Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

TOVÁBBI TÉNYEK A MÁGIÁRÓL

Könyvtárakat lehetne velük megtölteni és gyakorlata átíveli az emberiség egész történetét. Napjainkban is sokan esnek a mágia hálójába. Sok az olyan pap, aki alábecsüli ennek veszélyeit: igen helyesen bíznak Krisztus üdvözítő erejében, aki azért áldozta fel magát, hogy megmentsen minket az ördög cselvetéseitől, de nem veszik tekintetbe, hogy az Úr sohasem mondta, hogy vegyük semmibe az ördög hatalmát, hogy viselkedjünk kihívóan vele szemben, vagy hogy felhagyjunk az ellene folytatott küzdelemmel. Hatalmat adott viszont arra, hogy elűzzük, és az ellene vívott szüntelen harcról beszélt, amelyben megmérettetünk (maga Jézus is alávetette magát a gonosz kísértéseinek); világosan megmondta nekünk, hogy senki sem szolgálhat két úrnak.
Meglepve tapasztaljuk, hogy a szentírás milyen sűrűn szól a mágusok és a mágia ellen, mind az ószövetségben, mind az újszövetségben. Arra figyelmeztet bennünket, hogy a mágia, a babona a legközönségesebb mód, amivel az ördög magához kötheti az embereket, mert mindezzel közvetett vagy közvetlen módon a sátánnak szolgálnak. A mágiával foglalkozó személyek azt hiszik, hogy bánni tudnak a túlvilági erőkkel, ám valójában ezek teszik rabjukká az embert.
A boszorkánymesterek azt hiszik magukról, urai rossznak és jónak. A spiritiszták és médiumok a túlvilági szellemek és az elhunytak lelkeinek megidézésével tűnnek ki; valójában ördögi erőknek adták át testüket és lelküket tudtukon kívül, s ezek mindig a romlás érdekében használják fel őket, még ha nem is nyilvánvaló azonnal ez a cél. Az Istentől elszakadt ember szegény és boldogtalan; képtelen felfogni élete értelmét és még kevésbé érti meg, mi az értéke a nehézségeknek, a fájdalomnak, a szenvedésnek. Azt a boldogságot keresi, amit a világ kínál: a gazdagságot, a hatalmat, a jólétet, a szerelmet, a gyönyört, mások csodálatát... Éppen mintha az ördög sugallná: „Mindezt neked adom, mert az enyém, és annak adom, akinek én akarom, ha leborulsz és imádsz engem” (Lk 4,6-7).
Fiatalok és öregek, asszonyok, munkások, tudósok, politikusok, színészek kíváncsi hada tódul megtudni valami „igazságot” saját jövője felől. Ezzel a tömeggel szemben ott a másik: a mágusok, jósok, asztrológusok, kártyajósok, pranoterapeuták (kézrátétellel gyógyítók), látnokok serege. Véletlenül, reménykedve vagy éppen kétségbeeséstől hajtva fordulnak hozzájuk, van, aki csak úgy próbálgatja őket; van, akit csak megdöbbentenek, van, aki kötődik hozzájuk ettől kezdve és van, akiket magához vonz a szekták zárt világa.
Mi van e mögött a dolgok mögött? A tudatlanok azt hiszik, hogy mindez csupán babona, kíváncsiság, fikció és csalás; tény, hogy a dologhoz nagy üzletek is kötődnek. Az esetek többségében azonban más a helyzet. A mágia nem csupán hiábavaló hiedelem, alaptalan mesterkedés. Az ördögi erőkhöz fohászkodnak ilyenkor, hogy befolyásolják az események természetes menetét és befolyást szerezzenek más emberek felett a maguk javára. A vallásosságnak ez a deformált fajtája, amely a primitív népeket jellemezte hajdan, átvészelte a történelem korszakait és ma is együtt él minden országban az ott honos különféle vallásokkal. Bár a formák különböznek, az eredmény egy és ugyanaz: eltávolodás Istentől, a bűnre, a lelki halálra vezetve az embert.
A mágiának két alapvető fajtája van: az imitatív és a járványszerűen terjedő mágia. Az imitatív mágia azon alapszik, hogy az eljárásban és a formában való utánzást műveli, abból kiindulva, hogy hasonlóból hasonló születik. Egy bábu jelképezheti például a megrontani szándékozott személyt, s a megfelelő „szertartásszerű imák” elmondása után ebbe beleszúrt tűk annak a személynek okoznak fájdalmat, akit a bábu jelképez, pontosan azokban a testrészekben, amelyeket a tűk átjártak a bábun. A járványszerűen terjedő mágia a fizikai kontaktuson, alapul. Ahhoz, hogy befolyást hozzon létre egy adott személynél, szüksége van valamire, ami az illetőhöz tartozik: a hajára, körmére, szőrszálaira, ruhadarabjaira; vagy csak egy fényképre, ha lehet, egész alakosra, de mindenképpen olyanra, ahol semmi sem fedi az illető arcát. A rész képviseli az egészet: amit ezen a részen végrehajt a mágus, az az egész testre ki fog terjedni. A varázsló megfelelő formulák és rítusok keretében végzi munkáját, az év és a nap meghatározott időszakaiban, segítségül híván azokat a szellemeket, akik hatékonyabbá tehetik a munkáját. Már beszéltünk erről a különféle rontásokról szólván; a mágia azonban szélesebb területet ölel fel, mint az egyszerű rontás, vagy a varázslás.
A fekete mágiába való bevezetés egyik szertartásán, amit a Zöldfoki-szigetek mágusai szoktak alkalmazni, a jelölt a rítus egyik pillanatában állítólag szembetalálja magát a sátánnal, aki egy tükörben tűnik fel, hogy átadja neki „hatalmait”, a kezébe helyezve azokat a fegyvereket, amelyekkel majd használnia kell. A keresztény fegyverei az „ordító oroszlánnal” szemben az igazság, az igazságosság, a hit, és Isten igéjének kétélű kardja. A mágus valódi kardot kap, amellyel meg kell sebeznie az embereket; hatalma a rontás, az átok, a léleklátás és a jövőbelátás, a két helyen való jelenlét képessége, a gyógyítás és még sok más erő, aszerint, hogy mekkora gonoszságot tud művelni az illető, aszerint, hogy mennyire képes útját állni Isten akaratának, valamint aszerint, hogy mit képes felajánlani az ördögnek: saját magán kívül felajánlhatja gyermekeit és más személyeket is, akik többékevésbé tudatlanul hozzá fordulnak segítségért. Az áldozat úgy érzékeli a hatást, hogy szörnyűséges utálatot kezd érezni mindazzal szemben, ami szent (az imádság, a templom, a szentképek), s ehhez járulnak a további bajok, amelyek igen változatosak lehetnek.
Ez azzal is megtörténhet, aki megbízást ad a mágusnak, ha teljesítette az „áldozatot”, vagyis pénzt fizetett, (még ha keveset is), átadta neki a kért dolgokat, és betartotta azokat a szabályokat, amelyeket parancsoltak neki: hét templomot megkerülni, meghatározott módon gyertyát gyújtani, porokat szerteszórni, tárgyakat viselni vagy másra ráakasztani, stb. Ilyen módon az illető személy többé-kevésbé súlyos formában kapcsolatot létesít az ördöggel, s ez rossz következményekkel jár teste és lelke szempontjából egyaránt. Többször jöttek hozzám segítségért édesanyák, akik gyermekeikkel azelőtt mágushoz fordultak és ebből kifolyólag bizonyos dolgokat viseltettek a kicsikkel, ami a hozzá nem értők számára semmiségnek tűnhetett, de gonosz hatásukból kiderült, hogy valódi átokszerek voltak. Ha az ember átmerészkedik az ellenség táborába, a fogságába esik, még akkor is, ha valakit a „jószándék” vezérel és csak Isten hatalmas keze szabadíthatja meg az ilyen embert a kötelékektől.
Az úgynevezett magasrendű mágia megszentelésekre, áldásokra, lefokozásokra, kiátkozásokra, átkokra osztható. Ezáltal a tárgyakat és személyeket „szent szimbólumokká” alakítják (természetesen a sátán szempontjából szentekké). A mágikus anyagot az asztrológia által megadott pillanatokban „átmágnesezik”. Minden mágus hord magánál, vagy készít mások számára „pentákulumot” (a görög pantaklea összetételből); ezek általában olyan érmék, amelyeknek a szimbólumai „energiakatalizátorként” működnek. A mágusok szerint ezeknek különleges túlvilági erejük van. Ettől különböznek a talizmánok, amelyek annak a személynek a jellemzőit hordozzák, akit védelmezni hivatottak.
