Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 Alapmű !!!!     Kötelező olvasmány lehetne !!

 637242_5.jpg


DON GABRIELE AMORTH : EGY ÖRDÖGŰZŐ TAPASZTALATAI

Az eredeti mű címe:
UN ESORCISTA RACCONTA

EDEZIONI DEHONIANE - ROMA
Via Casale S. Pio V. 20 – 00165

Fordította:
Dr. Domokos György

2. kiadás

© EDIZIONI DEHONIANE – ROMA

A magyar kiadás joga
© ECCLESIA KIADÓ, 2005.

ISBN 963 363 288 9
Felelős kiadó: Dr. Török József
az Ecclesia Szövetkezet elnöke
Kiadóvezető: Víz László
Műszaki szerkesztő: Bőjte Ede
1053 Budapest, Ferenciek tere 7-8.
2005.


Nyomta és kötöttez Széchenyi Nyomda Kft., Győr 2005.
Felelős nyomdavezető: Nemere Zsolt ügyvezető igazgató

 

 

AJÁNLÁS

Nagy örömmel írok néhány szót Gabriele Amorth atya könyve elé, aki számos éven át volt értékes segítségem az ördögűzői szolgálatban. Néhány itt leírt történetet együtt éltünk át, és osztoztunk az aggodalmakon, a fáradságon, a reménykedésben és a hozzánk forduló szenvedő emberek szolgálatában.
Azért is örülök e könyv kiadásának, mert bár az utóbbi évtizedekben rengeteget írtak a teológia csaknem minden területén, az ördögűzésről mégis csaknem teljesen megfelejtkeztek. Talán a témával foglalkozó írások és az érdeklődés hiányára vezethető vissza az a tény is, hogy még a szertartáskönyvben is az idevonatkozó fejezet az egyetlen olyan rész, amit nem igazítottak a zsinat utáni előírásokhoz.
Ugyanakkor az „ördögök kiűzése” szolgálatának fontossága egyértelműen áll előttünk az evangéliumok, az apostolok működése és az Egyház története alapján.
Amikor Szent Pétert egy természetfeletti sugallat Cornelius százados házába vezette, hogy az ott egybegyűlt előkelők előtt hirdesse a keresztény hitet, az apostol azzal bizonyította, hogy Isten valóban Jézussal volt, hogy a megszállottaknak az ördögtől való megszabadulását hangsúlyozta előttük (ApCsel 10, 1-38). Az evangélium nem egy helyen tárja elénk Jézus különleges hatalmát ezen a téren. Ha az Atyának az volt a szándéka egyszülött Fiának elküldésével, hogy véget vessen a sátán emberek feletti sötét uralmának, vajon milyen egyéb módot választhatott volna ennek bizonyítására?
A szent könyvek nem hagynak kétséget afelől, hogy a sátán a világ feletti hatalmát fizikai megszállottság révén is gyakorolja. Hatalmának átadásakor Jézus úgy akarta, hogy az apostolok és utódaik is képesek legyenek kiűzni az ördögöket, amint ezt többször is kifejezésre juttatta (Mt 10,8; Mk 3,15; Lk 9,1).
Ha azonban megengedi az Úr, hogy egyes embereket zaklasson az ördög, el is látja őket ugyanakkor különféle segítségekkel is felszerelte Egyházát azokkal a szentelményekkel, amelyek igen hatékonynak bizonyulnak e bajokkal szemben. A sátán alattomos tevékenysége ellen állandó segítségünk a Szentséges Szűz is, annál a szembenállásnál fogva, amely a kezdetek
óta fennáll közöttük. (E témáról szól Candido Amantini: Il mistero di Maria, magyarul Mária titka c. könyve - Ed. Dehoniane, Napoli).
Korunk íróinak nagy többsége, beleértve a katolikus teológusokat is, jóllehet nem tagadják a sátán és a többi lázadó angyal létezését, hajlanak rá, hogy félvállról vegyék befolyásukat az emberi életre. Minthogy itt fizikai jellegű behatásokról van szó, a hitetlenség szinte kötelező és a bölcsesség bizonyítékának számit. Napjaink gondolkodása a primitív korok illúziójának bélyegzi meg, ha valaki nem természetes okokat lát a minket körülvevő jelenségek mögött.
Nyilvánvaló, hogy ez az alapállás hatalmas segítséget jelent a gonosz ténykedése számára, különösen azért, mert azok is osztoznak benne, akiknek szolgálatuknál fogva megbízatásuk és hatalmuk lenne arra, hogy meggátolják káros tevékenységét. Ha a szentírást, a teológiát, vagy akár napjaink tapasztalatát vennék alapul, az ördög által megszállottakra úgy tekintenének, mint a boldogtalanok seregére, akiknek mit sem segíthet a tudomány, jóllehet mélyen hallgat e tényről. Megfelelő óvatossággal az esetek többségében ki tudja mutatni a demonopátiát (a gonosz ördögi befolyást) az az ember, aki ismeri az ördög tevékenységének általános tüneteit. Az ördögi eredetű baj, bármilyen jelentéktelen betegségről van is szó, megismerszik arról, hogy makacsul ellenáll minden közönséges gyógyszernek - ugyanakkor igen súlyos, olykor halálos kimenetelűnek tartott bajok is enyhülnek vagy meg is szűnnek a pusztán vallási jellegű segítség hatására. Az is jellemző, hogy a gonosz lelkek áldozatai úgy érzik, hogy balszerencse hajszolja őket, és életük sorscsapások láncolata.
Manapság számos kutató foglalkozik azokkal a jelenségekkel, amelyek a demonopatikus emberekben lejátszódnak, és elismerik ezeknek a normálistól elütő eredetét, amikor paranormálisnak nevezik őket. Nem kételkedünk a tudomány fejlődésében, de nem felel meg az általunk folyamatosan tapasztalt valóságnak az a feltételezés, hogy a tudomány mindenre választ találhat, és minden bajt visszavezethet valamilyen természetes okra.
Nagyon kevés még az olyan kutató, aki komolyan szem előtt tartja bizonyos jelenségek eredetének keresésekor a külső, értelmes és testetlen hatalmak beavatkozásának lehetőségét. Alig van olyan orvos, aki zavaros tünetekkel és klinikailag megmagyarázhatatlan bajokkal küszködő betegek láttán fel meri tételezni, hogy e páciensek betegsége valamilyen egészen más eredetre megy vissza. Sokan vannak közöttük, akik Freudra hivatkoznak ilyenkor, mint holmi prófétára. Így aztán sokszor még rosszabb állapotba juttatják ezeket a szerencsétleneket, mint amilyenben azelőtt voltak; pedig sokat tehetnének az ilyen betegekért, csakúgy, mint az ördögűző papok is.
Amorth atya könyve röviden és világosan bemutatja az olvasó számára az ördögűzők működését. Bár logikai fonalat követ a mű, nem időzik el az elméleti alapvetésnél (az ördög létezésénél, a fizikai megszállottság lehetőségénél, stb.), és nem von le doktrinális következtetéseket. Inkább a tényeket hagyja szóhoz jutni, s ezek által mutatja be, mit lát és mit tapasztal meg egy ördögűző. Ismerem a szerző szeretetét azon egyházi emberek iránt, akik a Krisztus által ránkbízott hatalom - az ő nevében való ördögűzés - elsőrendű letéteményesei. Ezért bízom benne, hogy ez a könyv sok haszonnal jár majd, és ösztönzi a további, e témába vágó tanulmányok megszületését.

P. Candido Amantíni

BEVEZETÉS

Amikor Ugo Poletti bíboros úr, a Szentatya római egyházmegyei helynöke váratlanul ördögűzővé nevezett ki, nem gondoltam, miféle világot nyit fel ezáltal előttem, és hogy milyen sokan fogják kérni szolgálatomat. Ráadásul a megbízást kezdetben P. Candido Amantini passzionista szerzetes segítésére kaptam, akinek messze földön híres volt ördögűzői tapasztalata, és akihez egész Olaszországból, de még külföldről is áramlottak a rászorulók. Ez hatalmas kegyelem volt a számomra. Az ember nem válhat magától ördögűzővé, csak hatalmas nehézségek és a hívők kárára elkövetett tévedések árán. Azt hiszem, P. Candido volt a világon az egyetlen olyan exorcista, aki 36 évnyi tapasztalattal rendelkezett. Nem lehetett volna jobb mesterem, és hálás vagyok neki azért a nagy türelemért, amellyel bevezetett engem ebbe a számomra teljesen új szolgálatba.
Egy másik felfedezést is tettem, méghozzá azt, hogy Olaszországban igen kevés az ördögűző és ezek közül még kevesebb az igazán felkészült. Más országokban még rosszabb a helyzet, így aztán Franciaországból, Ausztriából, Németországból, Svájcból, Spanyolországból és Angliából is jöttek hozzám, mert ezekben az országokban nem találtak ördögűzőt. Talán a püspökök és papok hanyagsága volna ennek az oka? A hitetlenség e szolgálat hatásos és szükséges voltában? Mindenesetre én úgy éreztem, olyan emberek között kell apostoli szolgálatot teljesítenem, akik nagyon szenvednek, és sehol sem találnak megértésre: sem a családtagok, sem az orvosok, de még a papok részéről sem.
A katolikus világ manapság teljesen elhanyagolja a lelkipásztori munkának ezt a területét. Ez nem így volt a múltban, és el kell ismernünk, hogy napjainkban sincs így bizonyos protestáns felekezetekben, ahol gyakran, és jó eredménnyel folyamodnak az ördögűzéshez. Minden egyes székesegyháznak kellene rendelkeznie ördögűzővel (éppúgy, mint penitenciáriussal); annál több ördögűzőre volna szükség, minél nagyobb az igény: így a nagyobb plébániákon, zarándokhelyeken is.
Ráadásul ezt a kevés ördögűzőt sem látják valami szívesen, küzdenek ellenük és nehezen fogadják be őket, ha szolgálatukat kívánják gyakorolni. Jól tudjuk, hogy az ördöngösök néha ordítanak. Nem kell sok hozzá, hogy egy-egy szerzetes elöljáró vagy plébános ne engedje meg az ördögűző működését a hozzá tartozó helyiségekben. Elegendő, ha jobban szeret nyugodtan élni, és el akarja kerülni a zúgolódást, mint gyakorolni az ördög által megszállottakkal szemben a gyógyító szeretetet. E sorok írójának is meg kellelt küzdenie a maga harcát, bár jóval könnyebben, mint más ördögűzőknek, akik nagyobb tiszteletet érdemelnek és akikkel többen is keresnek fel. Ezt a megjegyzést a püspököknek szánom, akik mintha kisebb érzékenységet mutatnának a kelleténél eziránt a probléma iránt, talán azért, mert maguk nem gyakorolták ezt a szolgálatot. Pedig olyan szolgálatról van szó, amely kizárólag számukra van fenntartva: csak ők gyakorolhatják ezt, vagy ők nevezhetnek ki ördögűzőket.
Hogyan született ez a könyv? Az a vágy vezetett, hogy az érdekeltek számára rendelkezésre bocsássam sok-sok tapasztalat gyümölcsét, amelynek nagyobb része
P. Candidóé, a többi a sajátom. Szándékom az, hogy e könyvvel elsősorban az ördögűzőknek és paptestvéreimnek tegyek szolgálatot. Amint ugyanis minden általános orvosnak tudnia kell, hogy betegét milyen szakorvoshoz (ideggyógyászhoz, ortopéd orvoshoz, fülészhez) küldje, ugyanígy egy papnak is kell némi minimális tudással rendelkeznie ahhoz, hogy eldönthesse: egy adott személynek ördögűzőhöz kell-e fordulnia, vagy sem.
Hozzáfűzök ehhez még valamit, ami miatt számos pap e könyv megírására buzdított. A szertartáskönyvben az ördögűzők számára adott irányelvek között szerepel az ajánlás, hogy tanulmányozzák „kipróbált szerzők hasznos dokumentumait”.
Amikor azonban ezzel a témával kapcsolatban valaki komoly könyvet akar keresni, vajmi keveset talál. Hármat említenék ezek közül. Balducci atya könyve, Az ördög (Il diavolo, Piemme, 1988), nagyon hasznos, ami a dolgok elméletét illeti, de a gyakorlatot tekintve nem az, mert ez a része hiányos és hibákat is tartalmaz; a szerző demonológus és nem exorcista. P. Matteo La Grua műve, A megszabadító imádság (La preghiera di liberazione, Herbita, Palermo, 1985), a Karizmatikus Megújulás számára íródott azzal a céllal, hogy iránymutatást adjon az őáltaluk végzett megszabadító imádságokhoz. Említést érdemel még Renzo Allegri könyve is, az Újságíró a pokolban (Cronista all'inferno, Mondadori, 1990), ám ez nem egy rendszeresen felépített tanulmány, hanem nagyon komolyan elkészített interjúk gyűjteménye. Határesetekről, bizonyára igaz, megdöbbentő dolgokról számol be, amelyek nem tükrözik, milyen az a hétköznapi valóság, amivel egy ördögűzőnek szembe kell néznie.
Végezetül megjegyzem, hogy ezeken az oldalakon arra törekedtem, hogy pótoljam ezt a hiányt, és ezt a jelenséget minden oldaláról bemutassam olyan tömören, hogy minél nagyobb számú olvasót érhessek el vele. Bízom benne, hogy további könyvekben tovább mélyíthetem e témakört, és remélem, mások hozzáértő és vallásos fogékonyságról tanúságot tévő írásai is napvilágot fognak látni. Így a neki kijáró részletességgel vizsgálhatjuk meg az egész témakört, ami az elmúlt századokban jelen volt a katolikus gondolkodásban is, ma azonban inkább csak a protestánsok körében él.
Rögtön az elején szeretném kijelenteni, hogy nem fogok egyes igazságokat bizonygatni, amelyekről feltételezem, hogy mások is vallják, és amelyeket más könyvek bőségesen tárgyalnak: ilyen az ördögök létezése, az ördögtől való megszállottság lehetősége, a Krisztus által adott ördögűző hatalom léte azoknál, akik hisznek az evangéliumban. Ezek kinyilatkoztatott igazságok, amelyeket világosan tartalmaz a szentírás, taglal a teológia és kitartóan hirdet az egyházi tanítóhivatal. Ezeken túllépve inkább azoknál a dolgoknál időztem el, amelyek kevésbé ismertek, azoknál a gyakorlati következményeknél, amelyek hasznosak lehetnek az ördögűzők és mindazok számára, akik tájékozódni szeretnének e tárgyban. Remélem, megbocsátják majd, hogy néhány alapvető dolgot többször is elmondok.
A szeplőtlen Szűz, aki a sátán ellensége a megváltásról szóló első üzenettől (Ter 3,15.) annak beteljesüléséig (Jel 12), és aki Fia mellett harcol, hogy legyőzze, és fejére tiporjon, áldja meg ezt a könyvet, annak a kimerítő munkának a gyümölcsét, amelyet az Ő édesanyai köntösének védelmében bízva végzek.
Néhány megjegyzést szeretnék fűzni a jelenlegi, bővített kiadáshoz. Nem láttam előre, hogy könyvem ilyen széles körben és ilyen gyorsan lel olvasókra és rövid idő leforgása alatt újabb kiadásokra lesz szükség. Ez megerősít abban a véleményemben, hogy a tárgy iránt hatalmas az érdeklődés és ugyanakkor a katolikus közegben nem lelhető fel egyetlen olyan könyv sem, amely kimerítően és mégis röviden szólna az ördögűzésről. Ez nemcsak Olaszországra, hanem az egész katolikus világra vonatkozik. E tény önmagában jelentős és kínos, amely megmagyarázhatatlan érdektelenséget, vagy tényleges hitetlenséget jelez.
Nagyon köszönöm a számos dicséretet, elismerő szót, amelyet részben más ördögűzőktől kaptam. Ezek közül számomra a legkedvesebb mesterem, P.Candido Amantini dicsérete volt, aki kijelentette, hogy könyvem híven követi az ő tanítását. Nem érkezett hozzám olyan kritikai észrevétel, amely módosításra ösztönzött volna, így az újabb kiadásokban csupán kiegészítésekkel éltem.
Ezeket a téma minél bővebb tárgyalása miatt éreztem szükségesnek, de javításokat nem eszközöltem. Azt hiszem, hogy azok a személyek vagy csoportok is, akiket könyvemben szemrehányásokkal illettem, megértették megjegyzéseim építő szándékát és nem sértődtek meg.
Azoknak igyekeztem segíteni a nyomtatás biztosította tágabb körben, akiket minden nap szolgálni igyekszem, ha mint ördögűzőhöz fordulnak hozzám.
Mindenért hálát adok az Úrnak. Engedjenek meg egy utolsó kiegészítést még, a 10. kiadás (1993) alkalmából. Be kell ismernem, hogy e két utolsó évben valami megváltozott. Fontos püspöki dokumentumok jelentek meg, nőtt az ördögűzők száma, több püspök maga is végez ördögűzést, több könyv is megjelent az enyémen kívül.
Befejezésképpen meghatottan emlékszem vissza P. Candido Amantinire, akit az Úr 1992. szeptember 22-én magához szólított. Éppen neve napja volt, és ő így szólt az őt köszöntő rendtársakhoz: „Azt kértem Szent Candidustól, hogy adjon nekem ma egy ajándékot.” 1914-ben született, 16 éves korában lépett be a Passzionista Rendbe, ahol a szentírás és az erkölcstan tanára volt, főképpen azonban ördögűzőként tűnt ki 36 évnyi szolgálata során. Minden délelőtt 60-80 embert fogadott, fáradtságát mosolygós arca mögé rejtve.
Tanácsairól nemegyszer bizonyosodott be, hogy a Szentlélek sugallta őket. P.Pio róla mondta: „P. Candido Isten szívének tetsző pap.” A jelen könyv, a tőlem származó hiányosságok
ellenére az ő ördögűzői tapasztalatáról szeretne tanúságot tenni, mindazoknak a javára, akiket érint e tárgy. Ez egyike azoknak az okoknak, amelyek miatt a könyvet megírtam és boldogan vehettem az ő ítéletét, miszerint hű az ő több évtizedes tapasztalataihoz.

