgy tettek a perui inka uralkodóval is). Így az ő nevében uralkodhattak, de annyira mohón fosztogattak, hogy a helyiek felháborodásukban saját szent uralkodójukat kövekkel agyonverték. A bábfigura elvesztése csak az egyik baj volt: megérkezett a partokhoz egy spanyol büntetőcsapat, mert az alkirály nem engedte a „feketézést” (magyarán ő is magának akarta a koncot). Ez a belviszály végzetes lett volna, de Cortez gyorsan lépett. Azonnal kis csapattal a tengerpartra sietett, egy éjszakai rohammal elfoglalta a rivális tábort – s a nagy haszon ígéretével átcsábította a katonákat saját táborába. Az aztékok nem használták fel a spanyol belviszályt – ostobák voltak. Amíg Cortez a tengerparton fordította meg a szerencséjét, a fővárosban, Tenochticlánban alvezére megölette az azték katonai elit színe javát, akik egy vallási ünnepre gyűltek össze. Erre a helybeliek ismét fellázadtak, s a zsákmányolt arannyal a spanyoloknak menekülniük kellett. Sokan megfulladtak, lehúzta őket az arany, mikor a város körüli tavon át menekültek. A maradék sereg az aranynál is jobban vigyázott ágyúira. Az inkák nem üldözték őket, nem szorították be a tengerbe. Alábecsülték őket, s ez fatális hibának bizonyult.

Magyarország: 3. lépcső: A nagy Szolimán nemcsak jó hadvezér volt, de kiválóan értett az üzlethez is (bár a két dolog akkor se vált el élesen). Rodosz szigetéről ostrom és ügyes alkudozás után elűzte a Johannita lovagokat, így az ő kezébe került a távol-keleti szárazföldi kereskedelem haszna is. Ideiglenes békét kötött a lengyelekkel, így nem sokat kellett aggódnia, amikor 1526 kora tavaszán elindult Sztambulból Magyarország kifosztására.

Mikor ezt a cseh-magyar királyi udvar megtudta, már érezték, hogy a sok elvesztegetett évtized megannyi hibájáért most kell fizetni. Kapkodva újra pénzt próbáltak szerezni (az egyházi vagyon elzálogosításával), s jó katonákat, megfelelő fővezért. De egyetlen olyan főnemesük sem akadt, aki nagyobb, néhány tízezres hadat egyben látott volna már. (Nemhogy vezetett volna, s ellátását képes lett volna megszervezni.) A nemesség a katonáskodás fejében adómentességet élvezett. Úgy működtek, mint ma egy biztosító: ha jön a baj, övék a felelősség. Csakhogy a gyakorlatban nem ez történt. Közben a haditechnikában pár év alatt jelentős fordulat állt be: elterjedtek a páncélt is átütő lőfegyverek. Az előző évben a paviai csatában egy maroknyi spanyol muskétás halomra lőtte a nyalka páncélba öltözött francia főnemeseket, még a francia királyt is foglyul ejtették. Ezt a váltást a magyar nemesi társadalom nem követte, alig-alig akadt puskaműves az országban. A technikához nem értett a „vezető” réteg. Közben folytatódott az, amihez igazán értettek: pártütések, intrikák, ülésezések, az ellenfelek le- és kihallgatása titokban. Hasznos alkuk után Tomori Pál személyében találták meg a kompromisszumot, a vezért, számos jelölt megfontolása után. Őt mindenki a legkisebb rossznak vélte, aki majd elviszi a balhét. Tomori még 5000 embernél nagyobb hadat nem vezetett, ő maga is elismerte, hogy nem ért a hadvezetéshez. Már 50 év felett jár ekkor, idős, beteg. Addig jószágigazgató is volt, majd ferences szerzetes lett. Mivel valamennyire tudott számolni, rá bízták a délvidéki végvárakat. Pénzt erre mindig keveset és késve kapott. Néha késeket, posztót, vagy kősót kapott zsold helyett – ezeket a törököknek is el lehetett adni. Jó szándékú ember, de ez a feladat már túl magas neki. Külföldről is kerestek a célnak megfelelő hadiipari vállalkozót, aki vezetett is már csatát – de ez idő tájt már minden hivatalos vezér foglalt, jó ázsiója van a zsoldosvezéreknek. Tehetséges köznemes, olyan Hunyadi János vagy Kinizsi Pál-szerű ember viszont alacsony rangja miatt szóba sem jöhetett. Az erdélyi Zápolya is megindul hadával, de ellentétes parancsok sorát kapja – mint mindig, teljes a zűrzavar. Tomori (helyesen) azt javasolja: húzzák az időt, inkább kössenek békét, fizessenek sarcot – míg a maradék várakat megerősítik. De a szájhős nagyurak gyávasággal vádolják – s így a sereg elindul Mohács felé, ahol semmilyen erődítmény nincs. Abban reménykednek, hogy a fáradt törököket egy bátor rohammal majd letarolják. Alábecsülték őket, s ez fatális hibának bizonyult.