A szegény ügyfelek részéről a talizmánok irányában a legmagasabb a kereslet, ha úgy érzik, üldözi őket a balsors, az értetlenség, a szeretetlenség, a szegénység. Még örülnek is, ha kifizethetik az olykor igen magas összegeket ezért a szerencsehozó tárgyért, amelytől azt remélik, hogy megszabadítja majd őket minden bajuktól. Pedig olyan negatív töltést vesznek ezzel magukra, amely nemcsak őket károsítja, hanem veszélyt jelent családjuk tagjai számára is. Ezeknek a tárgyaknak az elkészítéséhez, csakúgy mint a mágia egyéb műveleteinek elvégzéséhez is, széles körben alkalmazzák a tömjént. Ez a tömjén, amit a sátánnak ajánlanak fel, nyilvánvaló ellentétben áll azzal a tömjénnel, amit a liturgia keretében Istennek ajánlunk fel.
A mágia egyéb ágai azzal foglalkoznak, hogy bájitalokat és keverékeket állítanak elő, amelyek rémképeket és az ördög zaklatását váltják ki annál, aki italába vagy ételébe keverve lenyeli a mágus főztjét. A póruljárt szerencsétlen nemcsak egy undorító kotyvalékot nyel le ezzel, hanem testébe szállnak azok az ártó szellemek is, akiket a készítmény előállításakor segítségül hívtak. Közismert e fajtából a „szerelmi bájital”, amely borzalmas kötöttséget képes az emberre kényszeríteni a sátáni hatalom segítségével.
A szentírás ott szól először az ördögről, ahol az megkísérti az ősszülőket a kígyó képében. A mitológiában a kígyó mindig a megismerés szimbólumai között szerepelt. Egyiptomban Ízisz varázslónő volt az, aki ismerte a kövek, a növények és az állatok titkait, a betegségeket és ezek gyógymódját és képes volt feléleszteni az élettelen Ozíriszt. A kígyót önmagára hurkolva és farkát szájában tartva ábrázolják, jelképezvén általa az élet örök körforgását. Gondoljunk az inka indiánok uralkodójára, a boa kígyóra, vagy az északamerikai indiánok szent kígyójára.
A Haiti-i vudu vallásban az ember alakú Danbhalah kígyó és Aida Wedo a követőit olyan pontos és biztos sugallatokkal látja el, amely megdöbbentő pontosságú eredményeket nyújt a nappal és az éjszaka bármely órájában. Ez a kígyó azt állítja magáról, hogy ismeri a teremtő ige minden titkát a „mágikus nyelv” segítségével, amelyet a szent zene dicsőít meg. 
Ez az afrikai eredetű Haiti-i mágia, az eredeti afrikai mágia és ennek dél-amerikai válfaja (különösen a brazíliai, amelyet „macumba” néven ismerünk), igen erős ördögi erővel rendelkezik. Már említettem, hogy a legsúlyosabb esetek, amelyekben ördögűzést végezhettem, éppen Brazíliából és Afrikából származtak.
A modern civilizáció csak összekevert, de nem változtatott meg bizonyos szokásokat; ezért együtt élnek a tudomány és a mágia, a vallás és az ősi praktikák. Vidéken meg manapság is gyakran fordulnak az emberek Olaszországban a varázslókhoz (férfiakhoz vagy nőkhöz), hogy legkülönfélébb bajaik orvoslására kérjék őket: a betegségektől a szemmelverésig, az álláskereséstől a párkeresésig. Ezek a varázslók szent embereknek tűnnek, mert „folyton a templomba járnak”. Mind a mai napig akadnak édesanyák, akik jóhiszeműen megtanítják a lányaiknak, milyen gesztusokkal távoztathatják el maguktól a szemmelverést karácsony éjszakáján, vagy láncokat akasztanak a nyakukba, s feszülettel vagy megszentelt érmével együtt „borzszőrt”, „farkasfogat” vagy „vörös szarvat” is odaraknak, vagyis olyan tárgyakat, amelyek akkor is, ha nincsenek negatív töltéssel ellátva, az ördöghöz kötik az illetőt a babona bűne miatt.
A mágiával együtt mindig megjelenik a jóslás is; az ember szeretné megtudni a jövőjét, ha kell, ferde utakon is. Elegendő arra gondolnunk, milyen elterjedt szokás a kártyavetés, a tarokkártyából való jóslás, amely a varázslók és mágusok jövendölési eszközei közül a legelterjedtebb. Úgy tűnik, a XIII. századig nyúlik vissza a kártyajóslás szokása, méghozzá a cigányok öltöztették e „játékba” jövendőmondó tudományukat. Ennek alapja az az ezoterikus tanítás, amely megállapítja az ember és a túlvilági lét közötti megfelelés képleteit. Ennél nem is időzök tovább; csak annyit jegyzek meg róla, hogy a naiv ember, akit megdöbbent a pontosság, ahogy múltját elárulják a kártyalapok, a jóslás után tele van szorongással, bizalmatlansággal vagy hívságos reménnyel, gyakran gyanakvással a rokonai vagy barátai irányában és főként valamilyen formájú függésbe kerül attól a személytől, aki kártyát vetett számára és aki ettől kezdve nyomon fogja kísérni életét. Ez a helyzet félelemmel, haraggal, bizonytalansággal járhat együtt s ebből megszülethet a vágy, hogy ismét mágiához forduljon, vagy hogy talizmánokat szerezzen be, amelyek valahogy semlegesíthetik azt a belső ellenséget, akit magának szerzett az ember, és betegségeinek, balszerencséjének okozója lett...
A leggonoszabb afrikai eredetű mágia két dolgon alapszik: a boszorkányságon (witchcraft), vagyis azon a gyakorlaton, amivel mágikus úton másnak bajt okozhat az ember, és a spiritizmuson, amelynek segítségével elhunytak lelkével, vagy túlvilági szellemekkel igyekeznek kapcsolatot létesíteni. A spiritizmus minden kultúrában és minden nép körében ismert. Van egy médium, aki a közvetítő szerepét játssza a holt lelkek és az emberek között, átadva energiáit (hangját, gesztusait, írását...) annak a szellemnek, amelyik meg kíván nyilvánulni. Megeshet, hogy ezek a megidézett szellemek, amelyek mindig és kizárólag ördögök, megszállják valamelyik jelenlévőt. Az Egyház mindig is elítélte a spiritiszta szeánszokat és az azokon való részvételt. Ne a sátántól akarjunk hasznos dolgokat megtudni az életünkre nézve.
Valóban lehetetlen volna felidézni az elhunytak lelkét? Tényleg mindig és kizárólagosan a gonosz lelkek jelentkeznek ezeken a szeánszokon a médiumokon keresztül? Jól tudjuk, hogy a hívőknek ez a kétsége egyetlen kivételen alapszik. A szentírásban egyetlen példát találunk, amikor Saul egy médiumhoz fordult és ráparancsolt: „Mondd meg nekem a jövendőt, halottat idézve, de azt idézd meg, akit megnevezek.” (1Sámuel 28,8.) És akkor valóban megjelent ott Sámuel, aki nem sokkal korábban halt meg. Az Úr megengedte ezt a kivételt, de vegyük észre, hogy maga a médium is felkiált csodálkozásában, és azt, hogy Sámuel kemény szemrehányással illeti Sault: „Miért zavarsz nyugalmamban, s miért idéztél meg ?” (1Sámuel 28,15). A halottakat tiszteletben kell tartani, nem szabad zaklatni őket. Minthogy ez az egyetlen eset szerepel az egész szentírásban, még jobban kiemelkedik kivételes volta. Egyetértek azzal, amit erről egy pszichiáter írt, aki egyébként protestáns ördögűző is: „Puszta önzés és kegyetlenség a halottainkhoz való ragaszkodás és az, ha felidézni törekszünk őket. Nekik az örök szabadulásra van szükségük, és nem arra, hogy ismét evilág dolgaival és személyeivel kelljen törődniük” (Kenneth McAll: A gyökerekig, Ancora, 141. oldal). 