Don Gabriele Amorth

A KÖZÉPPONT: KRISZTUS

Az ördög is Isten teremtménye. Nem lehet beszélni az ördögről és az ördögűzésről anélkül, hogy előre ne bocsátanánk néhány szót Isten tervéről a teremtésben. Nyilván semmi újat nem fogunk mondani itt, de lehet, hogy néhány olvasó számára mégis új távlatokat nyithat ez a pár sor.
Sokszor gondolkodunk tévesen a teremtésről, amikor magától értetődőnek veszünk egy hamisan felépített eseménysort. Azt képzeljük, hogy egy szép napon a Jóisten megteremtette az angyalokat, azután alávetette őket egy ki tudja miféle próbának, s ennek eredményeként különválasztotta az angyalokat az ördögöktől, az előbbieket a paradicsommal jutalmazta, az utóbbiakat pedig a pokolba küldte bűnhődni. Azután, egy másik szép napon, gondoljuk mi, a Jóisten megteremtette a világot, az ásványokat, a növény- és állatvilágot és végül az embert. Ádám és Éva a földi paradicsomban vétkeztek, mert a sátánnak engedelmeskedtek és nem Istennek. Ekkor Isten, hogy megmentse az emberiséget, azt gondolta, elküldi Fiát.
Nem ezt tanítja a szentírás és nem ezt tanítják az egyházatyák. Eszerint a felfogás szerint ugyanis az angyali és a teremtett világnak semmi köze sincsen Krisztus misztériumához. Olvassuk el inkább Szent János evangéliumának bevezetését, és azt a két Krisztust dicsőítő himnuszt, melyek Szent Pálnak az efezusiakhoz illetve a kolosszeiekhez írott levelét vezetik be. Krisztus a teremtmények elsőszülötte, minden általa és érte teremtetett. Nincsen ezért semmi értelme azoknak a teológiai vitáknak, amelyek azt firtatják, vajon eljött volna-e Krisztus Ádám vétke nélkül. Ő a teremtett világ középpontja, ő foglalja össze magában az összes teremtményt: az égieket (az angyalokat) és a földieket (az embereket). Azt viszont kijelenthetjük, hogy az ősszülők vétke miatt Krisztus eljövetele sajátos értelmet nyert: Megváltóként jött közénk. Tevékenységének lényege a húsvét titkában foglalható össze: a kereszten kiontott vére árán kiengesztel Istennel mindenkit a mennyekben (az angyalokat) és a Földön (az embereket). A krisztusközpontú alapállástól függ minden teremtmény szerepe. Nem hagyhatunk el egy Szűz Máriára vonatkozó megfontolást: ha a teremtmények elsőszülötte a megtestesült Ige, az isteni elgondolásból nem hiányozhatott minden teremtmény előtt már annak a nőnek az alakja, akitől a Fiú testet öltött. Ebből a tényből származik Mária kapcsolata a Szentháromsággal, amely miatt már a második században úgy nevezték: „az isteni háromság negyedik eleme”. Aki szeretne elmélyedni a kérdésnek ebben a vonatkozásában, annak Emanuele Testa kétkötetes művét ajánljuk: Mária, szűzföld (Maria, terra vergine, Gerusalemme, 1986).
Krisztus eljövetelének hatása az angyalokra és az ördögökre egy további megjegyzést is igényel. Ami az angyalokat illeti: néhány teológus úgy gondolja, hogy az angyalok csak a kereszt titka révén nyertek bebocsátást Isten boldogító színelátására. Az egyházatyák közül többen érdekes megfontolásokkal szolgálnak ezen a téren. Szent Atanáznál például azt olvassuk, hogy az angyalok is Krisztus vérének köszönhetik üdvösségüket. Az ördögökre számos evangéliumi szakasz vonatkozik. Krisztus, keresztje révén, megdöntötte a sátán birodalmát és helyreállította Isten országát. Így kiáltanak a gerazai megszállottak: „Mi bajod velünk Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj minket?” (Mt 8,29). Ez világosan mutatja, hogy a sátán hatalmát Krisztus később töri meg; ezért áll még fenn és fog még fennállni az üdvösség beteljesedéséig, mert akkor „taszítják le testvéreink vádlóját” (Jel 12,10). Ezeknek a vonatkozásoknak és Mária szerepének a jobb megértéséhez, aki a sátán ellensége az üdvösségról szóló első híradás óta, ajánljuk P. Candido Amantini szép könyvét, amelynek címe Mária misztériuma (Il mistero
di Maria, Dehoniane, Nápoly, 1971).
Krisztus központi szerepének fényében tisztán láthatjuk Isten tervét, aki minden dolgot jónak teremtett „érte és reá vonatkoztatva”. Ugyanakkor világosan látjuk a sátán művét is, aki az ellenség, a vádtó és a kísértő, és akinek a sugallatára megjelent a világban a rossz, a fájdalom, a bűn és a halál. Így állítja helyre Krisztus saját vére árán - Isten megváltó tervét.
Világosan áll ekkor elénk a sátán hatalmának mibenléte. Jézus „a világ fejedelmének” nevezi őt (Jn 14,30). Szent Pál úgy mutat rá, mint „a világ istenére” (2Kor 4,4); Szent János azt állítja, hogy „az egész világ a gonosz hatalma alatt áll” (1 Jn 5,19), ahol világ alatt azt kell értenünk, ami szembeszáll az Istennel. A sátán volt a legragyogóbb angyal s ő lett a leggonoszabb ördög és az ördögök fejedelme. Ugyanis az ördögöket is szoros hierarchia kapcsolja egybe, s megtartják azt a rangot, amelyet angyalként birtokoltak: fejedelemséget, trónust, uralmat. Ez a hierarchia azonban a rabszolgaság ranglétrája, nem a szereteté, mint az angyaloknál, akiknek élén Szent Mihály arkangyal áll.
Világosan kirajzolódik így előttünk Krisztus műve, aki lerombolta a sátán birodalmát és helyreállította Isten országát. Ezért van hatalmas jelentősége azoknak az epizódoknak, amikor Jézus ördögtől megszállottakat szabadít meg. Amikor Péter Cornelius előtt összefoglalja Krisztus küldetésének jelentőségét, nem is idéz más csodákat, csak azt, hogy „meggyógyította az ördögtől megszállottakat” (Ap Csel 10,38). Ekkor értjük meg, hogy az apostoloknak adott hatalmak között miért áll az első helyen az ördögök kiűzése (Mt 10,1), és ugyanez érvényes a hívekre is: „A hívőket ezek a jelek fogják kísérni: Az én nevemben ördögöt űznek...” (Mk 16,17). Így állítja helyre Jézus az Isteni tervet, amelyet tönkretett egyrészről az angyalok lázadása, másrészről az ősszülők bűnbeesése.
Világosan kell ugyanis látni, hogy a rossz, a fájdalom, a halál, a pokol (vagyis az örök kárhozat, a véget nem érő szenvedés) nem Istentől származnak. Egy megjegyzés ennek igazolására. Egy nap P. Candido ördögöt űzött. Az exorcizmus végéhez közeledve ironikusan szólt a gonosz szellemhez: „Menj innen, az Úr úgyis készített neked egy jólfűtött lakást!” Mire az ördög ezt felelte: „Te nem tudsz semmit. Nem Ő (az Isten) készítette a poklot, a mi művünk az, Neki eszébe sem jutott”. Hasonló helyzetben egy ördögöt vallattam, ő is közreműködött-e a pokol
készítésénél, ezt válaszolta: „Mindnyájan építettük”.
Krisztus központi szerepe a teremtés tervében és helyreállításában, vagyis a megváltásban alapvető fontosságú ahhoz, hogy felfogjuk Isten tervét és az ember célját. Természetesen az angyalok és az emberek értelmes és szabad természetet kaptak az Úrtól. Amikor azt hallom, hogy Isten már úgyis tudja, kit üdvözít és kit nem (vagyis összekeverik az isteni előretudást a predesztinációval), azt szoktam erre válaszolni, felidézve négy igazságot a szentírásból, amelyet a dogma szintjére is emeltek: Isten azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön; senki sincsen eleve a pokolra szánva; Jézus mindenkiért meghalt a keresztfán; mindenki megkapja az üdvözüléshez szükséges kegyelmeket.
Krisztus központi szerepe azt jelenti, hogy csak az Ő nevében üdvözülhetünk. Csak az Ő nevében győzhetjük le a sátánt, csak vele szabadulhatunk meg attól, aki üdvösségünk ellensége.
Az ördögűzés vége felé, a legsúlyosabb esetekben, vagyis amikor ördögtől való teljes megszállottság áll fenn, el szoktam mondani a filippiekhez írt levél krisztológiai himnuszát (Fil2,6-11). Amikor azokhoz a szavakhoz érek: „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban”, magam és a jelenlévők térdet hajtanak és minden alkalommal az ördögtől megszállott is kényszerül térdet hajtani. Döntő és mély benyomást keltő pillanat ez. Az az érzésem ilyenkor, hogy az angyali seregek is ott vannak velünk, térden állva Jézus neve előtt.