Delhi, 3. lépcső: Babur, miután elkészítette sáncait, ágyúállásait, egy éjszakai rohammal próbálkozik Ibrahim szultán tábora ellen. De ők sem látnak a sötétben, mindenki csak ijedten rohangál, ordibál. A szultán ezután magabiztos lett, másnap reggel elrendeli a támadást. Nem fél az ágyúktól, bár még sosem látta működni őket. Ez a technológia-váltás elkerülte a figyelmét, ő még mindig az elefántoknál tart, melyek Nagy Sándort is megakasztották. Alábecsülte a mongolok tűzerőt, s ez fatális hibának bizonyult.

Az utolsó lépcső - végjáték

Az uralkodó csoportok megpróbálhatják megoldani a problémát, de az nem sikerül. Ez az összeomlás utolsó fázisa. Mire a komplex társadalmakban valamelyik hatalmi csoport akarata túlsúlyra jut, addigra már megtörtént a baj. Például kevesen vannak azzal tisztában, hogy ha az összes mai alternatív, vagy megújuló energia - mint például szél vagy nap - széles körben elterjed, ez is csak a mai energiafelhasználás 1/5-e (és az is bizonytalan). Magyarországon sajnos egyik megújuló energiafajta sem jelent kiutat. Szerintem számunkra már csak a technikai út a járható – a vizes benzin, a hibrid motorok, az atomerőművek, vagy pedig az általam igazán favorizált megoldások, a minifúzió és a tértechnológiai eljárások. Az egész kérdéskörben nagyon tragikus, hogy évtizedek óta kéznél volt a megoldás, nem kellett volna ehhez a tragikus fordulóponthoz érkeznünk. De nézzük a három tanpélda végkifejletét.

Azték végjáték: Cortez és kis csapata a balvégzetű menekülésük után sem adta fel: számukra már nincs visszaút. Szövetségeseket gyűjt, hajókat épít, hogy a főváros körülvevő tavon az élelmiszerellátását elvágja, s a friss forrásvizet szállító vezetékeket leromboltatja. Egy újabb, váratlan szövetséges is segíti: az általa behurcolt himlőbacilusok. A járvány bejut a városba és szörnyű pusztításba kezd: az esély az ő javára végleg megfordul. Most már övé a győzelem, oly mértékű az aztékok pusztulása, hogy néhány év alatt kultúrájuk és nyelvük is elvész. Az arany és ezüst szobrokat is beolvasztják, templomaikat lerombolják, teljes az összeomlás. A spanyolok ezután megkezdik a kontinens kifosztását – ömlik az arany és ezüst Európába. Kínába is sok jut belőle – hogy luxuscikkeket vásároljanak belőle. Az aranyból bársonyruhák, csipkegallérok, cicomás ruhák, szép birtokok és paloták épülnek. Iparra, tudományra semmi nem jut, viszont működik az inkvizíció, égnek a máglyák. Hajóhad is épül, háborúkra is jut – egyre nő a buborék. Aztán akkora államcsőd következik, amibe még a Fuggerek is belebuknak.

A fejlődést csak a rabló inkákat megkopasztó spanyolok kifosztói, az angol (nominálisan) protestáns kalózok szolgálják. Csöppennek morzsák majd a zsákmányból tudományra, egyetemekre. A legtöbb jótéteményt az Amerikából behozott krumpli, paradicsom meg kukorica hozza. A dohány viszont az őslakók igazi bosszúja.

Delhi végjáték: Amikor Ibrahim Lodi szultán elindítja seregét a maroknyi mongol betolakodó ellen, eldördülnek az ágyúk. Az elefántok megijednek, mindenkit összezúznak, a hadrend felborul. A szultán még harcol, de a támadók hamar körbefogják, leszúrják. Teljes az összeomlás.