Sokakat be lehet csapni a mágiával, mert nincs hitük vagy mert tudatlanok. Meglehet, érdekes is néprajzi szempontból az a sok tánc, ének, szokás, ruha, állat és gyertya, amit egy-egy vudu vagy macumba szertartáson felvonultatnak. A négy gyertya egy utca négy sarkán meggyújtva, vagy a gyertyákból kialakított háromszög, amelyben egyet lefelé fordítanak, egyeseknek játéknak, vagy ártatlan babonának tűnhet. Itt az ideje, hogy felnyissuk a szemünket. Ezek a rítusok az ártó szellemek felidézésére szolgálnak, akik egyes embereket vagy dolgokat romlásba vihetnek, de végső céljuk minden esetben az, hogy áldozatukat elvágják Istentől, a bűnre vezessék, szorongást, elidegenedést, kétségbeesést zúdítsanak rá.
Megkérdezték tőlem, hogy a mágia segítségével lehet-e egész emberi közösségeknek is ártani. A válaszom: igen. Ez a témakör azonban egészen különálló tárgyalást igényelne. Itt is, mint könyvemben egyébként is, megelégszem annyival, hogy utalok a dolgok lényegére. Lehetséges, hogy az ördög felhasznál egy meghatározott személyt arra a célra, hogy nagyszámú embernek ártson; ezek a személyek magukhoz tudják ragadni a hatalmat egy nemzet fölött, vagy olykor több nemzet fölött is. Úgy gondolom, hogy korunkban ilyen emberek voltak Karl Marx, Hitler és Sztálin is. A nácik kegyetlensége, a kommunizmus borzalmai és Sztálin vérengzése valóban ördögi gonoszsággal mentek végbe. A politikától eltekintve, nem habozom azt sem kijelenteni, hogy a sátán eszközét látom bizonyos fajta zenében és énekesekben, akik képesek hatalmas tömegekben olyan őrjöngést szítani, amely átcsaphat olykor szélsőséges erőszakba vagy pusztítási vágyba.
Vannak természetesen jobban ellenőrizhető és könnyebben gyógyítható esetek is (bár a kollektív ördöngösséget mindig nagyon nehéz megszüntetni), amikor a gonosz befolyása iskolai csoportokat, különféle közösségeket, például szerzeteseket támadott meg. Hihetetlen, milyen ügyesen képes becsapni az ördög az embereket és a legaljasabb vétkekkel átitatni teljes embercsoportokat. Van, aki azt állítja, hogy könnyebb becsapni egy tömeget, mint egy egyedülálló embert. Bizonyos, hogy az ördög képes egészen nagy létszámú embercsoportot is megtámadni. Ezekben az esetekben azonban mindig megtaláljuk az ember cinkosságának tényezőjét, személyek szabad csatlakozását a sátáni tevékenységhez, érdekből, szokásból, karriervágyból vagy sok más lehetséges okból.
Az ördög közösségre gyakorolt befolyása az egyik legsúlyosabb dolog. Ezért is beszéltek róla különös hangsúllyal a legutóbbi pápák: VI. Pál az 1972. november 15-én, II. János Pál az 1986. augusztus 20-án mondott beszédében.
A sátán a mi legádázabb ellenségünk és az is marad az idők végezetéig. Ezért arra használja értelmét és hatalmát, hogy meggátolja Isten tervének érvényesülését, vagyis a mindnyájunknak szánt üdvösséget. A mi erőnk Krisztus keresztje, az ő vére, az ő sebei; valamint az ő szavai és Egyháza iránti engedelmesség.

KI ŰZHET ÖRDÖGÖT?

Úgy gondolom, elég világosan kimondtuk már, hogy Jézus az ördögűzés hatalmát mindazoknak megadta, akik hisznek benne és az ő nevében cselekszenek. Ez a magánimádságokat jelenti, amelyeket együttesen „szabadító imáknak” nevezhetünk.
Ehhez képest kiemelkedő hatalommal rendelkeznek az ördögűzők, vagyis azok a szerpapok, akik erre a szolgálatra kapnak kifejezett megbízást püspöküktől. Ők, a szertartáskönyv idevonatkozó imádságainak segítségével egy szentelményt szolgáltathatnak ki, amely, a magánimádsággal szemben, az Egyház könyörgő közbenjárását is biztosítja.
Mindehhez azonban minden esetben nagy hitre, sok imádságra és böjtre van szükség, úgy az áldást adó, mint az azt fogadó személy részéről. A legjobb megoldás az lehetne, ha minden ördögűzési szertartással egyidőben, amely zárt körben zajlik, egy csoport együtt imádkozna valahol a beteg gyógyulásáért. Hozzáteszem még ehhez, hogy különleges hatalommal rendelkezik valamennyi pap, a nem ördögűzők is, papi szolgálatukból következően, ami nem a személyünknek szóló tisztelet, hanem a hívek lelki üdvének szolgálata. Ehhez pedig nyilvánvalóan hozzátartozik a gonosz befolyástól való megszabadítás, nemcsak az exorcizmus útján, hanem egyéb szent eszközökkel is: például az érintett személy fejére feszületet, rózsafűzért vagy egy szent ereklyéjét helyezve. A szent kereszt azért hatékony, mert Krisztus a kereszttel győzte le a sátánt. Hatásos az olyan szentek ereklyéje is, akik iránt különös tiszteletet táplálunk. Gyakran jól lehet alkalmazni az egyszerű szentképeket is, például Szent Mihály arkangyalét, akitől különösképpen félnek az ördögök.
Azt gondolom azonban, hogy nem felelnék meg olvasóim várakozásainak, ha nem ejtenék szót a seregnyi és mind növekvő számú karizmatikusról, látnokról, szenzitívről, pranoterapeutáról, kuruzslóról és jós cigányról. Számuk már csak azért is ilyen magas, mert a püspökök és a papság a lelkipásztori gondoskodásnak erről a területéről könnyed hitetlenséggel és tudatlansággal vonult ki. Ennek a kérdésnek is szeretnék egy külön fejezetet szánni, ám előbb hadd szóljak a fentemlített emberekről.
Valamit elöljáróban: ezek mind el tudják érni (legalábbis azt állítják magukról), hogy egy embert elhagyjon a gonosz lélek, mégis inkább gyógyítással foglalkoznak. Nehéz élesen különbséget tenni a kettő között. Az ördög van ott minden rossz, fájdalom, halál gyökerénél, hiszen ezek mind a bűnből következnek, de vannak olyan bajok is, amelyeket közvetlenül az ördög idéz elő: magában a szentírásban is olvashatunk néhány ilyen esetet: például a 18 év óta meggörbülten járó (talán paralízises) asszony és egy süketnéma történetét. Mindkét esetben az ördög jelenléte okozta a betegséget, s ezért az Úr úgy gyógyította meg őket, hogy kiűzte azt belőlük. Általában érvényes a szabály, amit már említettünk: ha egy betegség ördögi okra vezethető vissza, akkor a gyógyszerek nem használnak, ám eredményt lehet elérni a gyógyító imádsággal és az ördögűzéssel. Az is igaz, hogy az ördög hosszas jelenlétének hatására egy személyben főleg lelki természetű problémák léphetnek fel, s ezért a bekövetkezett gyógyulás után is szüksége lehet az illetőnek orvosi kezelésre.
Azt is szeretném előre bocsátani, hogy itt arra a területre lepek, amelyhez olyan szakértelem szükséges, amivel egy ördögűző nem feltétlenül rendelkezik. Az ördögűzőnek annyira kell ismernie az elmebajokat, hogy világos legyen számára, ha pszichiáterre tartozik egy eset; nyilvánvalóan nem kell annyit értenie ezekhez a betegségekhez, mint egy pszichiáternek. Ugyanígy rendelkeznie kell alapfogalmakkal a parapszichológia és a paranormális jelenségek területén is, de nyilván itt sem érthet annyit a dolgokhoz, mint a kérdéskör szakértői. Az ő szakterülete mindig a természetfeletti szféra marad, pontosan ismernie kell azokat a jelenségeket, amelyek ezzel vannak összefüggésben, és tudnia kell, mik a természetfölötti gyógymódok. Ezt a megjegyzést azért volt fontos előrebocsátanunk, mert most olyan területre érkeztünk, amely egyaránt érinti a természetfeletti világot, a paranormális, a preternaturális vagy ördögi jelenségeket.