A SÁTÁN HATALMA

Azok a gyakorlati korlátok, amelyeket e könyv megírásakor magamnak szabtam, nem teszik lehetővé, hogy elmélyedjek néhány hallatlanul érdekes teológiai kérdésben. Továbbra is csak felvillantom az egyes témaköröket, ahogy az előző fejezetben tettem. Nyilván egy olyan ördögűző, mint P. Candido, aki 36 év alatt megszokta, hogy beszél az ördögökkel, és ehhez mély
teológiai és szentírási megalapozottsága van, rendelkezhet elképzelésekkel azokról a kérdésekről is, amelyekről a teológia a múltban inkább azt mondta: „Ezt nem tudjuk”. Ilyen például a lázadó angyalok bűne. Mindaz ugyanis, amit Isten teremtett, egységes tervbe illeszkedik, s ezért minden résznek hatása van az egészre, és minden egyes árnyék valami sötétséget kölcsönöz a többi résznek is. A teológia mindaddig csonka és érthetetlen marad, amíg nem szánja rá magát, hogy megvilágítsa az angyali világot. A sátánról tudomást sem vevő krisztológia sántít és mit sem ért meg a megváltás jelentőségéből.
Induljunk ki gondolatmenetünkben Krisztusból, a világmindenség középpontjából. Mindent érte és általa teremtett az Isten az égben (az angyalok) és a földön (az érzékelhető világ, élén az ember). Szép volna, ha csak Krisztusról beszélnénk, ám ez ellentmondana éppen az Ő tanításának és művének. Ezért soha nem érjük el teljesen, hogy megértsük őt. A szentírás beszél nekünk az Isten országáról, de a sátán birodalmáról is. Szól Isten hatalmáról, aki a világmindenség egyetlen ura és teremtője, de szól a sötétség hatalmáról is. Van szó benne Isten fiairól, de az ördög gyermekeiről is. Nem lehet megérteni Krisztus megváltó művét, ha nem vesszük figyelembe a sátán bomlasztó működését.
A sátán volt az Isten kezéből származó teremtmények legtökéletesebbike, a többi angyal felett - ő úgy gondolta, minden felett, amit csak Isten teremtett - hatalommal és tekintéllyel rendelkezett. Úgy gondolta, képes felfogni Isten tervét, ám valójában nem értette, hogy a teremtés
egységes terve Krisztusra irányul, és Jézus földrelépéséig nem is nyilvánulhatott meg teljes egészében. Ebből származott a sátán lázadása, aki továbbra is az abszolút első akart lenni, a teremtett világ középpontja, szemben az Isten által megvalósított tervvel. Ebből származik törekvése, hogy uralma alá hajtsa a világot („az egész világ a gonosz hatalma alatt áll”; 1Jn 5,19) és szolgálatába állítsa az embert az ősszülőktől kezdve, hogy neki engedelmeskedjenek Isten parancsaival szemben. Ez sikerült neki Ádám és Éva esetében, és arra számított, hogy minden más emberrel is sikere lesz, hiszen az „angyalok egyharmad része” segítette ebben, ők a Jelenések könyvének tanúsága szerint követték őt az Isten ellen való lázadásban.
Isten sohasem tagadja meg teremtményeit. Ezért a sátán is, és vele a lázadó angyalok, bár elszakadtak Istentől, megőrizték hatalmukat és rangjukat (fejedelemségüket, trónusukat, uralmukat, hatalmasságukat…), bár ezt rossz célra használják. Nem túloz Szent Ágoston, amikor azt állítja, hogy ha a sátán szabad kezet kapna Istentől „közülünk senki sem maradna életben”. Mivel megölni nem tud, követőivé igyekszik bennünket tenni, hogy mi is szembeszegüljünk Istennel, ahogyan ő tette.
Ezen a ponton lép be a Megváltó műve. Jézus azért jött, hogy “szétzúzza az ördög műveit” (1Jn 3,8.), megszabadítsa az embert a sátán rabszolgaságából, és felállítsa Isten országát, miután lerombolta a sátán birodalmát. Krisztus első eljövetelétől a parusziáig (Krisztus második, dicsőséges eljöveteléig, amikor ítéletet fog tartani), a sátán minél több embert igyekszik a maga pártjára állítani. A harcot elkeseredetten vívja, annak tudatában, hogy már le van győzve, „tudja, hogy csak kevés ideje van” (Jel 12,12). Ezért mondja Szent Pál: “Nem a vér és a test ellen kell viaskodnunk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, e sötét világ kormányzói és az égi magasságok gonosz szellemei ellen. (Ef 6,12).
Még egyszer szeretném aláhúzni, hogy a szentírás valóban úgy szól az angyalokról és az ördögökről (itt különösen a sátánra utalok), mint szellemi lényekről, ám ugyanakkor személyesek is: van értelmük, akaratuk, szabadságuk és vállalkozó kedvük. Teljesen tévúton járnak azok a modern teológusok, akik a sátánt a rossz elvont fogalmával azonosítják: ez már eretnekség, nyilvánvalóan szembenáll a Bibliával, az atyák tanításával és az Egyház tanítóhivatalával. Olyan igazságokról van itt szó, amelyekkel nem sokat foglalkoztak a múltban, és ezért nincsenek e körben dogmatikus megfogalmazások, kivéve azt, amit a IV. Lateráni Zsinat fogalmazott meg: „Az ördögöt (azaz a sátánt) és a többi gonosz szellemet Isten jónak teremtette meg; saját bűnük miatt lettek rosszakká.” Aki figyelmen kívül hagyja a sátánt, a bűnnel sem tud mit kezdeni, és nem érti meg Krisztus működését.
Legyen az is világos, hogy Jézus áldozata révén győzte le a sátánt, de már hamarabb is, tanítása révén: „Ha én Isten ujjával űzök ördögöt, akkor elérkezett hozzátok az Isten országa” (Lk 11,20). Jézus az erősebb, hiszen megkötözte a sátánt (Mk 3,27), megfosztotta mindenétől, birodalmától, amely végéhez közelít (Mk 3,26). Jézus így válaszol azoknak, akik figyelmeztetik, hogy Heródes meg akarja öletni: „Menjetek és mondjátok meg annak a rókának: Nézd, ördögöt űzök ma és holnap. Csak harmadnap leszek készen.” (Lk 13,32). Jézus hatalmat ad az apostoloknak, hogy kiűzzék az ördögöket, azután kiterjeszti ezt a hatalmat a hetvenkét tanítványra s végül mindenkire, aki hisz benne.
Az Apostolok Cselekedeteinek könyve azt tanúsítja, hogy az apostolok folytatták az ördögök kiűzését a Szentlélek eljövetele után, és a keresztények is követték ezt a gyakorlatot. Már a legrégebbi egyházatyák, Justinus és Ireneusz tisztán kifejtik a keresztény gondolkodásmódot az ördögökkel és kiűzésük módjaival kapcsolatban, s a nyomukba lép a többi egyházatya is, akik közül most csak Tertullianust és Órigenészt idézem. Talán elég ennek a négy szerzőnek az említése, hogy elszégyelljék magukat azok a modern teológusok, akik gyakorlatilag nem hisznek a sátán létezésében és egyáltalán nem is szólnak róla.
A II. Vatikáni Zsinat hatékonyan hívta fel a figyelmet az Egyház örök tanítására. „Az ember egész történetén végigvonul valami élet-halál harc a sötétség hatalmai ellen; a történelem hajnalán kezdődött” (Gaudium et Spes 37). „Az ember gyakran nem hajlandó Istent elismerni alkotójának, ezzel megtagadja létének a végső célra való irányulását, egyúttal szétrombolja saját belső rendjét” (Gaudium et Spes 13). „Isten... elküldve Fiát emberi testben, hogy az embereket, bűnbeesett teremtményeit általa ragadja ki a sötétség meg a sátán hatalmából” (Ad Gentes 3). Hogyan érthetik meg Krisztus művét azok, akik tagadják az ördög létezését és tevékenységét? Hogyan érthetik meg Krisztus megváltó halálának értelmét? A szentírási szövegek alapján a II.
Vatikáni Zsinat kijelenti: „Istennek szent Fia halálával és feltámadásával megszabadított minket a sátán hatalmából” (Sacrosantum Concilium 6); „Világunk a bűn szolgaságába süllyedt ugyan, de onnan, a Gonosz hatalmát megtörve kiszabadította a keresztrefeszített és feltámadt Jézus” (Gaudium et Spes 2).
A Krisztus által legyőzött sátán küzd Krisztus követői ellen. A harc „a sötétség hatalmai ellen ... az Úr tanítása szerint az utolsó napig fog tartani” (Gaudium et Spes 37). A jelenben minden ember a küzdelem állapotában van, hiszen a földi élet az Istenhez való hűség próbája. Ezért „Magunkra öltjük Isten fegyverzetét, hogy szembeszállhassunk az ördög cselvetéseivel, és ellenállhassunk neki a gonosz napon… Mielőtt ugyanis uralkodni kezdenénk a megdicsőült Krisztussal, valamennyiünknek meg kell jelennie Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e. A világ végén azután eljönnek, akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra” ( Lumen Gentium 48).
Jóllehet igaz, hogy a sátán elleni harc minden kor minden emberére vonatkozik, kétségtelen tény, hogy a történelem bizonyos időszakaiban a sátán hatalma erősebben érezhető, legalábbis közösségi szinten, vagy tömegesen elkövetett vétkek formájában. Példaként kiemelkedik tanulmányaim alapján a Római Birodalom hanyatlásának időszaka, mint az erkölcsi szétesés ideje. Hűen és sugalmazott módon tanúskodik erről Szent Pálnak a rómaiakhoz írott levele. Manapság ugyanezen a szinten állunk, s ennek oka, túl a nyugati világon eluralkodott anyagelvűségen és fogyasztói világszemléleten az (önmagukban jó) tömegkommunikációs eszközök rossz használata.
Azt hiszem, e különleges ördögi támadást látta előre XIII. Leó pápa abban a látomásában, amelyet az e fejezethez csatlakozó mellékletben mutatunk be. Milyen módon száll szembe az ördög az Istennel és a Megváltóval? Úgy, hogy magának követeli azt a tiszteletet, amely az Urat illeti, és azzal, hogy gúnyt űz a kereszténység intézményeiből. Ezért krisztusellenes és egyházellenes. Az Ige megtestesülése ellen, amely megváltotta az embert azáltal, hogy maga is emberré lett, a sátán a nemiség bálványának imádását hirdeti, és az emberi testet a bűn eszközévé fokozza le. Ezen túlmenően gúnyt űz az istentiszteletből, vannak templomai, kultusza, követői és imádói, vannak (olykor vérszerződéssel) beavatottak, és olyanok, akik megfogadják tanácsait. Ahogyan Krisztus sajátos hatalommal ruházta fel az apostolokat és utódaikat a lélek és a test javára, a sátán is különleges hatalmat ad követőinek a lelkek és a test megrontására. E hatalmakról részletesebben szólunk majd, amikor az átkok fajtáit taglaljuk.
Hadd utaljak még egy témakörre, amely bővebb tárgyalást igényelne. Amilyen téves a sátán létezésének tagadása, ugyanilyen hibás az az általánosan elterjedt felfogás is, amely más, a Bibliában nem szereplő lelki erők és lények létezéséről beszél, a spiritiszták, a reinkarnáció és a „vándor lelkek” tanának hívei, valamint az okkult tudományok művelőinek koholmányai alapján. Nincsenek jó szellemek az angyalokon kívül és nincsenek rossz szellemek az ördögökön kívül. Az elhunytak lelkei azonnal a paradicsomba, a pokolba vagy a tisztítótűzbe kerülnek, amint ezt két zsinat is (a lyoni és a firenzei) kijelentette. A spiritiszta szeánszokon jelentkező elhunyt lelkek nem mások, mint ördögök. Az Isten által engedett igen ritka kivételek a szabályt erősítik. Elismerjük ugyanakkor, hogy ezen a területen nem mondhatunk végleges ítéletet, hiszen még számos kérdőjel létezik napjainkban. Maga P. La Grua is beszámol számos olyan élményéről, amelyben halottak lelkével került kapcsolatba, s ezek az ördög hatalmában voltak; ő is megkísérel magyarázatot adni ezekre az esetekre. Ismétlem: ezt a területet alaposan tanulmányozni kell még, remélem, magam is megtehetem egy másik alkalommal.
Sokan csodálkoznak azon, hogy az ördögöknek lehetőségük van az ember megkísértésére, sőt testének birtoklására is (a lélekére soha, hacsak nem maga az ember adja oda önként), a megszállottság és különféle zaklatások formájában. Hadd emlékeztessek arra, amit a Jelenések könyvében olvasunk (12,7 és köv.): „Akkor nagy harc támadt a mennyben: Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt: A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni és nem maradt számukra hely a mennyben. Letaszították a sárhányt, az őskígyót, aki maga az ördög, a sátán...a földre taszították, és vele együtt lezuhantak angyalai is.” A sárkány, miután látja, hogy letaszították, üldözni kezdi a „napba öltözött asszonyt”, akitől Jézus született (nyilvánvalóan a szentséges Szüzet), de a sárkány igyekezete hiábavaló marad. „Erre a sárkány harcba szállt többi gyermekével, aki megtartja Isten parancsait és kitart Jézus Krisztus tanúsága mellett”.
II. János Pál pápa sátánról szóló számos beszéde közül abból idézek egy részletet, amelyet 1987. május 24.-én mondott egy Szent Mihály arkangyalnak szentelt kegytemplomban: „Az ördög elleni küzdelem, amely Szent Mihály arkangyal kiemelkedő jellemzője, napjainkban is aktuális, hiszen a sátán ma is él és tevékenykedik a világban. Mindaz a rossz, ami a világban van, a társadalom hiányosságai, az ember következetlensége, a személy belső meghasonlottsága nem csupán az ősbűn következménye, hanem a sátán sötét és zavart keltő tevékenységének eredménye is.”
Az utóbbi mondat nyilvánvaló utalás arra az ítéletre, amelyet Isten mond ki a kígyó felett a Teremtés könyvében (3.15.): „Ellenségességet szítok közted és az asszony között, a te fiaid és az ő fia között, aki majd szétzúzza a fejedet”. Az ördög már a pokolban van vajon? Mikor zajlott le a küzdelem az angyalok és az ördögök között? Ezek olyan kérdések, amelyekre nem lehet válaszolni anélkül, hogy legalább az alábbi két tényezőt figyelembe ne vennénk: a pokolban lenni inkább állapot, mint hely kérdése. Az angyalok és az ördögök tisztán szellemi lények, az ő szempontjukból a „hely” szó jelentése különbözik attól, mint amit számunkra jelent. Ugyanez érvényes az időbeli dimenzióra is, ez is különbözik a szellemek és az emberek esetében.
A Jelenések könyve elmondja, hogy az ördögöket letaszították a földre, de végleges ítéletet még nem mondtak ki rájuk, jóllehet az angyalok és ördögök különválasztása már végleges. Ezek szerint megvan még az Istentől rájuk ruházott hatalom, még ha „kevés időre” is. Ezért kérdezik Jézustól: „Azért jöttél, hogy idő előtt gyötörj minket?” (Mt 8,29). Az egyetlen bíró: Krisztus, aki magához fogja emelni misztikus testét, az Egyházat. Így kell értenünk Szent Pál kifejezését: „Nem tudjátok-e, hogy ítéletet fogunk mondani az angyalokról?” (2Kor 6,8). Ennél a még birtokolt halalomnál fogva fordulhatnak a gerazai megszállottak Jézushoz: „Kérték,
hogy ne küldje őket a pokolba. ....hanem a sertésekbe mehessenek” (Lk 8,31-32). Ha egy ördög elhagy egy személyt és a pokolra vetik, ez számára olyan, mint a végleges halál. Ezért szembeszegül ezzel, amennyire csak bír. Meg kell ugyanis fizetnie az embereknek okozott kínokat, örök gyötrelmének növelésével. Szent Péter teljesen világosan kimondja, hogy az ördögök felett még nem hangzott el a végleges ítélet, amikor így ír: „A vétkes angyaloknak sem kegyelmezett Isten, hanem sötét alvilági mélységekbe taszította őket, hogy őrizetben maradjanak az ítéletig” (2Pét 2,4). Az angyalok dicsősége is növekedni fog egykoron azok miatt a jók miatt, amiket velünk cselekszenek, s éppen ezért hasznos őket segítségül hívnunk.
Milyen zavarokat kelthet az ördög az emberben még életében? Nem könnyű olyan írásokat találnunk, amik e témakörrel foglalkoznak, hiszen nincsen olyan nyelv ezek taglalására, amelyben mindenki megegyezne. Kísérletet teszek ezért arra, hogy meghatározzam azoknak a szavaknak a jelentését, amelyeket a könyv hátralevő részében használni fogok.
Az ördögnek van egy általános érvényű tevékenysége, amellyel minden embert egyformán zaklat, vagyis a rosszra való kísértés. Jézus is elfogadta ezt az emberi adottságot, hagyta, hogy megkísértse a sátán. Itt nem foglalkozunk az ördögnek ezzel a gonosz ténykedésével, nem mintha nem volna nagyonis lényeges, hanem azért, mert a mi célunk most a sátán különleges tevékenységének bemutatása, amelyet csak bizonyos esetekben enged meg számára az Isten.
E második típusú ténykedését öt különböző formára lehet feloszlani.
1) A sátán által okozott külsődleges fizikai kínok. Ezek azok a jelenségek, amelyekről számos szent életében olvashatunk. Tudjuk, hogy Keresztes Szent Jánost, az Ars-i plébánost, P. Piót és még számos más szentet ütöttek, ostoroztak, bottal vertek az ördögök. Ez egy olyan forma, amelynél szintén nem fogok elidőzni, mert ezekben az esetekben az ördög semmilyen belső befolyást nem szerez a kínzott személyekre és ezért sohasem volt szükség ördögűzésre. Inkább azoknak az imádságoknak volt hatása ilyenkor, amelyekkel a dologról tudomást szerzett emberek végeztek. A további négy formával szeretnék tehát foglalkozni, amelyek az ördögűzőket közvetlenül is érintik.
2) Ördöngösség (ördögtől való megszállottság). Ez a legsúlyosabb gyötrelem, olyankor következik be, ha az ördög birtokába vesz egy testet (a lelket nem), s az úgy cselekszik és beszél, ahogy a sátán akarja, anélkül, hogy az illető ennek ellen tudna állni, tehát erkölesi felelősséget viselne ezért. Ez az a forma, amely a leglátványosabb megnyilvánulásokkal járhat együtt, olyanokkal, mint amilyeneket „Az ördögűző” című film mutatott be, vagy olyan jelekkel, amelyekre a szertartáskönyv is utal: ismeretlen nyelveken beszélés, kivételes testi erő, titokzatos dolgok meglátása. Az evangéliumban is találunk erre egy tiszta példát a gerazai megszállott esetében. Tudatában kell ugyanakkor lennünk annak, hogy az ördöngösségnek széles skálája létezik, különbözően súlyos tünetekkel. Súlyos hiba volna egyetlen modellben gondolkodni. A sok ördögtől megszállott személy között, akikből ördögöt űztem, volt kettő, aki az ördögűzés alatt teljesen néma és mozdulatlan volt. Sok más példát tudnék még felhozni, különféle megnyilvánulási formákkal.
3) Az ördög által okozott kínok, gyötrelmek. Ezek olyan zavarok, betegségek, csapások, amelyek szintén az igen súlyostól a könnyebb esetekig fordulhatnak elő, nem járnak együtt a megszállottsággal, a tudatvesztéssel, a sújtott személy nem végez olyan cselekedeteket és nem mond olyan szavakat, amikért ne volna felelős. Hadd idézzek néhány bibliai példát. Jóbot nem szállta meg az ördög, de keményen lesújtott rá gyermekeiben, jószágában, egészségében. A meggörbült asszony és a süketnéma, akiket Jézus meggyógyított, szintén nem voltak ördögtől teljesen megszállott emberek, fizikai betegségüket mégis egy-egy ördög jelenléte okozta. Nyilván Szent Pál sem volt ördöngös, mégis folyamatosan szenvedett valamilyen ördög okozta testi bajban: „Hogy a kinyilatkoztatások nagyszerűsége önhitté ne tegyen, tövist kaptam testembe (ez nyilvánvalóan egy testi kín lehet), a sátán angyalát, hogy szüntelen zaklasson s el ne bízzam magam” (2 Kor 12,7). Kétségkívül ördög okozta bajról van tehát szó.
Az ördögtől való teljes megszállottság mind a mai napig meglehetősen ritka jelenség, de mi, ördögűzők, számos olyan emberrel találkozunk, akikre az ördög sújt le egészségében, javaiban, munkájában, érzelmeiben... Tisztán kell látnunk, hogy e bajok ördögi eredetét megállapítani (tisztázni, hogy valóban a sátán okozza-e őket) és meggyógyítani nem kisebb feladat, mint a teljes megszállottság esetében. Lehet, hogy nem súlyos az eset, mégis nehéz kitapintani, miről van szó és ugyanolyan sok idő kell a gyógyításhoz is.
4) Ördögi lidércnyomás. Olyan hirtelen támadó, olykor folyamatos lidérces gondolatokról van szó, amelyek ésszerűen gyakran abszurdnak tűnnek ugyan, az áldozat mégis képtelen megszabadulni tőlük. Ezért a lidérenyomás alatt lévő ember állandó kétségbeesésben, kiszolgáltatottságban él, ki van téve az öngyilkosság kísértésének. A lidércnyomások szinte mindig befolyásolják az álmokat is. Lesz, aki azt mondja, hogy ez lelki betegség, amivel pszichiáterhez kell inkább fordulni. Az összes többi jelenségre is létezhetnek ugyan pszichiátriai, parapszichológiai vagy hasonló magyarázatok, mégis vannak olyan esetek, amelyek sehogyan sem férnek bele ezeknek a tudományoknak az esettanába, és ahol a baj egészen nyilvánvalóan ördögi eredetű, illetve kézenfekvő az öndögi jelenlét. Ezek olyan különbségek, amelyeket tanulással és gyakorlattal lehet észrevenni.
5) Léteznek végül ördögi átkok házakon, tárgyakon, állatokon. Nem akarok itt most bővebben elidőzni, majd a könyvben sorra kerülnek ezek is. Hadd magyarázzam meg azonban, hogy mit értek átok alatt: jobban szeretem ezt a szót az emberi személyektől eltérő dolgokra alkalmazni, mert őrájuk más kifejezések illenek: ördöngösség, kín, lidércnyomás.
Hogyan védekezzünk mindezek ellen a lehetséges gonosz hatások ellen? Mondjuk ki rögtön, még ha ezt a szabályt nem is tartjuk teljesen megfelelőnek: szigorú értelemben, a szertartáskönyv meghatározása szerint az ördögűzés csak a megszállottság esetében szükséges. A valóságban mi, ördögűzők foglalkozunk minden olyan esettel, ahol ördögi eredetű bajt észlelünk. A többi esetben, tehát az ördöngösségen kívül, elegendő kellene legyen a többi mindennapos kegyelmi eszköz: az imádság, a szentségek, az alamizsnálkodás, a keresztény élet, a bántások megbocsátása, a könyörgések az Úrhoz, a Szűzanyához, a szentekhez és az angyalokhoz. Ennél az utolsó pontnál szeretnék megállni egy pillanatra. Szívesen zárom ezt a sátánról, Krisztus ellenségéről szóló fejezetet az angyalokkal, akik viszont a mi szövetségeseink. Sokat köszönhetünk nekik és nagy kár, hogy keveset beszélünk róluk. Mindegyikünknek van egy őrzőangyala, aki a nap 24 órájában mellettünk álló jó barát, fogantatásunk pillanatától halálunkig. Állandóan védelmezi testünket és lelkünket, és mi, többnyire, nem is gondolunk erre. Tudjuk, hogy minden nemzetnek is van egy saját védangyala és valószínűleg minden közösségnek is, talán éppen a családoknak is, bár ebben nem lehetünk bizonyosak. Annyit biztosan tudunk, hogy
az angyalok számtalanul sokan vannak és jót szeretnének tenni nekünk, sokkal inkább, mint amennyire az ördögök ártani igyekeznek.
A szentírás gyakran beszél az angyalokról azoknak a megbízatásoknak kapcsán, amelyeket az Úr rájuk bíz. Ismerjük az angyalok fejedelmének nevét, Szent Mihályét. Az angyalok között is szereteten alapuló hierarchia áll fenn, amelyet - ahogy Dante mondaná - Isten békét adó akarata irányít. Tudjuk még két főangyal nevét, Gábrielét és Ráfaelét. Egy apokrif irat hozzáfűz még egy nevet, Urielét. Ugyancsak a szentírásból olvashatjuk az angyaloknak kilenc karra való felosztását: angyalok, arkangyalok, fejedelemségek, erősségek, hatalmasságok, uralmak, trónusok, szeráfok, kerubok. A hívő, aki tudja, hogy a Szentháromság előtt éli életét, sőt benne él a Szentháromság, tudatában van, hogy folyamatosan vigyáz rá egy édesanya, aki Isten anyja is; tudja, hogy mindig számíthat az angyalok és a szentek segítségére - hogyan érezné magát egyedül, elhagyottan, kitéve a gonosz elnyomásának? A hívő számára megvan a fájdalom helye, hiszen a keresztút által üdvözülünk mindnyájan, de nincsen hely a szomorúság számára; mindig kész tanúságot tenni bárki előtt, aki kérdőre vonja, hogy mi reménységének oka (ld. 1Pét 3,15).
Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a hívőnek valóban hűnek kell maradnia az Istenhez, tartania kell a bűntől. Ez az a gyógyír, amelyből táplálkozik, olyannyira, hogy Szent János nem habozik kijelenteni: “Tudjuk, hogy mindaz, aki Istentől született, nem vétkezik. Aki Istentől született, távol tartja magát a bűntől, és a gonosz nem fér hozzá” (1Jn 5,18). Ha gyengeségünk miatt olykor elbukunk is, azonnal talpra kell állnunk annak a hatalmas eszköznek a segítségével, amelyet az isteni gondviselés számunkra juttatott: bűneink megbánásával és a szentgyónással.