A hódítók hamar átveszik a helyi szokásokat, az uralkodó elefánton jár, napernyő alatt, mint az eddigi urak. Fényűző palotákat és erődöket építenek – de a trónutódlás mindig véres viszályokat kavar, a belviszályokban pusztul el a legtöbb katona. Így a hódítók idővel marginalizálódnak, a hinduk újra erőre kapnak. Egy darabig még a Föld leggazdagabb országa lesz India – de minden luxusra megy el, szinte semmit nem forgatnak vissza az iparba, kereskedelembe, tudományba. Nem utaznak az ország határain kívül. Aztán egy napon megjelenik egy feltörekvő kis angol multicég, a Brit Kelet Indiai Társaság emberei. Nekik is új fegyvereik vannak… Minden kezdődik elölről… A Moghul uralom eltűnik a süllyesztőben. Ami máig megmaradt a hinduk és mohamedánok közt: a mély, zsigeri, csillapíthatatlan gyűlölet…

A magyar összeomlás: 1526 augusztus 29. A mohácsi csata napja mély, máig ható nemzeti tragédiaként él bennünk. Azon a fojtogató, fülledt reggelen a nádor és az ifjú király levett sisakkal végiglovagol a kb. 20 ezres sereg előtt, hogy bátorítsa őket. Lecsatolják a sarkantyút az öreg Drágffy Pál országbíró csizmájáról, hogy ne tudjon menekülni. Az ő kezében van az országzászló (másnap találnak tetemére a csatatéren – testével védte a zászlót). A többiek a tűző napon órák óta várnak, szédelegnek a páncélruhák súlya alatt... Az előőrsök ekkor már napok óta harcban állnak, de a török főerők csak később fejlődnek fel. Felvonultatják ágyúikat, egy kilométer hosszú vaslánccal összekötik őket, s mögöttük felsorakoznak a puskával felfegyverzett kommandósok, a janicsárok. A mintegy ezer, csillogó páncélba öltözött főnemes ezt a műszaki akadályt rohamozza meg – sikertelenül. A páncélt már átütik az új puskák golyói. A kifeszített láncon felbuknak a lovak, s az eséstől kába, nyalka lovagokat – a magyar nemesség színe-javát: egyszerűen lepuffantják. Még egy utolsó, kétségbeesett rohammal egy kis csapat megpróbálja a szultánig átverekedni magát, hogy megöljék. Néhányan már-már karnyújtásnyira jutnak, de az utolsó pillanatban az elkeseredett, önfeláldozó akció meghiúsul, leszúrják őket. Túl kevesen, túl későn próbálkoznak... A védelem nélküli magyar, cseh, szerb és horvát gyalogsággal a török könnyűlovasság és tüzérség gyorsan végez, kevesen élik túl a csatát.

Másnap a kb. 2000 életben maradt foglyot ünnepélyes keretek közt lefejezik, a koponyákból gúlát raknak. Augusztus 29: Nagy Szulimán szerencsenapja lesz, s nem véletlen kerül be a csata a hadtörténelembe. Teljes az összeomlás. Az ország hónapokig vezetés nélkül marad, szinte a teljes főpapság, az udvar, a bírói testületek, a nemesség többsége – ott marad a harctéren. A törökök ezután diadalittasan rabolnak, zsákmányolnak, gyújtogatnak. „Az vízen a terekek sok ezer embert írinek el, kik a Dunának két szílin lakoznak, marhájukat mind eldulák, ő magukat kit levágnak kit rabbá tőnek... Az Úr Isten tudja mennyi szántalan ezer rabot elvivinek...” Budáról a lakosság elmenekül ugyan, de a várat kifosztják (Mátyás könyvtára is eltűnik). Körülbelül kétszázezer kisembert fűznek rabláncra. Ők családjukkal együtt mennek a sztambuli rabszolgapiacra. Az ország sosem heveri ki a katasztrófát – s ami még rosszabb – „vezetői” soha nem tanultak belőle. Mert a mohácsi összeomlás – akárcsak a panipat-i vagy a tenochticláni – elkerülhető lett volna.

Ahogy a csernobili reaktorbaleset is hat darab tragikus, megbocsáthatatlanul durva emberi hiba következményeként történt meg, mohács is a sorozatos dilettantizmus következménye, s távolról sem elkerülhetetlen sorscsapás. Érdemes néhányat megemlíteni, azért (s csak azért), hogy lássuk, mert ma is pontosan ugyanezek a hibák köszönnek vissza (Nem véletlenül választottam ezeket az összeomlási példákat.)

Ami a fenti esetekben, s a mai helyzetben közös: a belső megosztottság, a rothadás, a korrupció, a vezetők élősködése, a technikai fejlesztés elhanyagolása, a vezető réteg elbizakodottsága, rövid távú gondolkodása. Ez a mentalitás külső veszély megjelenése esetén a biztos összeomláshoz vezet.