A karizmatikusok. A Szentlélek isteni szabadsága szerint annak és úgy osztja karizmáit, ahogy akarja, ám ezeknek nem az egyes ember dicsőségét vagy hasznát kell szolgálniuk, hanem a felebarátok szolgálatát. Ezek között az adományok között szerepel a gonosz lelkek kiűzése és a gyógyítás. Ezeket az adományokat kaphatják egyes személyek, de egész közösségek is. Alapvetően nem az életszentségtől függően osztja ki őket Szentlélek, hanem Isten szabad választása alapján. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy Isten ezeket az adományokat általában a becsületes, kitartóan imádkozó, példás keresztény életet élő (ami nem egyenlő persze a hibátlansággal), kipróbáltan alázatos személyeknek szokta adni. Napjainkban annyi a karizmatikus, akiket a szenvedők serege keres fel, hogy szinte inflációról beszélhetünk. Hogyan lehet megkülönböztetni az igazi karizmatikusokat az álkarizmatikusoktól? Alapvetően az egyházi tekintély feladata ennek eldöntése, ám ez bevonhatja döntésének meghozatalába az összes olyan szakértőt, akit szükségesnek és alkalmasnak talál erre.
Ismerünk olyan eseteket, amikor az egyházi tekintély felemelte a szavát, hogy figyelmeztesse a híveket csalók és álkarizmatikusok működésére - viszont nem jutott tudomásunkra olyan eset, hogy valakinek a karizmáját hivatalosan elismerte volna az Egyház. A probléma igen összetett és egyáltalán nem könnyű. Azért is így van ez, mert a karizmáknak vége is szakadhat és az is lehetséges, hogy a kiválasztott személy méltatlanná válik az adományra. Nincs olyan élő személy, aki megállapodhatna a kegyelem állapotában. Négy alapvető irányelvet mondhatunk el ezzel kapcsolatban: 1. az illető személy (vagy közösség) éljen az evangélium szellemében; 2. szolgálatát végezze teljesen önzetlenül (önkéntes adományokat sem szabad elfogadnia, hiszen azokból is milliárdos lehet az ember); 3. olyan eszközöket használjon, amelyeket az Egyház általában megenged, ne folyamodjon furcsaságokhoz és babonákhoz (vagyis imádkozzon és ne varázsigéket használjon, keresztvetéseket, kézrátételt alkalmazzon, a szertartásban semmi se sértse a közszemérmet, anélkül éljen a szenteltvízzel, az ereklyékkel, hogy bármiben eltérne az általános egyházi szokásoktól); 4. a végzett tevékenység pozitív gyümölcsöket hozzon. Az evangéliumi szabály: „a gyümölcséről lehet a fát megismerni” (Mt 12,33.) mindig a legfontosabb mérce.
A karizmatikus úton elért gyógyításokkal kapcsolatban további ismérveket lehet felsorolni: minden betegség ellen használnak, a gonosz lélek okozta bajok ellen is; nem az emberi ügyességen vagy erőn alapszanak, hanem a hittel, Jézus nevében mondott imádságon, a Szűzanya és más szentek közbenjárásán. A karizmatikus a gyógyítás miatt nem veszít energiájából, nincsen szüksége utána feltöltődésre, pihenésre (amint a kuruzslóknál előfordul), nincsenek rajta fizikai jelek, csupán a kegyelem tevékeny eszközéül szolgál. A karizmatikusok gyógyításai nem arra szolgálnak, hogy jó színben tüntessenek fel egy-egy karizmatikus személyiséget, hanem arra, hogy Istent dicsőítsék, növeljék az emberekben a hitet és az imádságot.
Hozzá kell még tennünk ehhez valamit, amit a II. Vatikáni Zsinat jelentett ki, de még nem ment át a gyakorlatba. A naturalizmus és a racionalizmus befonták az emberek gondolkozását; nem szívesen, hanem bizalmatlanul hallanak a csodákról, a szentek jelenlétéről, a jelenésekről, úgy ítélkeznek ezekről a dolgokról, hogy meg sem vizsgálják azt, amiről beszélnek. Már egyetlen egy templomban sem imádkozzák az őskeresztényeknek ezt az imáját: „Add meg szolgáidnak, hogy teljes bizalommal hirdessék igédet. Nyújtsd ki kezedet, hogy gyógyulások, jelek és csodák történjenek szent szolgád, Jézus által!” (ApCsel 4,29-30). Manapság, úgy tűnik, csak zavarják az embereket ezek az adományok.
A II. Vatikáni Zsinat azt állítja, hogy a Szentlélek különleges kegyelmekben részesíti a híveket... „Ezeket a karizmákat, legyenek bár különlegesek vagy a legegyszerűbbek, hálával és jámborsággal fogadják el”. A dokumentum azzal folytatja, hogy emlékeztet rá: nem szabad oktalan dolgokért kérni ezeket a különleges adományokat. Ami e karizmák hitelességének és szabályos használatának megítélését illeti, kijelenti, hogy ez „az egyházi tekintélyre tartozik, amelynek feladata főképpen az, hogy a Lelket ne oltsa ki, hanem, hogy mindent megvizsgáljon, és megtartsa azt, ami jónak bizonyul” (LG 12). Ezen irányelvek alkalmazásában mutatkozó hiányosságok nyilvánvalóak és szinte általánosnak mondhatók. Éppen ezért puszta szó marad a zsinatnak az az elve is, hogy mindenkinek, aki a Szentlélektől karizmát kapott, legyen bár világi hívő, joga és kötelessége, hogy használja ezt (AA 3) a püspökök irányítása és ellenőrzése alatt. Örömmel látom, hogy születnek olyan művek, amelyeknek célja, hogy a püspököknek segítséget nyújtsanak az ítéletalkotásban, ilyen például az Assisi-i Karizmatikus Mozgalom. A tér adott, lépni kell.
Látnokok és érzékelők. Együtt beszélek róluk, mert alapvetően megegyeznek a jellemzőik. Az előbbiek látnak, az utóbbiak éreznek és mindnyájan kifejezésre is juttatják, amit az emberekkel vagy a tárgyakkal kapcsolatban megtapasztalnak. Azért, hogy túlságosan ne húzzuk el e témakör tárgyalását, arra szorítkozom most, hogy csak az én szakterületemmel összefüggésben beszélek róla, vagyis a személyeket, tárgyakat és hajlékokat érintő ördögi jelenléttel kapcsolatban. Többször is kapcsolatba kerültem ilyen személyekkel; nem egyszer magam kértem segítséget tőlük vagy hívtam meg őket, hogy imával vegyenek részt ördögűzéseimen s utána megkérdezhessem tőlük, hogy mit láttak vagy éreztek ezalatt. Az a tapasztalatom, hogy a kapott válaszok értéke a bölcsesség szellemével volt összefüggésben.
Vannak köztük olyanok, akik amint ördöngös vagy az ördögtől zaklatott személy közelébe kerülnek, azonnal érzékelik ezt a tényt, esetleg rosszul is érzik magukat. Megesik, hogy meglátják pontosan, milyen rontás ül az illetőn és le is tudják azt írni. Elegendő a kezükbe adni egy fényképet, egy levelet vagy egy tárgyat, ami a szóban forgó személyhez tartozik, hogy megtudjuk, mi a helyzet: semmi baja sincsen, vagy ördögi rontás ül rajta, illetve hogy olyan veszélyes személy-e az illető, aki maga hoz létre gonosz szellemi befolyást más embereknél. Néha az is elég, ha meghallják az illető hangját. Például ha valaki azt szeretné megtudni, hogy az ördög hatalmába került-e, egy ilyen személynek telefonálnak és azonnal megkapják rá a választ. Ha elhívják őket olyan házakba, ahol gyanús az ördög jelenléte, mert furcsa dolgok történnek benne, képesek rá, hogy érzékeljék: van-e ténylegesen rontás a házon vagy nincsen; meg tudják mutatni, hol vannak elrejtve az rontást hozó tárgyak, hogy el lehessen ezeket égetni, például biztonsággal megmondják, ha fel kell nyitni egy párnát vagy matracot és ilyenkor valóban előkerülnek azok a dolgok, amiket fentebb már leírtunk. Persze, elképzelhető az is, hogy tévednek, állításaikat ellenőrizni kell. De előfordul olyan is, hogy végigtekintenek egy ember életén és megdöbbentően világos módon megállapítják, milyen életkorban szenvedte el az rontást az illető, milyen módon és miért történt az eset és milyen hatást váltott ki belőle mindez. Egyes esetekben meg tudják nevezni a dolog elkövetőjét is.