FÜGGELÉKEK


XIII. Leó pópa látomása

Sokan emlékezhetnek még közülünk arra, hogy a II.Vatikáni Zsinat által bevezetett liturgikus reform előtt a misét celebráló pap és a hívek minden egyes szentmise után letérdeltek és elmondtak egy imádságot a Szűzanyához és egy másikat Szent Mihály arkangyalhoz. Ez utóbbinak hadd idézzük fel a szövegét, hiszen szép ez az imádság és mindenki haszonnal imádkozhatja:
„Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben. a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: Parancsoljon neki az Isten! Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, kik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!”
Hogyan született ez az imádság? Az Ephemerides Liturgicae c. folyóirat 1955. évi számának 58-59. lapjáról idézem:
P. Domenico Pechenino így ír erről: „Nem emlékszem, pontosan melyik évben történt. Egy reggel Őszentsége XIII. Leó pápa szentmisét mondott és utána egy másikon is részt vett hálaadásképpen, szokásához híven. Egyszer csak azt látták a jelenlévők, hogy hirtelen felemeli a fejét, és merően néz valamit a misét mondó pap feje fölött. Úgy nézte, hogy szempillája sem rebbent, pillantásában ijedtség és csodálkozás látszott, arcszíne és arckifejezése elváltozott. Valami furcsa esemény ment benne végbe. Végül, mintegy magához térvén, gyengéd, de energikus kézmozdulatot tett, majd felkelt. Látták, hogy elindul dolgozószobája felé. Kísérete aggódva, feszülten ment utána, hogy érdeklődjön tőleÉ Szentatya, talán nincsen jól? Szüksége van valamire? De ő azt feleltez Semmi, semmi. Egy fél óra múltán hivatta a szertartások Kongregációjának titkárát, és egy lapot nyújtott át neki, meghagyva, hogy nyomtassák ki, ami rajta áll, és juttassák el a világ valamennyi megyéspüspökének. Hogy mit tartalmazott az a lap? Azt az imádságot, amelyet a szentmise végeztével a hívekkel együtt Máriához mondunk, valamint azt a lángoló könyörgést a mennyei seregek fejedelméhez, amelyben kérjük az Urat, hogy űzze vissza a sátánt a pokolba.”
Ebben az iratban az is benne állt, hogy ezt az imádságot térden állva kell elimádkozni. A fentiek, amint azt a La settimana del clero (Papi hetilap) c. folyóirat is közölte 1947. március 30-ai számában, nem hivatkoznak semmilyen forrásra, ahonnan a történetet merítették. Ellenőrizhető viszont az a szokatlan mód, ahogyan 1886-ban a megyéspüspökökön keresztül elrendelték az imádság elmondását. P. Pechenino beszámolóját megerősíti Nasalli Rocca bíboros hitelt érdemlő tanúságtélele is, aki 1946-ban Bolognában közreadott nagyböjti pásztorlevelében így vall erről:
„XIII. Leó maga írta ezt az imát. Annak a kifejezésnek, miszerint (az ördögök) a lelkek vesztére körüljárnak a világban, történelmi magyarázata van, amelyet többször is elbeszélt nekünk a Szentatya személyi titkára, monsignor Rinaldo Angeli. XIII. Leó valóban látta, hogy a pokol szellemei az örök város (Róma) felett gyülekeznek. E tapasztalatából származott ez a könyörgés, amelyet az egész Egyházzal el akart imádkoztatni. Eze az imát hatalmas, zengő hangon mondta ő maga mindig: többször is hallhattuk a vatikáni bazilikában. És ez még nem minden, hiszen sajátkezűleg írt egy exorcizmust (ördögűző imát) is, amelyet a Római szertartáskönyv tartalmaz (az 1954-es kiadás XII. Kötete III. fejezetében, a 863. és az ezt követő oldalakon). Azt ajánlotta a püspököknek és papoknak, hogy mondják el gyakran ezt az imát egyházmegyéjükben, illetve plébániájukon. Ő maga igen gyakran elmondta a nap folyamán.”
Érdekes észrevennünk egy másik tényt is, amely tovább növelheti a misék után egykor elmondott imádság értékét. XI. Piusz pápa kívánsága az volt, hogy ezekben az imádságokban különösképpen Oroszországért könyörögjenek (1930. június 30-ai allokúció). Ebben a beszédében, miután felhívta a hívek figyelmét az Oroszországért végzendő imádságra Szent József pátriárka ünnepe alkalmából (1930. március 19.) és beszélt az oroszországi vallásüldözésről, a következőkkel zárta mondandóját:
„Azért, hogy mindenki különösebb fáradság és kényelmetlenség nélkül bekapcsolódhasson e szent keresztesháborúba, elrendeljük, hogy azt az imádságot, amelyet boldog emlékezetű elődünk, XIII. Leó pápa rendelt elmondani a papoknak és híveknek a szentmise után, e különös intencióra, vagyis Oroszországért végezzék. Erről a püspökök, a világi és szerzetes papság tájékoztassák a népet és mindazokat, akik jelen vannak a szent áldozaton, és ne mulasszák el a fentieket gyakran emlékezetükbe idézni” (Civittà Cattolica, 1930. III. kötet).
Mint láthatjuk, a sátán borzasztó jelenlétére világosan figyelmeztettek a pápák, XI. Piusz intenciója pedig szívén találta azokat a hamis tanokat, amelyek a mi századunkban terjedtek el, és amelyek a mai napig mérgezik nemcsak a nép, hanem egyes teológusok szívét is. Ha azután XI. Piusz rendelkezéseit nem tartották be, ez azoknak a vétke, akikre a végrehajtást rábízták. E rendelkezések mindenesetre tökéletesen kiegészítették azokat a karizmatikus eseményeket, amelyeket az Úr Fatimában az emberiségnek ajándékozott, bár ezektől teljesen független volt. Akkor Fatima ismeretlen volt még a világ előtt.

A SÁTÁN ADOMÁNYAI

A sátán is ad hatalmat híveinek. Olykor, mivel ő a hazugság bajnoka, e hatalmak birtokosai nem fogják fel azonnal, honnan származik képességük, vagy esetleg nem akarják megérteni, mert túlontúl boldogok ezekkel az ingyenes adományokkal. Így előfordulhat, hogy valakinek jóstehetsége van, mások, ha kapnak egy fehér lapot és egy tollat a kezükbe, többoldalnyi üzenetet írnak mintegy diktálásra maguktól, ismét másoknak az a benyomásuk támadhat, hogy egyszerre két helyen jelen tudnak lenni, és egyik lényük távoli házakba és helyekre is be tud hatolni. Általánosan elterjedt, hogy bizonyos emberek „hangot” hallanak, amely olykor imádságokat sugall, máskor egészen más dolgokat.
Sokáig folytathatnám még e sort. Vajon mi a forrása ezeknek a sajátos adományoknak? Talán a Szentlélek karizmái volnának? Vagy talán ördögi eredetűek? Ennek a tanulmányozásához és megállapításához olyan hozzáértő személyekre van szükség, akik ki tudják deríteni az igazságot. Amikor Szent Pál Tiatírában járt, történt vele, hogy folyton a sarkában járt egy rabszolganő, aki értett a jósláshoz, és ezzel a képességével sok pénzt szerzett gazdáinak. Ám képessége ördögi eredetű volt, s ez azonnal kitűnt, amikor Szent Pál kiűzte belőle a gonosz szellemet (ApCsel 16,16-18).
Példaként hadd idézzünk egy tanúságtételből, amit valaki Erasmo di Bari néven tett közzé Rinnovamento dello Spirito Santo (Szentlélek adta megújulás) című folyóirat 1987. szeptemberi számában. A zárójeles megjegyzések tőlem származnak.
„Néhány évvel ezelőtt részt vettem egy poharas játékon, mivel nem tudtam, hogy ez a spiritizmus egy formája. Az üzenetek, amiket kaptunk, a békéről és a testvériségről szóltak (vegyük észre, hogy az ördög jól tudja magát leplezni a jó látszatával). Egy kevés idő múltán különleges képességek szálltak meg, éppen Lourdesban, ahol küldetésemet teljesítettem (ez a részlet is figyelemreméltó: nincs az a szent hely, ahova az ördög be ne tudna hatolni). Olyan képességeket nyertem, amelyeket a parapszichológiában extraszenzoriálisnak (érzékeken túlinak) szoktak mondani: jövőbelátás, gondolatolvasás, klinikai diagnózis megállapítása, élő és holt személyek szívében és életében való olvasás és más egyéb képességek. Néhány hónappal később újabb képesség birtokába kerültem: kézrátételemmel meg tudtam szüntetni a fizikai fájdalmat, képes lettem enyhíteni vagy megszüntetni a szenvedés állapotát. Talán ez az úgynevezett pranoterápia? Mindezeknek a hatalmaknak a birtokában nem esett nehezemre szót érteni az emberekkel, bár a velem való találkozás után nagy zavar támadt bennük azok miatt a dolgok miatt, amiket mondtam, és mivel elítéltem őket elkövetett bűneik miatt. Isten igéjét olvasva azonban rádöbbentem, hogy az én életem egyáltalán semmiben sem változott meg. Továbbra is könnyen haragra gerjedtem, nehezen bocsátottam meg, sértődékeny maradtam. Féltem felvenni a magam keresztjét, féltem a rám váró ismeretlen jövőtől és a haláltól. Hosszas kutatás és kacskaringós vándorlás után Jézus a Karizmatikus Megújuláshoz vezetett el. Itt találtam olyan testvérekre, akik imádkoztak felettem és kitűnt, hogy ami velem történt, nem isteni eredetű adomány volt, hanem a gonosz keze nyoma. Tanúságot teszek róla, hogy láttam Jézus nevének hatalmát. Felismertem és meggyóntam elmúlt bűneimet és felhagytam minden okkult gyakorlattal. Elmúltak különleges képességeim, és Isten megbocsátott nekem: hálásan köszönöm ezt neki.”
Arról se feledkezzünk meg, hogy a Biblia is szolgál példákkal arra, hogy ugyanazokat a csodálatos dolgokat vitték végbe az Isten és az ördög. Néhány csodajelet azok közül, amelyeket Mózes Isten parancsára a fáraó előtt visz végbe, az udvari varázslók is utánozni tudnak. Ezért a puszta tény magában nem elegendő ahhoz, hogy megállapíthassuk az ilyen jelenségek okát.
Hozzáteszem ehhez még azt, hogy igen sokszor az ördög által zaklatott emberek is rendelkeznek különleges „érzékekkel”: azonnal átlátják, ha valakiben valami rossz bújik meg, előre látnak jövőbeli eseményeket, olykor mindenáron rá akarják tenni a kezüket lelkileg gyenge emberekre. Néha azt gondolják, hogy befolyásolni tudják a másik ember életét, szívvel-lélekkel, kitörő indulattal tudnak rosszat kívánni másoknak. Azt is láttam, hogy ellen kell állni mindezeknek a szándékoknak, ha valaki meg akar gyógyulni.