Mit lehetett volna tenni pl. Mohácsnál?

1.) Nem kellett volna felélni (befolyás vásárlására költeni) a közpénzeket, helyette a várak védőit kellett volna fizetni, s puskaport, ágyúkat élelmiszert kellett volna ezekben a várakban felhalmozni. (Nem voltak tartalékok). Ugyanis Mohács után három évre, 1529-ben ugyanez a török sereg a Nándorfehérvári erősségnél jóval gyengébb, sokkal kisebb Bécs várát már nem tudja bevenni, pedig sebtiben javítják meg a várfalakat, s erősítést sem kaptak. 17000 védőt a falak mögött már nem tudott legyőzni a 200000-es gyakorlott ostromló sereg. 1532-ben egy ugyanekkora ostromló sereget állított meg a pici Kőszeg vára, Jurisics kapitány vezetésével. 19 török rohamot vertek vissza. A védők többsége meghal, de nem hiába – ezalatt annyi védő gyűlt Bécs köré, hogy a török sereg feladja a küzdelmet. 1552-ben hasonló sereg nem tudja Eger várát bevenni. 1556-ban a szigetvári várat Zrínyi Miklós 2500 fős sereggel védte sikerrel, mikor az idős szultán újra Bécset készül elfoglalni. A sikertelenség miatt a szultánt ott ütötte meg a guta. Katonái csak utána foglalták el a vár romjait. Ahol megmaradt akár egy gyenge vár, emberi elszánás és hazaszeretet – ott egy profi, gyakorlott sereg se tud győzni.

2.) Mohács előtt a Dráván hidat verő és átkelő török sereget még könnyen meg lehetett volna akasztani. Csak néhány keskeny járható szakasz volt a mocsaras területen. A terep ideális a védekezésre, még kis védősereg esetén is. Fatális hibaként a király és dilettáns környezete elvetette a javaslatot.

3.) Nem épült összeláncolt védő szekértábor a magyar sereg köré, aminek a fedezetéből a támadó törökök számbeli fölénye már nem annyira veszélyes. Hosszú viták után elfogadják ugyan a javaslatot, de már túl későn, a megvalósításra nem marad idő...

4.) Nem támadták a 200 km hosszan felvonuló török hadoszlopot, sem az utánpótlást szállító hajókat – nem volt Búvár Kund? Lett volna, de a dunai magyar hajós katonákat évek óta nem fizették, ezért többségük hazament...

5.) A birtokaikat féltő helyi kurtanemesek véleménye kerekedett felül az állandóan ülésező haditanácsban egy „ne lacafacázzunk ezzel a gyülevész török haddal, majd mi megmutatjuk nekik mi a virtus” típusú hőzöngéssel. Közben arra gondoltak, hogy minél gyorsabban végzünk, annál kevesebb zsoldot kell fizetni a katonáknak, aztán mehetünk haza.

6.) Az egész védőseregben alig volt harci tapasztalat, a 20-30000-es (többnyelvű) sereg összehangolt mozgatását, vezetését senki sem próbálta. De a katonák jó része sosem vett részt harcban, s az ágyúk dörrenése megijesztette a lovak és katonák jó részét. Azok, akik egy sikeres elő rohamban megfutamították a török elővédet, a hullák kifosztásával voltak elfoglalva, hiszen régóta nem kaptak tisztességes zsoldot.

Csernobilnél hat hiba kellett egyszerre a katasztrófához, itt egy is elég volt. S ami Mohács után történt még a magyar királyságban, az még ezeken is túltett…

Vajon Tomori Pál helyett nem lett volna egy Kinizsi Pál, vagy Jurisics, Szondi, Dobó, Zrínyi vagy Esze Tamás kaliberű vezető a védők oldalán? Csak az aktuális „elit”, a főpapok, főurak dilettáns csoportjából kerülhetnek ki „vezetők”?

Mohács kapcsán a legfontosabb személyiség mégis Szapolyai János – az ember, aki ott sem volt . . .

Szapolyai apja a Hunyadi Mátyás alatt zajló rendszerváltáskor emelkedett ki, vagyonosodott meg. Idősebb fia, János, mai fogalmaink szerint bestiális, szadista őrült. A Székely György (Dózsa) -féle felkelés leverője. Dózsa fejére izzó vasabroncsot nyom, így öleti meg. Alárendeltjeit arra kényszeríti, hogy egyenek Dózsa húsából. Aki nem engedelmeskedik, mert még maradt benne emberi tartás – helyben megöleti.