Egyszer éppen bevezettem a beszélgető szobába egy férfit, aki megkért, hogy áldjam meg, amikor eszembe jutott, hogy telefonálnom kell egy látnoknak. Szaladtam a telefonhoz, és a látnok ezt mondta nekem: „Maga most egy ötven év körüli embert készül megáldani. Tizenhat éves volt, amikor gyűlöletből megátkozta a saját apja: megátkozott bort kínáltak neki és a kútja mélyén is elrejtettek egy elátkozott szert. Akkortól kezdve ez a férfi egyre rosszabbul érezte magát és minden orvosi kezelés hiábavalónak bizonyult nála. Néhány évre rá meghalt az apja, és a férfi azonnal javulást érzett az állapotában. Az átok azonban olyan szilárdan ül az agyán, hogy képtelen bármilyen munkát elvégezni. Próbálkozzon meg az áldással, de a probléma gyökere nagyon mély és régi, attól tartok, semmit sem fog elérni nála”. A dolog pontosan úgy állt, ahogy elmondta nekem ez a látnok. Más alkalmakkor, amikor az ördögűzést érzékelésre képes személyek jelenlétében végeztem, ezek mutatták meg nekem, hogy a testnek melyik pontját kell megáldanom a stóla segítségével, vagy a szent olajjal megkennem, ahol a baj legjobban átitatta a testet. Az ilyen alkalmak végeztével az érintett személyek maguk is megerősítették, milyen pontosan meghatározták ezek a látnokok a legjobban fájó pontokat.
Vég nélkül tudnám sorolni az idevágó példákat. Elmondhatom, hogy azok a személyek, akiket kiválasztottam erre a szerepre a sok-sok látnok közül, igen imádságos lelkű, önzetlen, jóságos és szeretetteli, legfőképpen pedig alázatos emberek voltak: ha nem fedeztem volna fel én magam vagy mások ezt a képességüket, ők sohasem árulták volna azt el maguktól. Miről van itt tehát szó? Karizmáról? Paranormális képességről? Én leginkább azt hiszem, ez egy paranormális adomány, amelyet az azt megkapó személynek a jó érdekében kell felhasználnia. Azt sem zárom ki, hogy ez a képesség egyeseknél párosulhat karizmával is. Ezeknél a személyeknél ugyanis soha nem tapasztaltam a fáradtság jeleit, mintha nem a saját energiájukból vesztegettek volna el. Azt viszont megtapasztaltam, hogy a használat révén képességük mind tökéletesebb lett, és ebből arra következtettem, hogy e jelenség alapja paranormális képesség lehet. Hozzáteszem azonban, hogy igen nehéz dolog hiteles látnokokat találni, de nagyon nagy azoknak a személyeknek a száma, akik annak tartják magukat, vagy akiket esetleg mások is annak tartanak. Szemeinket nyitva kell tehát tartani!
Gyógyítók. Itt azokról a személyekről szeretnék szólni, akik energiaátadás (általában: kézratétel) útján érnek el gyógyulásokat. Ez már a paranormális jelenségek területe, amelyeknek Olaszországban van egy kitűnő szakértője Emilio Servadio professzor személyében. Erről csak annyit szeretnék mondani, nem lévén az én szakterületem, hogy a gyógyítóknak semmiféle befolyásuk sincsen az ördögi eredetű betegségekre, ahogy az orvostudomány és az emberi tudás is általában tehetetlen az effajta bajokkal szemben.
Pranoterapeuták: ők is nagyon elszaporodtak az utóbbi években, csakúgy, mint a gyógyítók. Nem tekintem feladatomnak véleményt nyilvánítani a prana- azaz bioplazma elméletről. Mindenesetre olyan területről van szó, amelyet egyelőre nem fogad el a hivatalos tudomány, csak tanulmányozza. Idézem, milyen következtetésre jutott ennek kapcsán P. La Grua A gyógyító imádság című könyvében: „Bárhogyan következnek is be ezek a gyógyulások: olyan energiák révén, amit a gyógyító a betegre összpontosít, lelki töltés segítségével vagy más energiák hatása alatt, tény, hogy nincsen semmi közük a karizmatikusok gyógyításához. Ráadásul fennforog a spiritiszta befolyás veszélye. Ezért nagy óvatosságra van szükség.” 
Volt alkalmam megismerni valóban önzetlen, mélyen hívő pranoterapeutát, aki képességeit valóban szeretetből bocsátotta felebarátai szolgálatára. Az ilyenek azonban olyan ritkák, mint a fehér holló („ezerből ha kettő akad” mondta Don Pellegrino Ernetti, a velencei ördögűző). Ez a tény azonban semmivel sem csökkentheti óvatosságunkat, amivel a pranoterápiát kezeljük. Főként az alaposan megvizsgált gyümölcsökből és a módszerekből ismerhetjük meg a fát.
Varázslók (mágusok). Már beszéltünk róluk kellő terjedelemben. Legyen elegendő emlékeztetnünk arra a tényre, hogy a gyógyulás bekövetkezhet az ördög közreműködésével is, esetleg földöntúli szellemek vagy vezető lelkek neve alatt. Maga Jézus figyelmeztetett bennünket: „Támadnak ugyanis hamis krisztusok és hamis próféták, és nagy jeleket és csodákat művelnek, hogy tévedésbe ejtsék a választottakat is, ha lehetséges volna” (Mt24,24). A valódi mágusok mellett szólnunk kell a hamis varázslók, egyszerű sarlatánok, csalók tömegéről, akik talizmánok, szalagok, zacskók árulásával csapják be az embereket. Elégettem egyszer egy füzetlapot, ami érthetetlen szavakkal volt teleírva és egy összetekert zsinór volt belecsomagolva: ez a talizmán valakinek tízmillió lírájába került! Jött hozzám egyszer egy olyan ember is, aki zacskónyi haszontalanságért, amit azért vett, hogy megszabaduljon minden problémájától, húszmillió lírát fizetett ki.
A cigányok. Úgy gondolom, hasznos néhány szót szólnunk róluk is, mivel mindig találkozunk velük. Most nem a kártyavetőkről és csalókról akarok szólni, őket már érintettük. Van egy másik, különleges része ennek a népcsoportnak, amely érdekes a számomra, és amit először példákkal szeretnék megvilágítani. Exorcizáltam egyszer egy ördögtől megszállott asszonyt, aki jó ideje szenvedett már mindenfélétől, de nem gondolt rá sokáig, hogy a gonosz lelek jelenléte okozhatja ezeket. Egyszer azután, amikor egy kis pénzt adott egy cigánylánynak, az ezt mondta neki: „Asszonyom, maga azért van rosszul, mert megátkozták. Hozzon nekem egy friss tojást”. A nő elvitte a tojást a cigánylányhoz, az ráhelyezte a mellére és ismeretlen nyelven (talán romául) egy rövid imádságot mondott és utána kinyitotta a tojást. Egy apró kígyó bújt elő belőle. Néhány hónap elmúltával ugyanez az asszony egy másik cigánylánynak adott alamizsnát, aki máshonnan származott, mint az előző. Ez is megismételte szinte ugyanazokkal a szavakat: „Asszonyom, maga azért szenved évek óta, mert valaki megátkozta. Le kell magáról vétetnie az átkot. Hozzon nekem egy friss tojást”. Ez alkalommal a férjével együtt ment vissza az asszony. A cigánylány a tojást ráhelyezte a nő mellére, elmondott egy rövid szöveget, ami imádságnak tűnt, azután kinyitotta a tojást. Egy hajtincs volt benne.
Egy római orvos barátomhoz odalépett egy cigányasszony, amikor kilépett a Szent János bazilikából, és alamizsnát kért tőle. Ott mindig akadnak cigányasszonyok. A férfi elővette a pénztárcáját, hogy adjon neki ezer lírát, de csak tízezresei voltak. Na nem baj, gondolta, és odanyújtott egyet a cigányasszonynak. Az ránézett és ezt mondta: „Maga nagyon nagylelkű volt velem, én is akarok tenni magával valami jót”. Azonnal megmondta neki, milyen betegségekben szenved, és hogy gyógyíttatnia kellene magát (az orvos tudott a bajról, mégis elhanyagolta...talán éppen, mert orvos volt). Ráadásul azt is elmondta, hogy be fogják csapni, ha nem vigyáz. Minden igaznak bizonyult.