AZ EXORCIZMUSOK

„A hívőket ezek a jelek fogják kísérni: az én nevemben ördögöt űznek...” (Mk 16,17.): ezt a hatalmat Jézus minden hívőre ráruházta, és mind a mai napig érvényben van. Ez általános képesség, amely a hiten és az imádságon alapszik. Egyes személyek vagy közösségek is végezhetik, mindig és minden külön felhatalmazás nélkül. Csak a kifejezést kell pontosítanunk: ebben az esetben megszabadító imádságról van szó, és nem exorcizmusról, vagyis ördögűzésről.
Az Egyház, hogy hatékonyabbá tegye a Krisztus által adott képesség gyakorlását, és hogy a híveket megvédelmezze a varázslóktól és a csalóktól, szentelményt alapított erre a célra, amelyet kizárólag a püspökök és az erre a püspök által kifejezett és sajátos módon felhatalmazott papok szolgáltathatnak ki (tehát világiak soha). Ezt így rögzíti a Kánonjogi Kódex (1172. kánon), amely (figyelmeztet, hogy a szentelményekben az Egyház könyörög, nem úgy, mint a magánimákban (1166. kánon); valamint arra, hogy e szentelmények kiszolgáltatásakor szigorúan az Egyház által jóváhagyott szertartásokat és szövegeket kell használni (1167. kánon).
Ebből az következik, hogy kizárólag a püspök által felhatalmazott papot és magát az ördögöt űző püspököt (bár volnának ilyenek!) illeti meg az ördögűző név. Napjainkban értéket vesztette ez a megnevezés. Sok pap és világi mondja magát ördögűzőnek, jóllehet nem az. Sokan azt állítják, hogy ördögöt űznek, pedig csak szabadító imákat mondanak, hacsak nem valamilyen mágiát űznek... Az ördögűzés kizárólag az Egyház által létesített szentelmény. Megtévesztőnek és félrevezetőnek tartok minden más elnevezést. Ha pontosak akarunk lenni, nevezzük egyszerű exorcizmusnak azt, amelyre a keresztségben kaptunk hatalmat és ünnepélyes exorcizmusnak azt a szentelményt, amelyet csak az ördögűzők végezhetnek, ezt mondja ki az új katekizmus. Tévesnek tartom azonban, ha egyszerű, vagy közönséges ördögűzésnek nevezünk egy olyan imát, amely egyáltalán nem az, csupán szabadító ima, ezért ezzel a névvel kell illetni.
Az ördögűzőnek a szertartáskönyvben szereplő imákhoz kell magát tartania. Van azonban egy dolog, amely megkülönbözteti ezt a szentelményt a többitől. Egy-egy ördögűzés tarthat csak néhány percig és több órán át is. Nem kell tehát a szertartáskönyv minden imádságát elmondani, de ha szükséges, még sok más imát hozzá lehet fűzni, amint ezt maga a szertartáskönyv is sugallja.
Az ördögűzésnek kettős célja van. Egyrészt az ördögtől gyötört emberek megszabadítása (ezt az oldalát említi minden könyv, amely a témával foglalkozik), ezt megelőzi azonban egy vizsgálat, és erről igen gyakran megfeledkeznek. Az ördögűző, mielőtt hozzáfogna az exorcizmushoz, kikérdezi magát az érintett személyt, vagy családtagjait, hogy megállapítsa: fennállnak-e azok a körülmények, amelyek a szentelmény kiszolgáltatását indokolják. Mégis igaz, hogy csak magának az ördögűzésnek a segítségével lehet megbizonyosodni afelől, hogy fennáll-e az ördögi beavatkozás, vagy sem. Minden jelenségnek, még a legfurcsábbnak és látszólag legmegmagyarázhatatlanabbnak is lehet ugyanis természetes magyarázata. Még a pszichiátriai és parapszichológiai jelenségek együttes felbukkanása sem nyújt kellő alapot a diagnózis megállapításához. Csakis magával az ördögűzéssel lehet biztonsággal megállapítani, hogy ördögi befolyással állunk-e szemben.
Itt érintenünk kell egy olyan kérdéskört, amelyről sajnos hallgat a szertartáskönyv és ismeretlen mindazok előtt is, akik valaha e témáról írtak. Azt állítottam az imént, hogy az ördögűzés elsőrendű célja a pontos diagnózis felállítása, vagyis annak meghatározása, hogy van-e a bajnak valamilyen ördögi oka, vagy jelen van-e a gonosz az illető személyben? Időrendben ez az első számú cél, amit el kell érni; fontossági sorrendben viszont elsőrendű az érintett személy megszabadítása a gonosz szellemek jelenlététől vagy az ördög zaklatásaitól. Ugyanakkor észben kell tartanunk a logikai sorrendet (első a diagnózis, ezt követi a gyógyítás), csak ekkor tudjuk helyesen értelmezni azokat a jeleket, amelyekre az ördögűző tevékenységét alapozza. Mondjuk ki azonnal, hogy ezek a jelek hatalmas jelentőséggel bírnak, legyen bár szó az ördögűzést megelőző, az azt kísérő vagy az azt követő jelekről, vagyis az ördögűzés folyamatában jelentkező bármilyen jelről.
Úgy tűnik nekem, hogy ha közvetett módon is, a szertartáskönyv figyelembe veszi ezt a sorrendet, hiszen előírja az egyik pontban (a 3-as számúban), hogy az ördögűző ne higgyen könnyen az ördög jelenlétében. Ezután azonban egy egész sor pontban figyelmezteti az ördögűzőt azokra a cselekre, amelyek segítségével az ördög leplezni tudja jelenlétét. Fontos is számunkra, ördögűzők számára, hogy ne dőljünk be mindenféle lelkibetegnek és bolondnak, ahol lényegében semmilyen ördögi jelenlét nem forog fenn és semmi szükség ördögűzésre. Figyelmeztetnünk kell azonban az ellenkező veszélyre, amely napjainkban gyakrabban fordul elő, és ezért jobban kell tőle tartani: arra, hogy nem vagyunk képesek felismeri a gonosz szellemek jelenlétét és ezért nem végzünk ördögűzést olyankor, amikor viszont szükség volna rá. Eddig minden ördögűző, akit csak megkérdeztem egyetértett velem abban, hogy soha egy fölöslegesen elvégzett ördögűzés sem ártott meg senkinek (az első alkalommal és a kétes esetekben mindnyájan igen rövid ördögűzési formákhoz folyamodunk, amelyekkel halkan mondunk és ezért egyszerű áldásformáknak tűnhetnek fel). Emiatt soha nem kellelt megbánnunk, amit tettünk. Ezzel szemben megbántuk, ha nem voltunk képesek felismerni az ördög jelenlétét, és ezért nem végeztünk ördögűzést olyan esetekben, amikor világos jelekből nyilvánvalóvá vált a gonosz befolyása, és addigra már mély gyökeret eresztett a baj.
Éppen ezért hadd ismételjem el, mekkora jelentősége és értéke van a jeleknek: elegendő kevés és bizonytalan jel ahhoz, hogy ördögűzést végezzünk. Ha már az exorcizmus alatt újabb jeleket észlelünk, logikus módon meg kell azt hosszabbítani, bár az első alkalom általában viszonylag rövid szokott lenni. Lehetséges, hogy az ördögűzés alatt semmilyen jel sem észlelhető, de később a beteg beszámol róla, hogy érezte jótékony hatását. Ilyenkor eldöntjük, hogy tovább végezzük az ördögűzést, és ha a hatása változatlan, előbb-utóbb bekövetkeznek a jelek az exorcizmus alatt is. Nagyon hasznos megfigyelni a jelek fejlődését az egyes ördögűzési alkalmakkor. Olykor a jelek fokozatosan csökkennek; ez a kezdődő gyógyulás jele. Más alkalommal a jelek száma nő és szeszélyesen változik; ez azt jelenti, hogy belülről megérintettük a bajt, ami korábban rejtve volt, s csak akkor kezd visszahúzódni, ha már biztos kézzel megragadtuk.
Ezekből a szavakból kiviláglik, mekkora hiba az ördögűzéssel addig vámi, amíg az ördöngösség biztos jelei megmutatkoznak. Ugyancsak a tapasztalatlanság sugallhatja, hogy olyan jelekre várjunk az ördögűzés megkezdése előtt, amilyenek csak az alatt, vagy után szoktak mutatkozni. Voltak olyan eseteim, amikor több évnyi ördögűzés volt szükséges ahhoz, hogy a baj teljes mélységében feltárulkozzon. Hasztalan volna ezen a területen szabványos modellekre szűkíteni az eseteket. Minél több tapasztalata van valakinek, annál nagyobb biztonsággal ismeri fel az ördögi megnyilvánulások legkülönbözőbb formáit. Előfordult már velem, és minden más ördögűzővel, hogy egy-egy jelentős eset eredetét kutattam. Az ördöngösségnek három jelét jelzi a
szertartáskönyv: idegen nyelveken való beszéd, emberfeletti erő és a titokzatos dolgok ismerete, amelyek mindig az ördögűzés folyamán és soha nem előtte mutatkoznak. Bolondság lett volna arra vámi, hogy előbb mutatkozzanak meg e jelek, és ördögűzést csak azután végezni.
A fentiekhez hozzá kell tennünk, hogy nem lehet mindig biztos diagnózist felállítani. Lehetnek olyan esetek, amelyekkel szemben tanácstalanok maradunk. Ez azért is így van, mivel a legsúlyosabb esetekben olyan személyekkel van dolgunk, akiknél egyszerre áll fenn pszichikus probléma és a gonosz szellemek befolyása. Ezekben az esetekben nagyon hasznos, ha az ördögűzőnek segítségére van egy pszichiáter. P. Candido is többször segítségül hívta Mariani professzort, egy híres római elmegyógyászati klinika főorvosát, hogy legyen jelen az ördögűzés során. Máskor viszont Mariani Professzor hívta P. Candidót az általa igazgatott klinikára, hogy tanulmányozzon eseteket és alkalmasint működjön közre egyes betegei gyógyításában.
Nevetnem kell azokon a nagyokos modern teológusokon, akik hatalmas újdonságként tálalják, miszerint bizonyos elmebajokat össze lehet keverni az ördögtől való megszállottsággal. Ugyanez az eset bizonyos pszichiáterekkel és parapszichológusokkal, akik ilyesmiket hangoztatnak és azt hiszik, ők találták fel a spanyolviaszt. Ha csak egy cseppet jobban értenének hozzá, tudhatnák, hogy első szakértőként az egyházi hatóság óvott mindenkit ennek a hibának az elkövetésétől. Már 1583-tól, vagyis a reimsi –zsinat határozataitól kezdve figyelmeztetett az Egyház ennek a tévedésnek a lehetőségért, s kijelentette, hogy az ördöngösség bizonyos kétes esetei egyszerű elmebajjal lehetnek összefüggésben. Igaz, ekkor meg nem született meg a pszichiátria és a teológusok is hittek még az evangéliumban.
A diagnózison túlmutatóan az ördögűzés célja a beteg gyógyítása, megszabadítása. Olyan út ez, amely gyakran nehézségekkel jár és hosszúra nyúlik. Szükséges hozzá az illető személy együttműködése, ám az erre sokszor nem képes; sokat kellene imádkoznia, és nem tud; gyakran kellene a szentségekhez járulnia, de képtelen rá; olykor ahhoz is leküzdhetetlennek látszó akadályokon kell átverekednie magát, hogy eljusson az ördögűzőhöz és a szentelményt felvegye. Ezért az ilyen embernek nagy szüksége van mások segítségére, és az esetek nagyobb részében éppen hogy senki sem mutat iránta megértést.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy megszabadítsunk valakit az őt gyötrő ördögtől? Ez olyan kérdés, amire senki sem tud válaszolni. Aki a szabadulást adja, az az Úr, aki isteni szabadságában cselekszik, bár bizonyosan figyelembeveszi az imádságokat, különösen, ha az Egyház közbenjárása társul hozzá. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a szükséges idő a megszállottság kezdeti erejétől függ, valamint attól az időtartamtól, amely a megszállottság kezdete és az ördögűzés között telik el. Egyszer egy 14 éves kislányt hoztak hozzám, akinél csak néhány napja kezdődött a megszállottság. Bár őrjöngött: rúgott, harapott és karmolt, elegendő volt egy negyedórás ördögűzés a teljes szabadulásához. Először földrezuhant, mint egy élettelen test, éppen úgy, mint az a fiatalember, akiből Jézus űzte ki az ördögöt, miután az apostolok nem tudtak vele megbirkózni. Néhány perc múltán magához tért, szaladgált az udvaron és újra a kistestvérével játszott.
Az ilyen esetek azonban igen ritkák, vagy csak akkor jelentkeznek ebben a formában, ha enyhe a gonosz szellemek befolyása. Az esetek többségében az ördögűzőnek nehéz helyzetekkel kell szembenéznie. Ez azért van, mert ördögűzőre már senki sem gondol manapság. Hadd mondjak el egy tipikus esetet: egy kisgyermeken furcsa jelek mutatkoznak, de a szülők nem tulajdonítanak ennek különösebb jelentőséget, mondván, hogy majd kinövi a gyerek. Annál is inkább, mivel kezdetben igen enyhék a tünetek. Amint aztán ezek súlyosbodnak, a szülők kezdenek orvosokhoz fordulni, hol ehhez, hol ahhoz, minden eredmény nélkül. Járt nálam egyszer egy 17 éves lány, akit már Európa valamennyi híres klinikáján megvizsgáltak. Később egy barát vagy nagyokos tanácsára felmerült a gondolat, hogy a problémának nem természetes gyökere lehet, és hogy valamiféle kuruzsló mágushoz kellene fordulni. Ekkor a kezdeti tünetek megkétszereződtek. Csak véletlen folytán, valakinek a jótanácsa nyomán (és az ilyen tanácsok szinte sohasem papoktól származnak) fordultak végül ördögűzőhöz. Ezalatt azonban évek teltek el, és a baj mélyen „gyökeret vert”. Helyesen mondja az első exorcizmus: az ördög „gyökereit ki kell tépni és meg kell futamítani őt”. Ilyenkor azután az ördögűzés évekig is eltarthat és nem mindig vezet el a szabaduláshoz. Ismétlem azonban: az időket Isten ismeri. Nagy segítséget jelent az ördögűző és a gyógyítandó személy hite; hasznos az érintett személy imádsága, a családjáé, másoké is (klauzúrában élő szerzetesnőké, plébániaközösségeké, imacsoportoké, különösen azoké, akik a szabadító imát gyakorolják). Sokat használhat az áldó imákban meghatározott célokra használt három szentelmény: az exorcizált víz (vagy legalább szenteltvíz), az exorcizált olaj és az exorcizált só. A víz, olaj és só exorcizálásához nem kell ördögűző, bármely pap elvégezheti, de fontos, hogy olyan személyt válasszunk erre, aki hisz ennek hatásában és tudja, hogy a szertartáskönyvben vannak erre a célra szolgáló áldásformák. Manapság az olyan papok, akik ismerik ezeket, ritkák, mint a fehér holló, és minél kevésbé ismeri valaki, miről van szó, annál inkább hajlamos kinevetni azt, aki ilyesmit kér tőle. Még fogunk beszélni ezekről a szentelményekról.
Alapvető fontosságú a szentségek gyakori vétele és az evangélium szerinti élet. Szinte kézzel tapintható a rózsafüzér ereje és általában a Szűzanyától kért segítség hatása. Igen hatásos az angyalok és a szentek közbenjárása, hasznosak a különböző kegyhelyekre vezető zarándoklatok, amelyek gyakran az ördögűzés által előkészített szabadulásra Isten által kiválasztott helyszínül szolgálnak. Ahol az evangéliumok elmondják, hogyan kísértette meg Jézust a sátán, arról is szólnak, hogy Krisztus mindig egy Bibliából vett mondattal felel meg neki. Nagyon hatékony Isten igéje, szintúgy a dicsőítő imádság, a spontán módon mondott imák, és különösen a bibliai dicsőítő énekek és zsoltárok. Mindezzel együtt az ördögűzés hatékonysága nagy alázatot követel meg az ördögűző részéről, hiszen kézzelfoghatóan előtte áll kicsinysége, teremtmény volta.
Az ördögűzés az azt végzőt és az azt befogadót is kiteszi a reményvesztettség kemény próbáinak, hiszen az érezhető gyümölcsök lassan és fáradságosan érlelődnek. Ezzel szemben értékes lelki gyümölcsöket nyerhetünk, melyeknek segítségével megérthetjük, miért engedi meg az Úr ezeket a fájdalmas próbatételeket. A hit sötétségében haladunk, bár abban a tudatban, hogy közeledünk az igazi fény felé.
Hozzáteszem ezekhez a szentképek adta védelem jelentőségét mind a személyekre, mind a helyekre vonatkoztatva: a lakás ajtaján, a hálószobában, az ebédlőben, vagy abban a legkedveltebb helységben, ahol a család általában összegyűlik. A szentkép nem egyenértékű a pogány szerencsehozó amulettekkel, hanem az ábrázolt személy követésére buzdít és az ő védelmét kéri. Manapság gyakran előfordul, hogy olyan otthonokba lépek, melyek ajtaján egy vörös szarv éktelenkedik, s amikor körbejárok, hogy minden szobát megáldjak, alig-alig találok szentképet. Súlyos hiba ez.
Hadd mutassak rá Sziénai Szent Bernardin példájára, aki népmissziói végén emlékeztetésül azt kérte a családoktól, hogy otthonuk ajtajára rakjanak ki egy érmet Jézus nevének kezdőbetűivel (JHS, Jesus Hominum Salvator, Jézus az emberek megváltója).
Gyakran tapasztaltam magam is a hittel viselt érmék hatékonyságát. Elég csak a csodás éremről beszélnünk, amely több millió példányban terjedt el a világon, miután a Szűzanya megjelent Laboure Szent Katalinnak (1830-ban, Párizsban). Ha csak ennek az egyszerű éremnek a csodás kegyelmeit mondanánk el, soha nem érnénk a végére. Számos könyv taglalja ezt részletesen.
Az ördöngösség egyik legáltalánosabban ismert esete (számos könyv idézi, hála a pontos történelmi dokumentációnak, mely megörökítette számunkra az eseményeket), a Burner testvérek esete, amely Illfurtban (Elzászban) történt. A két testvér egy sor ördögűzés után 1869-ben nyert szabadulást. Nos, egy napon, az ördög számtalan gonosz cselekedete közt éppen abban mesterkedett, hogy felborítsa a szekeret, amelyen az ördögűző érkezett egy pap és egy apáca kíséretében. Az ördög csődöt mondott kísérletével, mert a kocsis induláskor kapott valakitől egy Szent Benedek-érmet, hogy az védelmezze őt, s a kocsis jámborul zsebretette azt.
Emlékeztetek végül arra a négy bekezdésre, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa az ördögűzésnek szentel. Ha együtt elolvassuk ezeket, összefüggéseiben áll elénk a kérdés.
Az 517. pont alatt a Katekizmus a Megváltó Krisztusról szólván beszél gyógyításairól és ördögűzéseiről. A kiindulópont tehát az, amit Jézus tett.
Az 550. pontban kijelenti, hogy Isten országa legyőzte a sátán birodalmát és idézi Jézus szavait: „Ha én Isten ujjával űzök ördögöt, akkor elérkezett hozzátok az Isten országa”. Ez az ördögűzések végső célja: az ördögtől megszállottak megszabadulása révén Krisztus győzelme mutatkozik meg e világ fejedelme fölött.
A következő két pont kiemeli az ördögűzések két tényezőjét: azt, amelyik a keresztség része és a megszállottak megszabadítására kapott hatalmat.
Az 1237. pont emlékeztet rá, hogy mivel a keresztség megszabadít a bűntől és a sátán rabszolgaságából, a keresztséget felvevő felett egy vagy több ördögűző imát is mondanak, aki pedig kifejezetten ellene mond a sátánnak.
Az 1673. pont kijelenti, hogy az ördögűzésben az Egyház nyilvánosan kéri Jézus Krisztus nevében, hogy egy személy vagy egy tárgy védelmet nyerjen a gonosz befolyása ellen és szabaduljon ki annak hatalma alól. Az exorcizmus célja az ördögök elűzése illetve az ördögi befolyás megszüntetése.
Kiemelem ez utóbbi pont fontosságát, amely pótolja a szertartáskönyv és a Kánonjogi Kódex két hiányosságát. Ugyanis nem csupán a személyek megszabadításáról beszél, hanem a tárgyakéról is (ez az általános fogalom a hagyomány alapján jelenthet házat, állatokat, dolgokat). Ezenkívül az exorcizmust nem csupán az ördögtől való megszállottság esetére alkalmazza, hanem minden ördögi befolyás ellen.