Hadjáratai során törökre sosem támad, csak keresztényekre. A csata után pontosan három év múlva ér a mohácsi mezőre – hogy kézcsókkal fogadja Szolimán szultánt. Azt a szultánt, aki saját öccsét (is) ott ölette meg. A kézcsókért cserébe a szultán helytartója, a hatalom birtokosa, az ország árulója lehet. Bármit megtesz a hatalom megtartásáért, bárkit kiszolgál gátlástalanul.

Sem a gazdálkodáshoz, sem a hadvezetéshez nem ért, csak a fegyvertelen parasztok megnyúzásában jeleskedik. Életeleme: az intrikák, a hatalom szálainak szövögetése. A Bibliában kerestetett indokot arra, hogy a törökökkel szövetségre lépjen. Szemforgató, cinikus, álszent. Alakja még sokszor újraszületik történelmünk során . . .

Megint Mohács – tanulunk-e a történelemből?

Joggal mondják, hogy aki nem tanul a múlt hibáiból, az megismétli azokat. Szűkebb szakterületemen, a bonyolult turbulens áramlási, hőátadási folyamatoknál mindig használnak kis mintákat. Egy nagyobb szerkezet (kazán, repülőgép, reaktor, hajó, autó) összetett viszonyainak szimulálására. A mérnökök a modell energia és turbulens áramlási viszonyainak ismeretében igen jó közelítéssel meg tudják mondani, mi történik majd „élesben”, vagy mit kell másként tenni, ha a minta vizsgálata közben baj történt. Az analógia még tágabb is lehet, mert egy hővezetési, vagy rádióhullám terjedési problémának megvan a maga elektromos vezetési vagy hangterjedési analógiája. Azonosak az egyenletek, így használható a modell.

Tanulhatunk-e a fenti három esetből? Modellezi-e netán az akkori események sora a mai (s ezután következő) eseményeket? Ilyenkor rutinszerűen legyintünk, mondván, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Az áramlás (és hőátadás) tudománya viszont épp az ellenkezőjét bizonyítja…

A három fenti összeomlás (de az összes többi) története is ugyanazt a forgatókönyvet követi. Megosztott, korrupt, élősködő vezetés, civakodó ország, s jól felkészült, technikai fölényben levő rablósereg összecsapása… A fenti tantörténetek pár év (hónap) elteltével követték egymást, s évszázadokra döntötték el, máig hatóan, generációk sorsát. Van egy különbség: Tenochticlánban és Panipatnál kis rablócsapat fosztotta ki a nagy túlerőben levő otthoni élősködőket. Mohácsnál egy kis, jórészt korrupt és dilettáns, félig tisztességes társaságot rabolt ki egy hatalmas, profi sáskahad. De a rablók rablók maradtak: sosem tanulták meg, hogy munkával is lehet boldogulni. Sarkítva, leegyszerűsítve, de mindig a két értékrend ütközik. A történelmen végigvonul az élősködő mentalitás összecsapása a güriző, dolgozó, időnként gondolkodó és innovatív társadalommal szemben.

Ami ma az energiaiparban történik, az triplán rablás. Kiraboljuk, tönkretesszük ma a természetet. Az ezután születendők elől felélünk nyersanyagokat, kipusztítunk fajokat. Egyúttal kifosztjuk a kisemberek széles tömegét is az indokolatlanul magas árak miatt. Nézzük a mohácsi összeomláshoz vezető út példáján át a mai helyzetet.

A pazarló, magas adót kivető, az adót dilettáns módon elherdáló, korrupt államgépezet esete eleve adott. Akkor a török fenyegetés árnyékában éltünk. Ma ezt a veszélyt (sokkal ügyesebben álcázva) az arctalan, könyörtelenül csak a saját rövid távú érdekeit néző multinacionális cégek jelentik. Erről Bogár László docens világosan, szemléletesen ír a Hálózatok csapdájában című könyvben [10].