Hogyan lehet megmagyarázni ezeket az eseteket? Nem könnyű dolog. Úgy tűnik, bizonyos cigány embereknek vannak paranormális képességeik, amelyeket ősidők óta adnak tovább nemzedékről nemzedékre. Ezek azonban egészen különleges esetek; általában nagyon elterjedt a cigányok között a mágia és mindenfajta babona. Ez a vérükben van évszázadok óta és anyáról lányra száll (mindig is a nők gyakorolták).
Végezetül hadd fűzzek meg egy megjegyzést ezekhez a rövid összefoglalókhoz: van egy olyan kísértés, ami egyformán jelent veszélyt a karizmatikusokra, a látnokokra és magukra az ördögűzőkre is (sőt, talán leginkább rájuk): a gyógyulás leggyorsabb módjának a keresése, a szent eszközök megkerülésével, többé-kevésbé akaratlagosan a mágiával szövetkezve. Például megtapasztalja valaki, hogy ha egy tányérkányi vízre olajat csöpögtet és bizonyos neveket szólít, választ kap valahonnan. Így aztán szép lassan belesodródik az illető a mágikus rítusokba. Láttam már karizmatikusokat, akik eltávolodtak az igazságtól a mágia kedvéért, majd újra visszatértek, de nem mindenki képes visszafordulni onnan. Láttam nem ördögűző papokat is, akik sikerrel alkalmaztak bizonyos módszereket, és nem vették észre, hogy valójában mágiát űznek. Az ördög igen ravasz: mindig kész felkínálni e világ uralmát, ha leborulunk és imádjuk őt!

AZ ELHANYAGOLT SZERTARTÁSKÖNYV

A II. Vatikáni Zsinat óta számos év eltelt már; a szertartáskönyv több részét átírták a zsinat szellemének megfelelően. Az egyetlen rész, ahol nem történt változtatás, éppen az ördögűzések szertartása. Igaz ugyan, hogy a szentírásban részletesen megtaláljuk ennek lényegét, a teológia és az egyházi tanítóhivatal is többször foglalkozott vele; magunk is idéztük a II. Vatikáni Zsinat idevonatkozó tanítását, és még nem idéztük akkor VI. Pál három és II. János Pál tizenöt idevonatkozó beszédét. Csak egyetlen mondatot idézek VI. Pál pápa 1972. november 15-én elhangzott beszédéből: „Elhagyja a szentírás és az Egyház tanítását, aki nem vallja létezőnek az ördög valóságát; az is, aki önálló létezőnek tekinti, akinek eredete nem Istentől származik, mint minden teremtményé; és az is, aki félig-valóságként kezeli, megszemélyesített fogalomként, bajaink ismeretlen okának elvonatkoztatásaként”. A későbbiekben még hozzáfűzi: „Az ördögöt és az általa az egyes személyekre, közösségekre, társadalmakra és eseményekre gyakorolt hatást tanulmányozni kellene, ez igen fontos fejezete lenne a katolikus tanításnak, amint napjainkban nem az.
Gyakorlatilag számos egyházi személy szemszögéből ezek hiábavaló szavak; származzanak bár a szentírásból, a hagyományból vagy a tanítóhivataltól. Nagyon helyesen fogalmaz monsignor Balducci: „Jó volna, ha az emberek megtudnák, milyen tanításbeli válságon megy át az Egyház napjainkban!” (Il diavolo, Az ördög, Piemme, 163. oldal). Sokan kérdezték tőlem, hogyan mertem vitába szállni cikkeimben bizonyos teológusokkal, püspökökkel, ördögűzőkkel. Nem a vita volt a lényeg, csupán az igazság megvilágítása. A válság ugyanis nemcsak a tanításban érzékelhető, hanem a lelkipásztori munka területén is, vagyis érinti a püspököket, akik nem bíznak meg ördögűzőket, és ugyanígy azokat a papokat is, akik már nem hisznek az ördögűzésben. Anélkül, hogy általános érvényű következtetéseket akarnék levonni, ki merem jelenteni, hogy az ördög korunkban igen tevékenyen gyötri az embereket, és akik ördögűzőt keresnek, mégis elutasításra találnak a legtöbb helyen.
Kezdjük hát a teológusokkal. Luigi Sartorit idézem, aki az egyik legismertebb és legtöbbre tartott hittudós Olaszországban. Így ír: „Valószínű, hogy Jézus néhány gyógyítását idegbetegeken végezhette, nem valódi ördöngösökön.” Ez a feltételezés rosszindulatú és hamis. Az evangélium mindig tisztán különbséget tesz a betegségek meggyógyítása és az ördögűzés között, a Jézus által az ördögűzésre és a betegek gyógyítására adott hatalom között. Lehet, hogy az evangélisták a betegségeket nem a modern szakkifejezéssel jelölték meg, de azt pontosan meg tudták különböztetni, hogy betegségről volt szó, vagy a gonosz lélek jelenlétéről. Aki ezt a különbséget nem észleli, az maga Luigi Sartori, és nem az evangélisták. Azt is láttuk, hogy Jézus működésében milyen alapvető jelentőségű az ördögök kiűzése. Amikor a hetvenkét tanítvány be akart neki számolni küldetésének eredményeiről, ahová Jézus küldte őket kettesével, egy dolgot mondtak nagy örömmel: „Uram, a te nevedre még az ördögök is engedelmeskednek nekünk.” Jézus pedig így válaszolt nekik: „Láttam a sátánt: mint a villám bukott le az égből” (Lk 10, 17-18). Nem csodálkozunk rajta, hogy Sartori a következő megállapítással zárja cikkét: „A gyógyító Jézus főként a szeretet erejét használta, a kölcsönös rokonszenv kapcsolatait hozta létre, ezáltal vitt végbe csodákat, nem pedig azért, mert szent és titokzatos erővel rendelkezett, mint egy varázsló.” Hát nem, tisztelt teológus úr, Jézus nem a rokonszenvet kereste és nem varázserővel gyógyított, Isten mindenható volta működött benne és tetteiben megmutatta, hogy ő Isten. Ezekre az apróságokra azonban nem ügyelnek egyes modern teológusok.
Nézzünk egy másik teológust, Luigi Lorenzettit. Írjuk a javára, hogy megengedi: „a hívő nem zárhatja ki teljes mértékben bizonyos tények ördögi értelmezését”; de azután siet hozzátenni, miszerint „nehéz, sőt lehetetlen biztonsággal megállapítani az ördög jelenlétét konkrét esetekben”. Ha lehetetlen, úgy a Jézus által végzett ördögűzéseket sem kell elhinnünk, sem pedig azokat, amelyeket az apostolok vittek végbe. Felesleges akkor az ördögűző hatalom, amit Jézus az Egyháznak adott, feleslegesek az Egyháznak az ördögűzéssel kapcsolatos iránymutatásai és feleslegesek az ördögűzők. Nem, kedves teológus úr, talán neked és a hozzád hasonló teológusoknak nehéz megkülönböztetni a konkrét esetekben, hogy jelen van-e az ördög, mert ezen a területen nem rendelkeztek semmiféle tapasztalattal. Éppen ezért kényelmes ilyen következtetésre jutni: „Az esetek nagy részében minden bizonnyal nem tévedünk, ha a tények mágikus ördögi értelmezését a természettudományos magyarázattal váltjuk fel” (Famiglia Cristiana, 39.sz., 1988. október 5). Ez körülbelül annyit tesz: elméletben elhiszem, hogy van ördög, nehogy eretneknek kiáltsanak ki, de a gyakorlatban tagadom a létezését és csak a természettudományokban bízom. 