AKIKET AZ ÖRDÖG KÍNOZ

Gyakran megkérdezik tőlem, vajon sokan vannak-e azok az emberek, akiket gyötör az ördög. Nagyjából azt lehet erre válaszolni, amit Tonquédec francia jezsuita, ismert ördögűző mondott ezzel kapcsolatban: „Nagyon nagy azoknak a szerencsétleneknek a száma, akik, jóllehet nem mutatják az ördöngösség jegyeit, ördögűzőhöz fordulnak, hogy megszabaduljanak szenvedéseiktől: gyógyíthatatlan betegségektől, csapásoktól, mindenféle balszerencsétől. Az ördögtől megszállottak igen ritkák, de ezekből a szerencsétlenekből egész regimentek vannak.”
Ez a megfigyelés mind a mai napig megállja a helyét, ha figyelembe vesszük a különbséget a valóban ördögi befolyás alatt álló személyek és azok között, akik csak tanácsot kérnek az ördögűzőtől egymást érő bajaik kapcsán. Napjainkban figyelembe kell azonban venni új tényezőket is, amelyek azóta jelentkeztek a világban, hogy Tonquédec leírta a fenti sorokat. Ezeknek a tényezőknek az alapján gondolom és tapasztalom közvetlen úton, hogy az ördög által háborgatott emberek száma hatalmasan megnőtt.
Az első ilyen tényező a nyugati fogyasztói társadalom jelenlegi állapota, ahol az életről alkotott anyagelvű és hedonista felfogásból kifolyólag a legtöbben elvesztették a hitüket. Úgy hiszem, ennek felelőssége – főként Olaszországban - a kommunizmusra és a szocializmusra hárul, amely ideológiák marxi tanaikkal ezekben az években uralták a kultúra, a nevelés és a művészet világát. Egyes számítások szerint Rómában a vasárnapi misét a lakosoknak mintegy 12 százaléka látogatja. Matematikai igazság: ahol visszaszorul a vallásosság, ott előretör a babona. Ezért terjed tehát, különösen a fiatalok körében a spiritizmus, a mágia és az okkultizmus gyakorlata. Vegyük meg ehhez hozzá a jóga, a zen, a transzcendens meditációk iránti érdeklődést, amelyek mind a lélekvándorláson, az emberi személyiségnek az istenségbe való beleolvadásán alapszanak, vagyis olyan tanokon, amelyek keresztény szempontból elfogadhatatlanok. Már nem kell Indiába menni ahhoz, hogy valaki egy guru tanítványa lehessen, bárki talál a környezetében is. Gyakorta ezeknek a látszatra ártalmatlan módszereknek a segítségével jutnak el emberek a hallucinación át a teljes skizofreniáig. Gombamódra szaporodnak a különféle szekták is, és néhányuk kifejezetten sátánista jellegű.
A mágiát és a spiritizmust több televíziós csatorna tanítja, az újságárusoknál is hozzá lehet jutni az erről szóló könyvekhez és a mágiához szükséges segédanyagokat postán házhoz küldik. Több olyan újság és műsor létezik, ahol a szexhez és az erőszakhoz nemegyszer sátáni gonoszság társul. Tömeges termékké vált az a fajta zene, amely a hallgatóságot teljesen zaklatott állapotba hozza. Itt különösképpen a sátáni rockra gondolok. Piero Mantero atya Satana e lo stratagemma della coda (A sátán farkcsapása, Segno, Udine, 1988) című könyvében elemzi ezt a jelenséget. Amikor meghívtak, hogy középiskolákban beszéljek, pontosan kitapintható volt a számomra, mekkora hatással vannak a fiatalokra a sátánnak ezek az eszközei. Szinte hihetetlen, mennyire elterjedtek a középiskolák szintjén a spiritizmus és mágia különböző praktikái. Ez a baj már szinte mindenütt jelen van, még a legapróbb településen is.
Nem hallgathatok arról sem, hogy az Egyházban túl sokan vannak, akik teljesen közömbösek ezzel a problémával szemben, s ezáltal a híveket védtelenül teszik ki számtalan veszélynek. Úgy gondolom, hiba volt az ördögűzést szinte teljesen kitörölni a keresztség szertartásából (úgy tűnik, hasonló véleményen volt VI.Pál is). Véleményem szerint hiba volt eltörölni a szentmise végen Szent Mihályhoz szóló imát anélkül, hogy bármit a helyébe állítottak volna. Főként pedig megbocsáthatatlan hiányosságnak vélem, s ezért a püspököket érzem felelősnek, hogy kihalt az Egyházból az ördögűzési pasztoráció. Minden egyházmegyében kellene lennie legalább egy ördögűzőnek a székesegyházban, továbbá a leglátogatottabb templomokban és kegyhelyeken is. Manapság ritka lénynek számít az ördögűző, szinte nem is lehet rábukkanni, pedig tevékenysége a lelkipásztori munka szempontjából nélkülözhetetlen, kiegészíti azoknak a pasztorációs tevékenységét, akik igét hirdetnek, gyóntatnak vagy más szentségeket szolgáltatnak ki.
A katolikus hierarchiának be kell ismernie, hogy tévedett. Ismerek számos olasz püspököt, de közülük egy sem végzett soha ördögűzést, nem vett részt soha ördögűzésen, fel sem tudja mérni e dolog súlyát. Nem habozok megismételni azt, amit már másutt is közzétettem: ha egy püspök komoly kérés ellenére (tehát nem egy zilált lelkű ember kérésére) nem végez személyesen, vagy megbízott pap útján nem végeztet ördögűzést, úgy a mulasztás súlyos vétkét követi el. Abban a helyzetben vagyunk, hogy manapság ennek nincsen iskolája, hiszen régebben gyakorlott ördögűző tanította be az újdonsült exorcistát. Erre a kérdésre még visszatérünk.
Egy film kellett hozzá, hogy a téma iránt ismét érdeklődés mutatkozzék. A Vatikáni Rádió 1975. február 2-án interjút készített Az ördögűző című film rendezőjével, William Friedkinnel és Thomas Bemingan jezsuita atyával, aki a forgatásoknál a tanácsadó szerepét töltötte be. A rendező kijelentette, hogy egy megtörtént esetet akart elbeszélni. Olyan regényből merítette a témát, amely egy 1949-ben ténylegesen lejátszódott történetet rögzít. Arról, hogy itt valóban ördöngösség állt-e fenn, a rendező nem kívánt nyilatkozni, mondván, hogy ez a probléma a teológusokra tartozik és nem őrá. A jezsuita atya, akitől azt kérdezték, hogy ez vajon egy szokványos horrorfilm, vagy esetleg valami más, határozottan a második változat mellett volt. Abból a hatalmas hatásból kiindulva, amelyet a film a világon mindenütt a nézőkre gyakorolt, azt állította, hogy bizonyos látványos elemektől eltekintve a film nagyon is komolyan tárgyalja a gonosz témáját, és felkeltette az érdeklődést a már feledésbe merült ördögűzés iránt.
Hogyan kerül az ember az ördög különleges hatása alá? Most nem az általános hatásról van szó, vagyis nem arról a kísértésről, amely mindenkit érint. E különleges hatás alá az ember saját vétkéből, de bűntelenül is kerülhet. Az okokat négy csoportba foglalhatjuk össze: Isten engedélyével, valamilyen rontás áldozataként, a súlyos bűn állapotában való makacs kitartásért és az ördög által megszállt helyekkel vagy emberekkel való kapcsolat révén.
1) Isten engedélyével. Először szögezzük le, hogy semmi sem mehet végbe a világban Isten engedélye nélkül. Azt is le kell szögeznünk, hogy Isten soha nem akarja a rosszat, csak megengedi, ha mi magunk akarjuk (hiszen Ő szabadnak teremtett minket); viszont a rosszat javunkra tudja fordítani. Az első okcsoport, amit szemügyre veszünk, azzal jellemezhető, hogy nem játszik benne szerepet emberi bűn, csupán az ördög tevékenysége. Amint megengedi az Úr a sátán számára az általános ténykedést (a kísértést), miközben számunkra megad minden kegyelmet, hogy ellen tudjunk neki állni és javunkra fordítja, ha erősek maradunk, ugyanígy megengedheti az ördögnek olykor a különleges ténykedést (személyek megszállását vagy zaklatását), hogy ez az ember gyakorolhassa az alázatot, a türelmet és a szenvedést.
Emlékeztethetünk itt két olyan esettípusra, amelyet már idéztünk korábban, amikor a sátán csak külsőleg tudott valakit zaklatni, fizikai fájdalmat okozva (az Ars-i plébános és P. Pio által elszenvedett ütlegek és ostorcsapások); illetve arra, amikor engedélyt kap rá, hogy valakit valóban állandóan és teljesen megpróbáljon tönkretenni, amint Jób és Szent Pál esetében láttuk.
Sok szentnek az élete szolgál ezekhez hasonló példákkal. Korunk szentjei közül csak két olyat említek, akikkel már II. János Pál pápa avatott boldoggá: Don Calabriát és a Megfeszített Jézusról nevezett Mária nővért (az első boldoggá avatott arab embert). Mindkettőjüknél, mindenféle emberi közrehatás nélkül (sem az érintettek vétkével összefüggésben, sem mások által okozott rontás miatt) voltak olyan életszakaszok, amikor ténylegesen ördögtől voltak megszállva; mindketten olyan dolgokat tettek és mondtak, amelyek ellentmondanak életszentségüknek, és mégsem viselnek érte felelősséget, mivel az ördög működött bennük, az ő tagjaikat használva.
2) Amikor az ember rontás áldozata lesz. Ebben az esetben sincsen bűne annak, aki e gonosz befolyás áldozatául esik, fennáll viszont valakinek a közreműködése, vagyis annak a bűne, aki a rontást végzi, vagy esetleg egy mágustól megrendeli. Erről a kérdésről bővebben fogunk szólni még egy külön fejezetben. Itt csak egy meghatározásra szorítkozom: a rontás nem más, mint bajt okozni egy másik embernek az ördög segítségével. Ennek kivitelezése sokféle lehet: szemmelverés, megkötés, átok... Mondjuk ki rögtön, hogy a legelterjedtebb mód az elátkozás, és hogy ez egyben a leggyakoribb ok, amit az ördöngös vagy ördögtől zaklatott embereknél találunk. Nem is tudom, mit hozhatnak fel mentségükre azok az egyháziak, akik azt állítják, hogy nem hisznek az átkokban. Még kevésbé tudom elgondolni, hogyan védik meg ezek híveiket, ha ilyen problémájuk támad.
Van, aki csodálkozik azon, hogy Isten megengedi ezeket a dolgokat. Isten szabadnak teremtett bennünket és sohasem tagadja meg teremtményeit, még a legperverzebbet sem. Majd egykor összegzi a számlánkat és megadja mindenkinek azt, amit megérdemelt, hiszen mindenkit tettei alapján fog megítélni. Addig használhatjuk a szabadságunkkal a jóra, s ezzel érdemeket szerezhetünk, de használhatjuk rosszra is, és ezért majd bűnhődnünk kell. A többi embernek lehetünk ebben segítségére vagy kárára, sokféle úton-módon: hogy egy kegyetlen példát idézzünk, felbérelhet bárki egy bérgyilkost, hogy megöljön egy embert, és Istennek nem kötelessége ezt meggátolni. Ugyanígy, bárki fizethet egy varázslónak vagy boszorkánymesternek azért, hogy az rontást hozzon egy másik emberre - Isten ekkor sem köteles ezt meggátolni, bár a tények azt mutatják, hogy sokszor megteszi ezt. Például az az ember, aki Isten kegyelmében él, az, aki intenzíven imádkozik, sokkal nagyobb biztonságot élvez, mint az, aki nem gyakorló, sőt a bűn állapotában él.
Hozzá kell még ehhez fűznünk egy olyan területre való utalást, amelyet szintén később elemzünk részletesebben. Az átkok és más rontások területén csalók sokasága gazdagodik meg. A valódi esetek elenyésző számban fordulnak elő azokhoz a csalásokhoz képest, amelyek uralják a terepet. Igen egyszerű ezzel kapcsolatban bárkit becsapni, hiszen a kevésbé pallérozott elmék a szuggesztiók és álbölcsességek áldozatául esnek. Nem csak az ördögűzőnek kell tehát résen lennie, hanem valamennyi jóérzésű embernek is.
3) A súlyos bűn állapotában való csökönyös kitartás. Most azt az okot kerítjük sorra, amely napjainkban, sajnos, mindinkább terjed, s ezzel kapcsolatban nő azoknak az embereknek a száma, akiket befolyása alá vonhat az ördög. A dolog gyökeret tekintve, az igazi ok mindig a hit hiánya. Minél inkább hiányzik a hit valakiben, annál nagyobb teret nyerhet benne a babona; ez a tény, úgymond, matematikai igazság. Úgy gondolom, az evangélium jól szemlélteti ezt Júdás alakjának példájával. Tolvaj volt; ki tudja, mennyire igyekezett Jézus, hogy jobb belátásra térítse, de válaszul csak elutasítást kapott és a bűnben való csökönyös kitartást. Addig-addig, amíg el nem érte a mélypontot: „Mit adtok nekem, ha kiszolgáltatom nektek őt? Azok harminc ezüstpénzt fizettek neki.” (Mt 26,15). Az utolsó vacsora leírásánál pedig ezt a szörnyű mondatot olvassuk: „A falat után mindjárt belé szállt a sátán (Jn 13,17). Semmi kétség afelől, hogy az ő esete is tényleges ördöngösség volt.
A jelen társadalomban a család teljesen szétzilálódott. Több olyan esetem volt, amikor az ördög befolyása alá került emberek rendezetlen házassági viszonyok között éltek és más bűnöket is elkövettek; voltak köztük olyan nők, akik többször elkövették az abortusz vétkét, amellett, hogy más bűneik is voltak; találkoztam olyan személyekkel, akik aberrált szexuális perverzióikon túl még erőszakos cselekményekre is hajlottak, voltak olyan homoszexuálisok, akik kábítószereztek és ezzel kapcsolatban még további bűnöket követtek el. Mindezekben az esetekben, talán felesleges mondanom, a gyógyulás útja az őszinte megtéréssel kezdődhet.
4) Az ördögtől megrontott személyekkel vagy helyekkel való kapcsolat. Ezzel a kifejezéssel szerettem volna összefoglalni a spiritiszta összejöveteleken való részvételt, a mágiát, a sátánkultuszt, a sátáni szektákat (amelyeknek a csúcspontja a „feketemise”) és az okkultista praktikákat, a varázslók, boszorkánymesterek, kártyajósok felkeresését. Mindezek kiteszik az embert annak a veszélynek, hogy valamilyen ördögi rontás hatása alá kerül. Ez még inkább igaz, ha valaki szövetséget akar kötni a sátánnal: létezik a sátánnak szentelt élet, a sátánnal való vérszerződés, a sátáni iskolák látogatása és van, akit a sátán papjává neveznek ki. Sajnálatos tény, hogy az utóbbi tizenöt évben ezek a dolgok mindinkább, mondhatni robbanásszerűen terjedtek el.
Ami a mágusokhoz és hasonló kuruzslókhoz fordulást illeti, hadd idézzek fel egy hétköznapi esetet. Adott egy ember, akinek a betegsége semmilyen gyógymódra nem enyhül, vagy, tegyük fel, arra lesz figyelmes, hogy bármibe kezd, csődöt mond. Meg van róla győződve, hogy valami átok ül rajta. Elmegy a kártyajóshoz vagy varázslóhoz, aki megállapítja: „Magán valóban varázslat ül.” Eddig nem kerül sokba az ügy és kár sem keletkezett. A javaslat, ami ezután gyakran következik: „Ha azt akarja, hogy megszűntessem, adjon egy millió lírát.” De lehet, hogy ennél is többet kérnek. A kezembe került esetek közül a legmagasabb összeg amiről hallottam, 42 millió líra volt. Amennyiben az illető elfogadja az ajánlatot, a mágus kér tőle valamilyen személyes tárgyat: egy fényképet, egy fehérneműt, egy hajfürtöt, szőrszálat, körömdarabot. Ezen a ponton a gonosz hatása bekövetkezett. Nyilvánvaló: fekete mágia céljára használják ezeket.
Hadd hívjam fel valamire a figyelmet. Sokan azért dőlnek be ezeknek a trükköknek, mert azt látják, hogy az illető asszonyok „folyton a templomban vannak”; vagy azt észlelik csak, hogy a varázsló fogadószobája ki van tapétázva feszületekkel, Szűzanya-képekkel, szentekkel, P. Pio képmásaival. Ráadásul azt állítják magukról: „Én csakis fehér mágiával foglalkozom, ha valaki azt kérné tőlem, hogy fekete mágiát űzzek, visszautasítanám.” A köznapi nyelvben a fehér mágia alatt azt értik, hogy valakiről elmulasztják a varázslatok hatását, míg a fekete mágia e varázslatok véghezvitele volna. A valóságban azonban, P. Candido soha nem fáradt bele, hogy hirdesse, nem létezik fehér és fekete mágia, csak fekete mágia. A mágia minden formája ugyanis nem más, mint
az ördög segítségül hívása. Így aztán, a póruljárt ember, ha addig valami kis enyhe ördögi befolyás alatt állt csupán (ám az is lehetséges, hogy szó sem volt semmi ilyesmiről), úgy tér már haza, hogy nyakában a tényleges rontás. Mi, ördögűzők, sokszor sokkal többet fáradozunk azon, hogy a mágusok gonosz művét semlegesítsük, mint a kezdeti probléma meggyógyításán.
Hozzáteszem meg ehhez, hogy napjainkban csakúgy, mint egykor régen, az ördögtől való megszállottságot össze lehet keverni a pszichikus problémákkal. Nagyra becsülöm azokat a pszichiátereket, akiknek megvan a nemcsak szakmai hozzáértésük, hanem tudományuk korlátait is ismerik és képesek becsülettel beismerni, ha egy beteg olyan tüneteket mutat, amelyeket egyetlen tudományosan leírt betegséggel sem lehet összefüggésbe hozni. Simone Morabito bergamói pszichiáter professzor azt állította, hogy bizonyítékai vannak arra, hogy sok olyan beteg, akiket pszichés betegséggel kezeltek, valójában ördöngös volt; egy ördögűző segítségével sikerült meggyógyítania őket (Id. Gente c. folyóirat, 1990/5. sz., 106-112. oldal). Ismerek hasonló eseteket még, most ezek közül emelek ki egyet konkrét példaként.
1988. április 24-én avatta boldoggá II. János Pál pápa P. Francisco Palau spanyol karmelitát. Az ő alakja nagyon érdekes a mi szempontunkból, mivel Palau életének utolsó esztendeiben az ördögtől megszállott embereknek szentelte magát. Vásárolt egy házat, ahova különféle elmebajban szenvedő személyeket fogadott be. Mindenkit exorcizált, s aki valóban az ördög befolyása alatt állt, az meg is gyógyult, akik viszont betegek voltak, azok is maradtak. Természetesen nagy ellenállásba ütközött tevékenysége a papság körében. Ekkor két ízben elutazott Rómába: 1860-ban azért, hogy IX. Piusz pápával megbeszélhesse ezeket a dolgokat, 1870-ben pedig azért, hogy elérje az I. Vatikáni Zsinaton az ördögűzés visszaállítását az állandó szolgálatok közé. Tudjuk, hogy ez a zsinat félbeszakadt; e lelkipásztori szolgálat helyreállítása változatlanul sürgető feladat.
Tény, hogy nehéz megkülönböztetni az ördöngöst az elmebajostól. A gyakorlott ördögűző mégis képes erre, még inkább, mint egy pszichiáter, mivel az ördögűző minden lehetőséget szem előtt tart, ismeri a megkülönböztető jegyeket, míg a pszichiáter az esetek többségében nem hisz az ördögtől való megszállottság lehetőségében és ezért nem is veszi tekintetbe ennek eshetőségét. Évekkel ezelőtt P. Candidónak alkalma nyílt egy olyan fiatalember gyógyítására, aki pszichiátere szerint epilepsziában szenvedett. Amikor az illető orvost az ördögűző atya meghívta az ördögűzésen való részvételre, az elfogadta az ajánlatot. Amikor azután P. Candido a kezeit a fiatalember fejére helyezte, ez a földre zuhant és görcsösen rángott. „Látja, atyám, nyilvánvalóan epilepsziáról van itt szó” – sietett megjegyezni az orvos. P. Candido ekkor lehajolt és kezét ismét a fiatalember fejére helyezte. Az azonnal felállt és egyenesen mozdulatlanul maradt. „Hát így viselkednek az epilepsziások?”, kérdezte P. Candido. „Nem, soha” - felelte a pszichiáter, akit nyilvánvalóan meglepett a betegnek ez a viselkedése.
Kár is mondani, hogy az ördögűzések folytatódtak tovább, egészen a fiatalember teljes felgyógyulásáig. Korábban éveken át kezelgették az orvosok és állapota ezalatt csak rosszabbodott. Ezzel egy érzékeny pontot érintünk: a nehéz esetekben ugyanis a diagnózis felállításához az egyes tudományterületek szakértőinek összefogására van szükség, amint erre javaslatainkban utalni fogunk. A tévedéseknek ugyanis mindig a betegek isszák meg a levét; nem egyszer teljesen tönkretettek már embereket elhibázott orvosi kezeléssel.
Nagyra becsülöm azokat a tudósokat, akik bár nem hívők, elismerik tudásuk korlátait. Emilio Servadio professzor, a nemzetközi hírű pszichiáter, pszichoanalitikus és parapszichológus érdekes nyilatkozatot tett a Vatikáni Rádióban 1975. február másodikán: „A tudománynak meg kell állnia azon tényekkel szemben, amelyeket nem tud bizonyítani és megmagyarázni a maga eszközeivel. Ezeket a korlátokat nem lehet pontosan megjelölni, mert nem fizikai jelenségekről van itt szó. Azt hiszem, hogy minden felelős tudós érzi, hogy a maga eszközeivel csak egy bizonyos pontig tud eljutni és onnan tovább már nem. Az ördögtől való megszállottsággal kapcsolatban csak egyes szám első személyben beszélhetek, nem a tudomány nevében. Számomra úgy tűnik, hogy a gonosz erők hatalma olykor annyira sajátos, hogy valóban nem keverhető össze azokkal a jelenségekkel, amelyeket a tudós, a parapszihológus vagy a pszichiáter a maga eszközeivel kimutathat. Hogy hasonlattal éljek, a két dolog úgy viszonyul egymáshoz, mint egy vásott kölyök egy szadista bűnözőhöz. A különbség nem mérhető, mégis nyilvánvaló. Úgy gondolom, hogy ezekben az esetekben a tudósoknak el kell ismerniük olyan erők jelenlétét, amelyeket a tudomány nem tud befolyásolni, sőt amelyeknek még a meghatározása sem a tudomány hatáskörébe tartozik.”