Akkor a vezetés nem törődött a végvárakkal. Így a törökök elfoglalták a déli végvárakat, s többé nem féltek a hátbatámadástól. A mai államgépezet hasonló módon nem figyelt a hazai iparra, nem segíti a feltalálókat. Gond nélkül felszámolták a hazai nagyipart, a „műszaki végvárakat”. Ezekből kiindulva már nem lehet „hátba támadni” új, innovatív termékekkel az energiaipart. Így zavartalanul élősködhetnek, senki nem tudja fenyegetni őket. Például a százával keletkezett vízbefecskendezéses találmányok nem terjedhettek el, nem verhették le a keresletet, s így az olajárakat. A szabályozott fúzió (Papp József találmányai) feladása a Drávai átkelés meghiúsulásának kihagyásával ér fel. A nyílt csata felvállalása (és annak elvesztése a túlerővel szemben) az energiacégekkel szembeni hőzöngő (és eredménytelen) Robin Hood adónak felel meg. Az energiacégek eladása (erőművek, olaj- és gázkereskedelem eladása) az aranybányák és a pénzverési jog elzálogosításának felel meg. A janicsárhadsereg az akadémia, a fizikusok hadának felel meg, ők mindent megtesznek, hogy leverjenek minket, pedig tagjai a mi gyermekeink közül kerültek ki…

S utoljára, de nem utolsó sorban, sajnos, nem hagyhatjuk ki a személyi kérdéseket sem. Nem szívesen említek neveket, de konkrétum nélkül az összevetés semmit nem ér…

A ’80-as években például 7 milliárd dollár kölcsönt vettünk fel az ország energiabiztonságának kiépítésére. Fizettük Tengizt, hogy olcsó legyen a földgáz, fizettük Bős Nagymarost, hogy hajózható legyen a Duna, és legyen vízi energia, és felépüljön Paks. Ezt a kölcsönt még ma sem tudtuk visszafizetni, de a kamatokra már az eredeti tőke talán hússzorosát is kifizettük… Így sose jutott pénz az átlagember normális fizetésére, egészségügyi ellátásra, oktatásra, stb.…

Horn Gyulának alapvető szerepe volt a Bősi beruházás megkezdésében, majd Antall Józsefnek a visszaállításban. Akkor a gödrök kiásása majd betemetése kb. 3 milliárd Ft-ba került (mai áron ez már talán hússzoros összeg). (Viszont az ásás és betemetés miatt GDP szépen nőtt a statisztikában). A Tengizi építkezés ára az orosz államadósság része lett, ami Horn Gyula miniszterelnöksége alatt magán zsebekbe került, felszívódott. Paks felépült, (háromszor annyiért), de legalább működik… Szakmai vezetése utoljára az Antall kormány idején, Petz Ernő igazgatósága alatt volt…

Tomori Pál és Horn Gyula között viszont – elismerem – nem jó az analógia. A jó szándékú, de dilettáns, a hadvezetéshez bevallottan nem értő Tomori érsek a saját életét tette kockára. Levágott fejét a csata után büszkén hordták körbe a győztesek. A bősi viszály magvát elvető, majd az energiaipart bagóért elkótyavetyélő Horn Gyulát az energiaipar sajtója nagyon megdicsérte, s lett is hirtelen valahonnan egy villája… Az ő levágott fejét nem hordozták körbe… De mi, kisemberek, az energiaipar foglyai lettünk. Százezrek dolgoznak ma virtuális rabszolgaként, egy lecsúszott roncstársadalom peremén, hogy megéljenek…

Vagy itt van Kovács László esete, aki hajszál híján magyar jelöltként az Európai Unió energiabiztosa lett. Az a Kovács László, aki az erő és az energia fogalmát nem tudja egymástól megkülönböztetni… Csak egy csöndes kérdés: hagyná-e Ön, hogy Kovács László húzza ki a fájós fogát? Valószínűleg nem, mert nem ért hozzá. És az energiatermeléshez, annak elosztásához a kontinensnyi Európában? Ahhoz nem kell szakértelem? Az ott elkövetett hibákból nem lehet baj? Tegyük fel másként a kérdést: mi magyarok nem tudtunk volna Kovács László helyett egyetlen energetikai szakembert sem találni a Heller-Lévai energetikai iskola tanítványaiból? Vagy megint, mindenáron le akarjuk magunkat járatni? Megint Mohács kell?

Az európai Technológiai és Innovációs Hivatal vezetéséhez a kormány Magyar Bálintot javasolta. Magyar Bálintot, aki nemhogy nem írt, de nem is olvasott el egyetlen szabadalmat sem életében. Aki egyetlen biológiai, fizikai, vagy műszaki kísérlet kitalálásában, kivitelezésében, elemzésében sem vett részt. Ha ő – és hasonló módon kiválasztott társai tévednek a fejlesztési irányok kiválasztásában, akkor mi történik velük? Lesznek törökök, akik levágják a fejét?