Ha így gondolkodnak a nagyra becsült teológusok, vajon mi a véleménye az egyszerű papoknak? Nap mint nap tapasztalom, hogy nem hisznek az ördögi eredetű bajokban. Olykor egy kalap alá veszik ezeket mindenféle olcsó csalásokkal és néphiedelmekkel. Példa értékű egy palermói plébános, don Salvatore Caione esete, aminek a Famiglia Cristiana című folyóirat (1989. február 8., 6. sz.) csapott hírverést „Varázslat nem létezik” cím alatt. Az atya mindent csalásnak nevez, egy szintre helyezi a kártyajósokat, a boszorkánymestereket és az ördögűzőket, az sem számít, hogy ezeket a hatályos egyházi normák szerint a püspök nevezte ki. Kétségtelen tény, hogy rengetegen hagyják magukat becsapni. Ezt az igazságot azonban nem lehet ekkora tévedések árán tanítani. Egyes apróságok elkerülik Don Salvatore figyelmét és azét is, aki leközölte a gondolatait anélkül, hogy észrevette volna a nyilvánvaló tévedéseket. A tévedések és az igazság összekeverése annál is nagyobb hiba, mert ördögűző igen kevés van, varázsló és kártyajós pedig rengeteg, az emberek pedig ezekhez fordulnak segítségért. A hívő senkitől sem kap iránymutatást ezen a téren. Exorcizáltam egyszer egy apácát, aki már szörnyű állapotba került az ördögtől való megszállottság miatt, ami tíz év óta okozott nála mind súlyosbodó tüneteket. Beszéltem a főnökasszonyával és megmondtam neki, hogy nem akkor kell hívni az orvost, amikor már haldoklik valaki, hanem amikor a betegség első jelei mutatkoznak. Ez a főnöknő így válaszolt nekem: „Igaza van, de ezekről a dolgokról soha egyetlen pap sem beszélt nekünk”. Azt is elmondta, hány papi személy hallgatta meg a beteg nővért (hogy az orvosokról ne is beszéljünk), és soha senkinek nem jutott az eszébe, hogy mi lehet ennek a minden gyógyításnak ellenálló bajnak a valódi oka.
Az is igaz, hogy cikkeimben néhány ördögűzővel is vitába elegyedtem. Azt állítottam: „Nincsen manapság iskolája ennek”, vagyis egyházmegyéinkben nincsen meg a nemzedékről nemzedékre szálló hagyomány, melynek során a gyakorlott ördögűző betanítaná a kezdőt. Így aztán előfordul, hogy akadnak olyan exorcisták, akik a legelemibb dolgokkal sincsenek tisztában. Vitatkoztam monsignor Giuseppe Ruatával, aki a torinói székesegyház kanonokja és az egyházmegye ördögűzőinek vezetője. Ballestrero érsek úr iránymutatása nyomán Franca Zambonini készített vele interjút a Famiglia Cristiana folyóirat számára (1988. március 30). Ha valaki azt állítja, hogy „az ördögtől való megszállottság időben korlátozott jelenség, néhány óráig vagy napig tart csupán”, az azt jelenti, hogy a legelemibb tapasztalattal sem rendelkezik ezen a téren. Valóban, nem sokkal ezután maga is azt állítja, hogy a hozzá forduló személyekben „sohasem talált még kellő okot arra, hogy ördögűzést végezzen”. Én hétévnyi kemény munkám során (amely annyira igénybe vett, hogy mára csökkentenem kellett az iramot) húszezer embert exorcizáltam. Külön feljegyeztem magamnak az ördöngösök neveit, szám szerint idáig hetvenegyet, és mindegyikük évtizedek óta szenvedett ettől az állapottól. Vannak olyan személyek is, akik tíz-tizenöt vagy még több éve kapják áldásaimat és még mindig nem szabadultak meg a gonosz lélek jelenlététől. 
Kemény kritikával illettem még monsignor Giuseppe Vigninit is, a firenzei székesegyház penitenciáriusát amiatt a négy cikk miatt, amelyet a Toscana oggi című lapban közölt (1988 novemberében és decemberében, valamint 1989 januárjában). Ha egy ördögűző leírja azt, hogy a mágia, a fekete misék, az átkok „ártatlan mesterkedések, fantáziaszülemények”, ha azt állítja, hogy az ördögűzés nem szentség, csak egyszerű könyörgés, és nem vesz róla tudomást, hogy több ennél: szentelmény, ha szerencsétlen állításait azzal zárja, hogy gyakorlatilag soha nem kell ördögűzéshez folyamodni, akkor igazán csak azt mondhatja az ember, a személynek kijáró legnagyobb tisztelettel: „Kedves fiacskám, vagy utánanézel annak, amiről beszélsz, vagy változtass mesterséget”.
Ismerek néhány olyan ördögűzőt is, akik még szertartáskönyvvel sem rendelkeznek; nem ismerik sem a követendő szabályokat, sem az elmondandó imádságokat; csak XIII. Leó pápa imája van meg nekik olasz fordításban, amely se nem jó, se nem teljes, és ezt mondogatják. A világsajtó szertekürtölte Anneliese Michel 24 éves klingenbergi (Németország) leány esetét, aki 1976 nyarán hosszan tartó ördögűzés után elhunyt. A hír azért keltett nagy szenzációt, mert azt a két papot, aki az ördögűzést végezte, feljelentették és büntetőjogi eljárásnak vetették alá. Azok az adatok, amiket akkor a sajtóból (és azóta Kasper és Lehmann Ördög, démonok, ördöngösség című könyvéből) megtudhattunk, arra engednek következtetni, hogy a két pap túl könnyen engedett a feltételezésnek, hogy ördöngös személlyel állnak szemben. Ezenkívül az is kiviláglott, hogy a két exorcista, bár mindig a szülők jelenlétében és engedélyével végezte a tevékenységét, egy kicsit hagyta magát abba az irányba vezettetni, amit maga a lány mutatott a szabadulás felé vezető útként. 
Később azután megjelent egy könyv, ahol ezeket a tényeket kellő mélységben vizsgálták (Kaspar Bullinger: Anneliese Michel, Ed. Ruhland, Altötting, 1983). Ez a tanulmány teljes mértékben felmentette a két ördögűzőt és kimutatta, hogy az exorcizmust engedélyező püspök és az azt végző papok hozzáállása teljesen komoly volt. Kiderült a könyvből a lány halálának tényleges oka is, amely teljesen független volt a neki kiszolgáltatott szentelménytől. Mindenesetre ennek az eseménynek a hatására a papok ezután még jobban ódzkodtak elvállalni az ördögűzésre szóló megbízatást.
Térjünk rá végül a püspökökre. Igaz, hogy velük is vitatkoztam, de csak azért, mert szeretem őket és az üdvösségüket kívánom. A kánonjogban nem szerepel ugyan a hivatali kötelesség elmulasztásának vétke, de azért Szent Máté evangéliumának 25. fejezetében - ahol az utolsó ítéletről van szó -, világosan olvashatjuk, hogy a mulasztás jóvátehetetlen bűn.
Még jól emlékszem egy közismert érsekünk szerencsétlen megnyilatkozására, 1988. november 25-én, a Zavoli műsorvezető által irányított népszerű televíziós műsorban. Úgy tűnt, szinte dicsekszik vele, hogy sohasem végzett még ördögűzést és nem nevezett még ki egyetlen ördögűzőt sem. Szerencsére szerepelt a műsorban Formigoni képviselő úr, a Comunione e Liberazione mozgalom tagja, aki helyesen fejtette ki a keresztény nézőpontot ebben a kérdésben. Feljegyeztem ezenkívül még számos püspöki megnyilatkozást, amelyek nem hoznak dicsőséget az olasz püspöki karra, tisztelet a kivételnek. Ezeket a kijelentéseket olyan személyek adták nekem tovább, akik Olaszország minden részéből hozzám fordultak és akiknek azt tanácsoltam, forduljanak először saját püspökükhöz, mielőtt megbeszélnénk egy találkozót.
Íme néhány jellemző válasz: „Én elvből nem nevezek ki ördögűzőt”; „Én csak a parapszichológiában hiszek”; „Maga még hisz ezekben a dolgokban?”; „Egyetlen papot sem találtam, aki hajlandó lett volna elfogadni ezt a megbízatást. Keressen másutt ördögűzőt”; „Nem nevezek ki exorcistát és nem végzek exorcizmust, mert félek. Ha ellenem fordul az ördög, mihez kezdjek?”; „Azt szeretném tudni, ki rakta tele a maga fejét ezzel a sok butasággal”... Lehetne még folytatni a sort. Minden válasz fájdalmat kelt abban, aki kapja; azt nem tudom, hogy annak is okoz-e fájdalmat, aki ilyen választ ad. Az esetek nagy részében olyan személyekről volt szó, akik beszámoltak a püspöküknek arról, hogy P. Candidótól áldásokban részesüllek, és őneki az volt a véleménye, hogy továbbiakra volna még szükségük. Vagyis, a baj diagnózisát már felállította egy hozzáértő és ismert ördögűző.