FÜGGELÉK
Kell-e félni az ördögtől?

Avilai Szent Teréz válaszol.

Az ördög iránti indokolatlan félelmekkel szemben Avilai Szent Teréztől idézünk egy részletet, Önéletrajz című munkájából (25. fejezet, 1922). Ez a rövid rész bátorítás lehet, hacsak mi magunk nem nyitunk ajtót az ördögnek...
„Ha az Úr olyan hatalmas amilyennek én tudom és látom Őt, ha az ördögök a rabszolgái csupán, amiben hitemnél fogva nem kételkedhetem ugyan mi káromat okozhatják, ha e Királynak és Úrnak szolgálatába szegődtem? Miért ne érezném magamat olyan erősnek, hogy szembe merjek szállni akár az egész pokollal? Kezembe vettem egy keresztet és úgy tűnt a számomra, hogy Isten öntötte belém a bátorságot. Rövid idő leforgása alatt olyannyira átalakultam, hogy nem féltem volna senkivel sem felvenni a harcot. Rájuk kiáltottam: „Most gyertek elő! Az Úr szolgálója vagyok, hadd lássam, mit tehettek ti ellenem!”
Úgy tűnt, valóban tartanak tőlem, mivel nyugton hagytak. Attól kezdve nem gyötörtek ezek a kétségek és az ördögöktől sem féltem olyannyira, hogy amikor feltűntek előttem (mint majd később elbeszélem), nemcsak nem féltem tőlük, hanem láthatólag ők féltek éntőlem. A mindenható Úr olyan hatalmat adott nekem felettük, hogy ma már nem tartok jobban az ördögöktől, mint a legyektől. Olyan gyávák, hogy ha azt látják: megveti őket valaki, inukba száll a bátorságuk. Nem támadnak meg mást, mint azt, akiről látják, hogy könnyedén megadja magát és azt, akinél az Úr megengedi ezt, hogy a küzdelemben és üldöztetésben jobban kitűnjön szolgájának erénye.
Adja meg Őfelsége, hogy csak attól féljünk, ami valóban félnivaló: lássuk be, hogy nagyobb kárunk származik egyetlen bocsánatos bűnből, mint az egész pokoltól mert ez így igaz.
Tudjátok-e, mikor rettegünk az ördögöktől? Amikor világi tisztünkért, élvezeteinkért, gazdagságunkért aggódunk. Ilyenkor olyasmit keresünk, amitől undorral el kellene fordulnunk s az ördög kezeibe magunk rakjuk le azokat a fegyvereket, amivel védekeznünk kellene. így aztán mi magunk vesszük rá a sátánt, hogy ránk támadjon s ezzel ítéletet vonunk magunkra. Elfacsarodik a szívünk, ha erre gondolunk, hiszen elegendő volna ragaszkodnunk a kereszthez és megvetnünk mindent Isten szerelméért, hiszen az ördög megfutamodik ezektől a dolgoktól, sebesebben, mint ahogy mi a pestis elől menekülünk. Ő a hazugság barátja és maga a hazugság ezért az ördög soha nem ért egyet azzal, aki az igazság útján halad. Ha azonban azt látja, hogy valakinek elhomályosult a tisztánlátása, mindent megtesz érte, hogy teljesen behálózza. Ha pedig észreveszi, hogy valaki olyannyira vak, hogy gyönyörűségét a világ hívságos és mulandó dolgaiban keresi, mint a játszadozó gyermekek, ráébred, hogy gyermekkel van dolga, akként is kezeli és egyszer vagy többször rátámad.
Adja az Úr, hogy ne tartozzam soha közéjük, hanem a kegyelem segítségével azt tartsam menedékemnek, ami valóban menedék, becsületemnek azt, ami valóban becsület és gyönyörűségemnek azt, ami valóban gyönyörűség. Nem értem annak rettegését, aki így kiáltozik: „Ördög! Ördög’!”, jóllehet azt is kiálthatná: „Isten! Isten!”, s ezzel az egész poklot megfélemlíthetné. Nem tudjuk-e biztosan, hogy az ördögök egy lépést sem tehetnek Isten engedélye nélkül? Mire valók hát ezek a hiábavaló félelmek? Ami engem illet, sokkal jobban tartok azoktól, akik folyton az ördöggel foglalatoskodnak, mint magától az ördögtől hiszen a sátán mit sem árthat nekem, míg az előbbiek, különösen, ha gyóntatókról van szó, felkorbácsolhatják az ember lelkét. Őmiattuk töltöttem számos évet olyan gyötrelemben, hogy magam is csodálom, hogy sikerült elviselnem. Áldott legyen az Úr, akiben biztos támaszra leltem.