Amikor Tomori Pál, Perényi Péter és Gábor, Báthory Gábor, Pálócy Antal és más páncélos főnemesek, az ország vezetői nekiszaladtak a török műszaki zárnak, s lebuktak lovukról, még tudták, hogy rohamuk ostoba és hiábavaló volt. Pár másodperc múlva már a janicsárok golyója lyukasztotta át a páncéljukat. Ők legalább saját életükkel (is) fizettek dilettantizmusukért.

Azok a helybéli kurta nemesek, akik erőltették, hogy hogy intézzük el gyorsan most a törököket, hamar rájöttek tévedésükre: másnap a győztesek gúlát raktak levágott fejükből. De Magyar Bálint szakértelmének teljes hiánya miatt kap-e büntetést? Nem – sőt biztos, hogy még elégedett is lesz magával. Vajon Kóka János mint ipari miniszter úton az összeomlás felé felfogott-e valamit is abból, hogy milyen gazdasági, pénzügyi folyamatok zajlanak a nagyvilágban? A „Pannon Puma” duma vajon segített volna II. Lajosnak útban Mohács felé? Elgondolkodott-e már Ön, tisztelt adófizető, hogy amikor ezek a politikusok azt hangoztatják, hogy áldozatokat kell hozni – akkor mire is gondolnak? Mert az aztékok is ezt mondták: Etetni kell a Napot, s ezért (ember)áldozatokat kell hozni…

Szapolyai mai reinkarnációjának megtalálását az olvasó fantáziájára bízom...

A hiteltelen, veszélyesen dilettáns politikus seregen kívül baj van a (valószínűleg jó szándékú) „második vonal” fiataljaival is. Ezek a 30-as éveikben járó közgazdászok irányítják napi szinten az ország számára nemzetbiztonsági, versenyképességi jelentőségű energetikát. Például Mártha Imre, a Magyar Villamos Művek vezérigazgatója, vagy Gordos Péter, az energetikai szakállamtitkár. Mindketten bankszakemberek, fiatal közgazdák. Miért alkalmatlan a közgazda ezekben a kulcspozíciókban? Erre egy kérdés a válasz: Ha például elromlik az Ön autója, akkor könyvelőhöz viszi, vagy autószerelőhöz? Csavarhúzó talán volt már a kezükben, de szerintem biztosan nem tudják hogyan működik a gáz- vagy a gőzturbina, vagy a belsőégésű motor. Így nem is lehet szakmai vitában önálló véleményük, nem is tudnak a (sok-sok) szakmai vitában helyesen dönteni, hanem a kormány mögött álló óriás cégek döntéseit hajtják végre. Sajnálom, de azt kell írnom, hogy ezek a vezetők szerintem bábok, akik nem az ország (s nem is az emberiség) érdekeit szolgálják, hanem jól kitapinthatóan az olajipart. Tipikusan ezek a pozíciók azok, ahová az olajipar beülteti az embereit. Ahogy Quisling, Tiso, Diem, Szálasi vagy Rákosi is politikai bábfigurák, ők a mai olajipar érdekeinek helytartói.

Mivel energetikai szakképzésük nincs, ezért rebellis, újító gondolat sem juthat az eszükbe, pusztán jól mozgatható bábok. Bogár László docens szavaival „a politikai mutatványosbódé bábjai”. [10]

Olyan világban, ahol csak a pénz az isten, a közgazdák a papjai. Csak épp harcolni nem tudnak. Mint ahogy Mohácsnál sem értett a harchoz a lóra ültetett püspöki kar. De ők legalább az arcukat vállalták, s elindultak a török ágyúk felé. A nándorfehérvári vár tulajdonosa, feladója Török Bálint legalább elgondolkodott a tettein, mikor Sztambul egyik börtönében raboskodott. De Magyar Bálintot hasonló tettei miatt ki viszi (sztambuli?) börtönbe?

A fenti összeomlás-történetekből üvölt a mindent átjáró kapzsiság, a rövidlátó dilettantizmus, de az időnként felcsillanó emberi hősiesség drámája is.