A KIINDULÓPONT

Egyszer telefonált nekem egy püspök, hogy ajánljon nekem egy személyt, akinek ördögűzésre volt szüksége. Először azt feleltem neki, hogy nevezzen ki egy ördögűzőt. Azt felelte, hogy nem tud olyan papot találni, aki elfogadná ezt a megbízást. Gyakran a papok sem hisznek ezekben a dolgokban; ám ha a püspök felkínálja nekik a lehetőséget, hogy ördögűzők legyenek, máris ezer ördögöt éreznek a sarkukban és inkább elhárítják a megbízást. Sokszor leírtam már, hogy az ördögöt sokkal jobban dühíti a gyóntatás, vagyis ha egy lelket kiszabadítunk a karmai közül, mint az ördögűzés, amikor az ember testét vonjuk ki a befolyása alól. Még nagyobb méreg az ördög számára az igehirdetés, hiszen a hit Isten igéje nyomán bontakozik ki. Ezért az a pap, akinek van bátorsága prédikálni és gyóntatni, ne féljen az ördögűzéstől sem.
Léon Bloy kemény szavakkal írt azokról a papokról, akik visszautasítják az ördögűzés szolgálatát. Balducci atya Il diavolo (Az ördög, Piemme, 233. o.) című könyvéből idézem: „A papok szinte soha nem alkalmazzák ördögűző hatalmukat, mert nincs hitük és lényegében félnek tőle, hogy szembeszálljanak az ördöggel”. Ez igaz, sokan bosszútól tartanak és megfeledkeznek arról, hogy az ördög már így is megtesz minden rosszat, amit az Úr megenged a sátánnal nem lehet meg nem támadási szerződést kötni! A szerző így folytatja gondolatát: „Ha a papok annyira elvesztették a hitüket, hogy már nem hisznek ördögűző hatalmukban és ezért már nem is alkalmazzák ezt, ez mérhetetlen csapás. A kórházakat megtöltő elmebajosnak hitt emberek a legszörnyűbb ellenségnek vannak kiszolgáltatva.” Kemény szavak ezek, de igazak. Nem más ez, mint Krisztus parancsának egyenes elárulása.
Visszatérek a püspökkel folytatott telefonbeszélgetésemre. Nyíltan megmondtam neki, hogy ha nem talál papot, az ő kötelessége, hogy elvégezze az ördögűzést. Valódi ártatlansággal felelt erre: „Én? Azt se tudnám, hogyan kezdjek neki a dolognak.” Erre azzal a mondattal válaszoltam, amit P. Candido nekem mondott, amikor meg magam is kezdő voltam e téren. „Fogj hozzá a szertartáskönyv előírásainak elolvasásához és mondd el az előírt imákat a rászoruló felett.”
Ez a kiindulópont. A szertartáskönyvben az ördögűzés azzal kezdődik, hogy felsorol 21 szabályt, amelyet az ördögűzőnek be kell tartania. Nem számít, hogy e szabályokat 1614-ben írták; ezek az iránymutatások tele vannak bölcsességgel s ha ki is lehetne egészíteni őket itt-ott, a mai napig teljesen megőriztek értéküket. Mielőtt figyelmezteti az ördögűzőt, ne higgye el könnyedén, hogy az érintett személyben jelen van az ördög, egy sor gyakorlati tanáccsal szolgál. Ezek részint arra jók, hogy az ember felismerje, valóban ördöngösség esetével áll-e szemben, részint segítséget jelentenek az ördögűző viselkedésével kapcsolatban.
A püspök tanácstalansága („azt se tudnám, hogyan kezdjem”) ugyanakkor mégis teljesen jogos. Nem lehet rögtönözni az ördögűzést. Ezt a megbízást ráruházni valakire körülbelül olyan, mint amikor egy embernek a kezébe nyomnak egy sebészeti szakkönyvet, azután elküldik műtétet végezni. Rengeteg dolgot nem lehet könyvből megtanulni, csak a gyakorlatból. Ezért határoztam úgy, hogy leírom a magam tapasztalatát, amely P. Candido hatalmas tapasztalatának nyomába szegődött. Jól tudtam ugyanakkor, hogy az eredmény csak igen szerény lehet, hiszen más a dolgokat látni, és más olvasni róluk. De legalább leírok olyan dolgokat, amelyeket egyetlen könyvben sem lehet megtalálni.
A kiindulópont valójában kicsit más: amikor jelentkezik egy személy ördögűzésre, vagy esetleg családtagjai hozzák, egy sor kérdéssel kell munkához látnunk, hogy átlássuk: vannak-e ésszerű okok, amik indokolják az ördögűzés elvégzését, egyelőre csak a diagnózis felállítása céljából. Ezért kezdetben azokat a tüneteket vizsgáljuk meg, amelyeket az érintett személy vagy családtagjai elmondanak, s próbálunk következtetni a lehetséges okra.
A fizikai bántalmakkal kezdjük: az a két pont, ahol leggyakrabban érvényesül a gonosz befolyás, a fej és a gyomor. A tartós és fájdalomcsillapítókra érzéketlen fejfájásokon túl, különösen a fiatalok esetében gyakran együtt jár ez a tanulás hirtelen abbahagyásával. Olyan okos gyerekek, akiknek soha nem volt problémájuk az iskolában, egyszer csak nem tudnak tanulni és emlékezetük szinte a nullára csökken. A szertartáskönyv gyanús jelekként idézi a leglátványosabb megnyilvánulásokat: ha valaki számára ismeretlen nyelven beszél helyesen, távoli vagy elrejtett dolgokat ismer, vagy emberfeletti izomerővel rendelkezik. Amint már említettem, ezekkel a jelekkel kizárólag az áldások (mindig így hívom az ördögűzést) alatt találkoztam, előtte sohasem. Gyakran számolnak be a beteg furcsa vagy erőszakos viselkedéséről. Tipikusnak mondható tünet a szent dolgokkal szembeni ellenszenv: egyes emberek felhagynak az imaélettel, jóllehet korábban szokásuk volt az imádság; be nem teszik többé a lábukat a templomba és haragot éreznek iránta; vagy káromkodnak és erőszakra hajlanak a szentképek láttán. Szinte mindig együtt járnak ezek a tünetek a közösségellenes magaviselettel a család és a közösség elleni haraggal. Ehhez járulnak meg különféle egyéb furcsaságok.
Talán kár mondanunk, hogy mire valaki eljut az ördögűzőhöz, általában már túl van minden lehetséges orvosi vizsgálaton és kezelésen. Nagyon ritka ez alól a kivétel. Ezért az ördögűző támaszkodhat az orvos véleményérc, a végzett vizsgálatokra és a kapott eredményekre. Van egy másik testrész is, amely gyakran megszenvedi a gonosz befolyását, ez pedig a gyomorszáj, rögtön a szegycsont alatt. Itt is előfordulhatnak gyötrő és minden gyógymódnak fittyet hányó fájdalmak. Ezeknek az ördögi eredetű bajoknak az egyik tipikus jellegzetessége, hogy a fájdalom olykor helyet változtat: hol az egész gyomor, hol a belek, hol a vesék vagy a petefészek lesz a fájás góca, és az orvosok nem tudják megmagyarázni ennek az okát és nem tudják gyógyszeresen megszüntetni ezt a jelenséget.
Azt állítottuk fentebb, hogy az ördögtől való megszállottság felismerésének egyik kritériuma, hogy az orvosságok hatástalanok, míg az áldások eredménnyel járnak. Exorcizáltam például egy Marco nevű fiút, aki súlyos ördöngösségben szenvedett. Előzőleg sok időt töltött egy klinikán, ahol mindenféle pszichiátriai kezeléssel gyötörték, elektrosokkot kapott, mégsem sikerült semmilyen eredményt elérni nála. Azután alvókúrát rendeltek el részére, egy héten keresztül kapta az altatókat, amelyektől egy elefánt is összecsuklott volna, ő mégsem aludt, sem éjjel, sem nappal. Tágrameredt szemmel járta a klinika épületét, mint egy elmebajos. Végre aztán kikötött az ördögűzőnél, és azonnal mutatkoztak a pozitív eredmények.
A különleges fizikai erő is lehet az ördöngösség jele. A bolondok házában az őrülteket kordában lehet tartani a kényszerzubbonnyal. Az ördöngös embert senki sem bírja féken tartani, mindent szétszakít, még a vasláncot is, ahogy az evangélium azt elbeszéli a gerazai megszállottról. P. Candido mondta el nekem egy vékony és látszólag gyenge nő esetét, akit az ördögűzések alatt négy férfi alig tudott lefogni. Minden kötelet, de még a vastag bőrszíjakat is eltépte, amikor megpróbálták összekötözni. Egyszer vastag kötelekkel és vaspántokkal próbálták féken tartani, de a vas egy részét is elszakította, másik részét pedig derékszögben meghajlította.
A gonosz befolyás alatt álló ember (de olykor mások is, ha a rontás egy egész családon ül) furcsa neszeket hall, lépéseket a folyosó felől, ajtók kinyílását és becsukódását, azt tapasztalják, hogy egyes tárgyak eltűnnek, majd a legvalószínűtlenebb helyeken bukkannak fel újra, vagy kopogásokat vélnek hallani a falon meg a bútorokon. Mindig megkérdezem ilyenkor az okot kutatván, hogy mikor kezdődtek ezek a problémák és hogy valamilyen konkrét eseményhez köthetők-e, járt-e az illető spiritiszta szeánszon, varázslóhoz vagy jóshoz fordult-e és ha igen, miképpen zajlottak le ezek a találkozók.
Megtörténhet, hogy valamilyen ismerős tanácsára kibontják ilyenkor az érintett személy párnáját vagy ágybetétjét és ott furcsábbnál-furcsább dolgokat találnak: színes szövetszálat, hajtincset, copfot, faszálkát, vasforgácsot, szorosra kötött szalagokat vagy koszorút, apró babát, állatformát, vérrögöket, köveket..., az ilyenek a varázslatok biztos jelei.
Ha a kérdezősködés nyomán ördögi befolyást lehet gyanítani, nekilátunk az ördögűzésnek.
Bemutatok most néhány megtörtént esetet, természetesen mindegyikben elváltoztatom a neveket és minden olyan elemet, amelyből ki lehetne következtetni az illetők kilétét. Jött hozzám néhány alkalommal áldásra egy Márta nevű asszony a férjével együtt. Messziről jöttek, nem kevés áldozat árán. Mártát már jónéhány éve kezelték az ideggyógyászok a legkisebb eredmény nélkül. Néhány kérdés elég volt ahhoz, hogy lássam, kiszolgáltathatom az ördögűzést, jóllehet mások exorcizálták már előttem és az nem járt hatással. Először a földre esett és úgy tűnt, nincsen eszméleténél. Amikor folytattam a bevezető imádságokat, néha panaszosan megszólalt: „Igazi ördögűzést akarok, nem ezeket az izéket!” Az első ördögűző imádság legelején, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „Exorcizo te”, megnyugodott, ezekre a szavakra nyilvánvalóan a megelőző exorcizmusokból emlékezett. Azután arra kezdett panaszkodni, hogy fáj miattam a szeme. Ezek a magatartásformák egyáltalán nem jellemzőek az ördöngös emberekre. Amikor ismét eljött, nem tudta megmondani, hogy áldásaim hoztak-e számára valami eredményt vagy sem. Biztos akartam lenni a dolgomban, mielőtt végképp eltanácsoltam volna, és elvittem őt P. Candidóhoz, aki miután rátette a kezét a nő fejére, azonnal megmondta nekem, hogy ehhez az ügyhöz semmi köze az ördögnek. Ez az eset a pszichiáterekre tartozott, nem az ördögűzőkre.
Pierluigi 14 éves volt, korához képest magas és kövér fiú. Nem volt képes tanulni, a kétségbeesésbe kergette tanárait, de osztálytársait is, mert soha senkivel nem tudott szót érteni; bár nem volt erőszakos gyerek. Volt egy érdekessége: ha törökülésben ült a földön (ahogy ő mondta, indiánosdit játszott), semmi erővel sem lehetett elmozdítani, olyan volt, mintha ólomból öntötték volna. Többféle eredménytelen orvosi kísérlet után került P. Candidóhoz, aki elkezdte kiűzni belőle az ördögöt, mivel valódi megszállottságot ismert fel benne. Volt egy másik jellegzetessége is: ő maga nem volt veszekedős, de a közelében mindenki ideges lett, kiabált, nem volt képes uralkodni az idegein. Egyszer törökülésben ült a házuk lépcsőházában, a harmadik emeleten. A többi lakó le-föl járt-kelt a lépcsőn, lökdösték, hogy menjen el az útból, de a fiú meg sem mozdult. Egyszercsak a ház összes lakója összegyűlt a lépcsőházban, és ki-ki a maga szintjén kiabált és ordítozott Pierluigit szidalmazva. Valaki még a rendőrséget is kihívta; a gyerek szülei P. Candidóért küldtek. Az atya, aki egyszerre ért oda a rendőrökkel, elkezdett beszélgetni a fiúval, hogy meggyőzze: haza kell mennie. A rendőrök azonban (három szép szál fiatalember) azt mondták P. Candidónak: „Engedjen oda minket, tisztelendő úr, ez a mi dolgunk.” Amikor megpróbálták Pierluigit megmozdítani, egy milliméterrel sem sikerült odébbtenniük. Megdöbbenve és izzadságban fürödve tanácstalanul álldogáltak. Ekkor P. Candido azt mondta nekik: „Mondják meg mindenkinek, hogy menjenek vissza a lakásukba.” Azonnal teljes csend lett. Azután megkérte őket: „Menjenek le egy emeletnyit és figyeljenek!” Engedelmeskedtek neki. Végül így szólt Pierluigihoz: „Ügyes voltál, egy szót sem szóltál és mindenkit móresre tanítottál. Most pedig gyere velem haza.” Kézen fogta és a fiú felkelt; derűsen követte őt a szülei lakásába. Az ördögűzések során Pierluigi sokat javult, de nem érte el a teljes szabadulást.
Az egyik legnehezebb eset, amire emlékszem, egy egykor igen híres emberhez kötődik, aki éveken át részesült P. Candido áldásaiban. Én is jártam nála, hogy áldást végezzek otthonában, mert már nem tudott elmozdulni. Exorcizáltam, ám ő nem szólt egy szót sem (néma ördög szállta meg), a legkisebb reakciót sem tudtam észrevenni rajta. Amikor viszont elmentem, bekövetkezett az erőszakos reakció. Mindig így történt. Idős volt és még éppen időben szabadult meg ahhoz, hogy élete utolsó heteit derűsen élhesse le.
Volt egyszer egy édesanya, akit igen aggasztott fia furcsa viselkedése: néha feldühödve borzasztóan kiáltozott, káromkodott és amikor megnyugodott, semmire sem emlékezett e magatartásából. Soha nem imádkozott és nem engedte volna magát megáldani egy paptól. Egy nap, amikor a fiú szokásához híven munkaruhában ment dolgozni, az édesanya megáldatta a ruháit a szertartáskönyv idevágó áldásával. A fiatalember hazatért a munkahelyéről, levette piszkos munkaruháját és mit sem sejtve felöltözött. Néhány másodperc múlva azonban letépte magáról ezt a ruhát és visszavette a munkaruhát anélkül, hogy egy szót szólt volna; később sem lehetett rábírni, hogy újra felvegye a megáldott öltözéket. Azontúl jól elkülönítve tartotta ezeket a
darabokat szerény ruhatárában. Ez a tény bizonyította az ördögűzés szükségességét.
Egy fiatal testvérpár keresett meg áldásaimat kérve, mert aggasztotta őket egészségi állapotuk és néhány furcsa házi zaj, amelyeket főként az éjszaka egy meghatározott órájában hallottak. Miközben az ördögűzést végeztem, csak enyhe ördögi befolyást észleltem náluk, ezért elláttam őket tanácsokkal a szentségek gyakori vétele, a rendszeres imaélet és a három szentelmény (exorcizált víz, só és olaj) tekintetében, és megkértem őket, hogy keressenek fel újra. A szokásos kérdések kapcsán fény derült arra, hogy a bajok akkor kezdődtek, amikor a testvérek szülei úgy döntöttek, magukhoz veszik otthonukba az egyik nagypapát, aki egyedül maradt. Ez a férfi állandóan káromkodott, átkozódott és szitkokkal szórt mindenre és mindenkire. A megboldogult Tomaselli atya szokta volt mondani, hogy elég, ha van a házban egy káromkodó ember és az egész családot tönkreteheti az ördög jelenléte. Ez az eset valóban neki adott igazat.
Ugyanaz az ördög több személyben is jelen lehet. A lányt Giuseppinának hívták és az ördög bejelenlette, hogy másnap éjszaka el fogja hagyni a testét. P. Candido, bár jól tudta, hogy ilyenkor az ördögök szinte mindig hazudnak, segítséget kért néhány ördögűzőtől, sőt gondoskodott arról is, hogy legyen keznél orvos is. Egy hosszú asztalra fektették az ördöngös lányt, hogy le tudják fogni, de ő annyira rángatózott, hogy néhányszor a földre is zuhant. Ilyenkor az esés legutolsó szakaszában lelassult a teste, mintha egy kéz visszatartaná, és nem esett bántódása. Miután egész este és fél éjszaka hiába dolgoztak, az ördögűzők úgy döntöttek, hogy felhagynak az üggyel. Másnap délelőtt P. Candido egy 6-7 éves kisfiúból űzte ki az ördögöt. Az ördög, aki hatalma alatt tartotta a gyermeket, elkezdte gúnyolni az atyát: „Ma éjjel sokat dolgoztatok, mégsem mentetek semmire. Jól kitoltunk veletek. Én is ott voltam!”
Egy másik alkalommal, amikor egy kislányt exorcizált, P. Candido megkérdezte az ördögtől, mi a neve. „Zebulon” - volt a válasz. Az ördögűzés végén elküldte a kisleányt imádkozni a tabernákulum elé. Egy másik kislány is sorrakerült, akit szintén megszállva tartott az ördög, s ettől is megkérdezte P. Candido a nevét. „Zebulon” - volt a válasz. Az atya erre rákérdezett: „Ugyanaz vagy, mint aki a másik lányban is volt? Jelet akarok. Isten nevében megparancsolom neked, hogy térj vissza abba a kislányba, aki az előbb járt nálam!” A kislány furcsa üvöltést hallatott, azután egyszercsak abbahagyta és úgy tűnt, megnyugodott. A körülállók ekkor hallották, hogy a másik kislány, az, aki imádkozott, folytatta az üvöltést. Akkor P. Candido ráparancsolt az ördögre: „Gyere vissza ide!” Az előtte álló kislány azonnal átvette az üvöltést, a másik pedig folytatta az imádkozást. Az ilyen esetekben teljesen nyilvánvaló az ördögtől való megszállottság.
Nyilvánvaló az ördög jelenléte bizonyos mélyértelmű válaszokból is, különösen, ha gyermekek szájából hangzanak el. Egy 11 éves kisfiúnak P. Candido igen nehéz kérdéseket tett fel, amikor fény derült rá, hogy megszállta az ördög. Megkérdezte tőle: „Vannak a földön hatalmas tudósok, nagyszerű elmék, akik tagadják az Isten és az ördögök létezését. Te mit gondolsz erről?” Mire a fiú azonnal így felelt: „Méghogy nagyszerű elmék! Inkább nagyszerű tökfejek!” P. Candido hozzáfűzte ehhez, az ördögökre célozva: „Vannak olyanok, akik tudatosan, akarattal tagadják meg Istent. Mi a véleményed ezekről?” Erre a kis ördöngös talpraugrott: „Hát idefigyelj. Vésd eszedbe, hogy mi a szabadságunkat védelmeztük ővele szemben.” Az ördögűző tovább folytatta: „Akkor magyarázd meg nekem, mondd csak meg, mi értelme a szabadságunkat védelmezni Isten ellenében? Hiszen tőle elszakadva te semmi vagy, ahogy semmi vagyok én is. Olyan ez, mintha a 10-es számban a nulla függetlenedni akarna az egyestől. Mi lenne belőle? Mire jutna vele? Isten nevében megparancsolom neked: sorold el, mire vitted magad! Rajta, beszélj!” A fiú pedig ijedten és mérgesen, habzó szájjal rángatózva úgy sírt, ami felfoghatatlan egy 11 éves gyereknél s ezt mondogatta: „Ne vádaskodj! Ne vádaskodj!”
Sokan felteszik magukban a kérdést, hogyan bizonyosodhatunk meg afelől, hogy valóban az ördöggel váltunk szót. Az ilyen esetekben minden kétséget ki lehet zárni. Felidézek egy másik esetet is.
Egyszer egy 17 éves parasztleányt exorcizált P. Candido, aki megszokta a vidéki tájszólást, az igazi olasz nyelvet pedig csak rosszul beszélte. Volt ott két másik pap, akik, miután nyilvánvaló lett a sátán jelenléte, kérdésekkel halmozták el az ördöngös leányt. P. Candido, aki közben latinul imádkozta az áldásokat, a latin szavak közé keverve ezt mondta neki görögül: „Hallgass! Hagyd abba!” A lány azonnal odafordult hozzá: „Miért nekem parancsolod, hogy elhallgassak? Inkább ennek a kettőnek mondanád, akik egyfolytában faggatnak!”
P. Candido mindenféle emberekben lakozó ördöggel folytatott már párbeszédet, de legszívesebben a gyerekek kikérdezését idézi fel, mert ott kézenfekvő, hogy a válaszok koruknál fogva nem lehetnek sajátjaik. Ilyenkor nyilvánvaló az ördög jelenléte. Egyszer megkérdezte egy 13 éves kislánytól: „Ha van két ellenség, akik egész életükben halálosan gyűlölték egymást, és végül mindketten a pokolba jutnak, vajon milyen lesz a kettejük közötti kapcsolat, ha egy örökkévalóságra össze lesznek zárva?” Íme a válasz: „Milyen ostoba vagy! Odalent mindenki csak magában él, lelkiismeret furdalásaitól gyötörve. Nincs kapcsolata senkinek senkivel, mindenki a legtökéletesebb magányban él, és keservesen megsiratja mindazt a rosszat, amit elkövetett. Olyan az egész, mint egy temető.”

 

 
vagy 
 

portraitufonauta.jpg

VISSZA A FŐOLDALRA