A 2008 táján megjelenő pénzügyi, gazdasági válság, és (a magyar) politikai vezetés tehetségtelen tipródása láttán fakadt ki Demján Sándor: „Tragikus, hogy a magyaroknak mennyire nincs előrelátó képességük, mint az íreknek vagy finneknek.” Én azt tartom tragikusnak, hogy Demján Sándor kaliberű és gondolkozású embereknek (általában az előrelátó mentalitásnak) nincs esélye, hogy átjárja a hatalom berkeit. Ugyanez a pitiáner, torzsalkodó, saját zsebet tömő (Zuschlag és társai) embertípus gyűlt a hatalom fazeka köré, mint Mohács előtt (és után) A Demján típusú, előrelátó, az ország hosszú távú érdekeit segítő gondolkodásnak ma rövid távon ugyanúgy nincs esélye, mint akkor. Ma nem a török kelt át a Dráván. Az energiaipar falánksága, környezeti és társadalmi romboló potenciálja nem kisebb mint a lovas szpáhiké vagy a janicsároké…

S engedjék meg az olvasók, hogy újra leírjam, amit 2002-ben a „Borotvaélen” c. könyv hátsó borítóján már leírtam: „Világunk újra borotvaélen táncol. Már csak néhány év van hátra az utolsó, végleges olajár robbanásáig, és az ebből adódó társadalmi válságig. Ezt az önmagát felemésztő életmódot már nem sokáig folytathatja a világ. A „forradalmian régi” találmányok elterjedése elháríthatná a veszélyt. Vagy már késő? A történelem legerősebb, leggazdagabb birodalmai dőltek össze azért, mert nem törődtek a technikai fejlődéssel, mert megtört a felfedezések lendülete. A történelem most kísértetiesen ismétli önmagát…”

Amikor nem sikerül a válságból kikecmeregni, a történelemben vagy forradalom tör ki, vagy megbukik a kormány. De ahogy Bogár László docens, a Károli Gáspár Egyetem tanára gyakran hangoztatja, a politika most sem más, mint bábjáték, „mutatványos bódé”, ahol a háttérből, a sötétből irányítják a bábokat, onnan cserélgetik őket. Szörnyű tévedése a közvéleménynek (vagy a politikusoknak), hogy csak a felszínt, a napi történéseket nézik. Nem érzik a közelgő környezeti, erőforrás és gazdasági válságot, mert a folyamatok megértéséhez nincsenek alapvető tárgyi ismereteik – így sodródunk egyre mélyebbre. Nem az energiahatékonysági mutatót figyelik. További tévedés – és erre az indításban idézett tanulmány is utal -, hogy majd a „liberalizált piac” megoldja a problémákat. Csakhogy az olajcégek kooperatív viselkedése éppen a „piacot” zárja ki, hiszen a képletes piacra nem juthat be az innovatív gondolkodás. Akik mozgatják a piacot - mélységi, tagolt, igen erős védelmet építettek ki, nehogy érvényesüljön. A politikusok megoldása: a „Robin Hood adó” csak pótcselekvés. Az energiacégek áthárítják majd ezt az adót a fogyasztóra, tovább emelve terheiket. A Robin Hood adó annak a nyílt beismerése, hogy a politikát a pillanatnyi ötletelés hajtja, a reális kilábalási lehetőségeket nem értik, de nem is érdekli őket.

További nagy probléma, hogy a Nash által leírt kooperatív egyensúlyt épp ott nem alkalmazzák, ahol a legnagyobb szükség lenne rá: az államok közti együttműködésnél. Ez azt jelenti, hogy iszonyatos mennyiségű pénzt, tudást öltek bele a katonai költségekbe, ostoba rivalizálásba ahelyett, hogy ők is az olajipar példáját követték volna – azaz az együttműködést. Közhely, de az így felszabaduló óriási összegből aranyba lehetett volna borítani minden országot.

Figyelembe kell venni, hogy a változások durván nem lineárisak. Egy látszólag apró módosításnak is nagy hatása lehet. Van egy olyan fordulópont, a Grove-féle inflexiós pont, ahol az üzemanyagárak kis mértékű emelése (legyen az olajárnövekedés, vagy például forint/dollár árfolyamváltozás), az átlagember utolsó megtakarítható pénzét is elviszi. Ez lesz az a pont, amikor az emberek tömegesen adják majd vissza autójukat, eladják nemrég vett lakásukat, mert nem tudják fizetni a fenntartást. Ekkor fogják a Molotov koktélokat a képviselőkre és a benzinkutakra dobálni – bármelyik párt lesz éppen hatalmon. Ilyenkor kezdődnek a csődhullámok. Magyarországon például 2008. év elején 50.000 kisebb-nagyobb cég ment tönkre, kétszer annyi, mint előtte 3-4 év alatt.

   Folytatás... 

 

 

 vagy

 <<<-   Vissza az előző ("Világvége 2012-2013.") oldalra...

 

 

vagy: 

portraitufonauta.jpg

 Vissza a főoldalra...