Természetesen nem akarok általánosítani. Azt, hogy én ördögűző lehetek, Poletti bíboros úr érzékenységének és kezdeményezésének köszönhetem. Úgy gondolom, minden exorcista hálával tartozik a saját püspökének. Az ördögűzők alacsony száma jelzi azonban, hogy csekély az érdeklődés ebben az irányban. Ha más európai országokat veszek sorra, még rosszabb helyzet rajzolódik ki a legtöbb helyen, mint Olaszországban. Űztem ördögöt olyan személyekből, akik Németországból, Ausztriából, Svájcból, Franciaországból, Angliából és Spanyolországból érkeztek. Mindannyian ezzel a céllal jöttek Rómába, mivel hallottak P. Candido működéséről és utána beletörődtek, hogy egy tanítványától kapjanak áldást. Mindezek a személyek azt állították, hogy hazájukban nem sikerült ördögűzőt találniuk. Egy svájci szakember biztosított arról, hogy telefonon beszélt országa valamennyi katolikus püspökével és valamennyitől negatív választ kapott. Nem állítom, hogy ezekben az országokban egyáltalán nincsenek ördögűzők, de mindenképpen nehéz őket felkutatni. Nem éppen szórakozásból jöttek el ezek az emberek Rómába egy ördögűzés kedvéért. Még egyszer hangsúlyozom: Olaszországon kívül még rosszabb a helyzet, mint nálunk. Van egy jelentőségteljes példa, ami ezt bizonyítja. Az Egyesült Államokban élő rendtestvéreim le akarták fordítani Balducci atya könyvét, Az ördög-öt. Ahhoz, hogy az egyházmegyei cenzortól megkapják az Imprimaturt, arra kényszerültek, hogy kihagyják belőle az összes olyan esetet, ami ördöngösségről szólt. Vegyük észre, mennyire következetlen ez az intézkedés azon túl, hogy minden szereplő eset történelmileg dokumentált hiteles esemény, arra szolgáltak a könyvben, hogy az ott leírt elméleti fejtegetéseket illusztrálják. Megint a szokásos hiba: nem tagadjuk az ördög jelenletét általános értelemben, nehogy eretnekek legyünk, de minden egyes konkrét esetben tiltakozunk az ilyen értelmezés ellen.
Nem így állnak a dolgok egyes protestáns felekezeteknél. Még Rómában is akadnak olyan protestáns gyülekezetek, akik nagyon komolyan veszik ezt a kérdést és azokban az esetekben, amikor a maguk módszerével felfedezik a gonosz lélek jelenlétét, hatékonyan képesek is elűzni, amit saját magam is tapasztaltam. Nyilvánvaló, hogy mindazok, akik hisznek Krisztusban, tehát nemcsak a katolikusok, rendelkeznek azzal a képességgel, hogy ördögöt tudnak űzni az ő nevében. Nem kell féltékenykednünk, ez benne áll az evangéliumban. Amikor János beszámolt Jézusnak: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt űzött, de nem követ minket. Megtiltottuk neki, mert nem csatlakozott hozzánk”, az Úr szemrehányást tett ezért az apostoloknak (Mk 9,38-40).
Pontosan ezt fedezték fel a Karizmatikus Megújulás tagjai, s ezért gyakorolják a szabadító imádságokat. Ezeket az imákat pontos feltételek szerint kell végezni, de ugyanakkor nagyon hatékonyak lehetnek. Pontosan ezeknek az imádságoknak a szabályozására írta Suenens bíboros úr a Megújulás és a sötétség hatalmai (Ed. Paoline, 1982.) című könyvét, amelynek előszavát Ratzinger bíboros írta. Tőle származnak a következők: „A Karizmatikus Megújuláshoz tartozó katolikusok régebben felfedezték, hogy más felekezetekhez tartozó keresztények (többnyire a szabadegyházak hívei, illetve a pünkösdisták) gyakorolják a szabadító imádságot. Olyan könyveket olvastak és olvasnak mind a mai napig, amelyek nagyrészt ebből a környezetből származnak. Túlcsorduló mennyiségben találhatnak ott irodalmat az ördögről és szolgáiról, harcmodoráról és eszközeiről, stb. A katolikus Egyházban ez a terület nagyjából ismeretlennek mondható, és lelkipásztori oldalon sem adtunk korszerű iránymutatást ezen a téren” (79-80. oldal).
Ennél a panasznál elidőzünk még a következő fejezetben is. Nem szégyen attól tanulni, aki jobban követi az evangéliumot. Ezen a téren is, mint egykor a szentírás olvasásában és terjesztésében, mi katolikusok jóval lemaradtunk a protestáns világ bizonyos felekezetei mögött. Nem szégyellem elismételni: a racionalizmus, a materializmus megfertőzte a teológusok nagy részét, és mélyen befolyásolja a papokat és a püspököket is. Aki pedig ennek megfizeti az árát, az Isten népe. Olaszországban ördögöt űző püspököt csak egyet ismerek, az afrikai származású Malingo püspök urat, akit minden oldalról támadnak is. Tudom, hogy a Szentatya is végzett legalább két ördögűzést. Nem ismerek több esetet, de nagyon örülnék, ha továbbiakról is tudomást szerezhetnék.
Végezetül szeretném hangsúlyozni, hogy ennek a könyvnek a megírásával egyik célom az volt, hogy hozzájáruljak az ördögűzési pasztoráció visszaállításához a katolikus Egyházban. Ez bizonyosan az Úrtól kapott küldetés és megbocsáthatatlan hiányosság, hogy nem teljesítjük. Pontosan erről fog szólni a következő fejezet.

FÜGGELÉK

Szent Ireneusz álláspontja

A modern teológusok okulására az egyik első hittudós, Szent Ireneusz gondolatmenetét idézzük most fel. Az Il segno del soprannaturale (A természetfeletti jel) című folyóiratból vesszük át a következő részletet, mely 1989 szeptemberében jelent meg, ALPE szignóval, ami egyik kiváló szaktudósunkat rejti.

Ireneusz K.u.140 körül született Kisázsiában. Lyon püspöke volt és a galliai (francia) egyház megalapítójaként tiszteljük. 202 körül halt meg, talán mártírként. Alapműve az Adversus haereses (Az eretnekek ellen) címet viseli, amelyben elutasítja a gnosztikus eretnekek összes tanítását, akik azt gondolták, hogy a világot egy rosszindulatú teremtő hívta létre, a valódi teremtő a Logosz, vagyis a jó Isten Igéje. Az angyalok részei az Isten által teremtett kozmosznak és az ördög, csakúgy mint a többi angyal, eredetileg jónak volt teremtve, mint alapvetően és örökre Istennek alávetett lény, de „aposztáziát követett el” és ezért levetette az Isten a mennyből. Ezért a sátán maga az aposztázia vagy másképpen a világegyetem csalója, aki „be akarja csapni elménket, homályba akarja borítani szívünket és arról igyekszik meggyőzni minket, hogy őt imádjuk az igaz Isten helyett”.
Az ördög emberek feletti hatalmának azonban vannak korlátai, hiszen ő visszaél a hatalommal, ami igazán és alapvetően Istené. Ezért a gonosz „nem kényszeríthet minket a bűnre”.
Ireneusz úgy véli, hogy az ördög azért vesztette el az angyaloknak járó kegyelmet, mert irigy volt Istenre és azt kívánta, hogy „őt is úgy imádják, mint az Istent”. Irigység gyúlt benne az ember iránt is, aki Isten képére és hasonlatosságára van teremtve. Irigysége elsősorban minket érint. Ezért hatolt be gonosz szándékkal a paradicsomba, hogy ott romlásba döntse ősszüleinket. Ireneusz az első olyan keresztény hittudós, aki kidolgozza és következetesen alkalmazza az eredeti bűnről szóló tanítást: Isten megteremtette Ádámot és Évát, majd a paradicsomba helyezte őket, hogy ott boldogan éljenek, szoros kapcsolatban vele. A sátán azonban kiismerte gyengeségüket, behatolt az édenkertbe és kígyó alakjában megkísértette őket.
A sátán gonoszsága hatástalan lett volna, ha Isten nem adta volna meg az emberiségnek a jó és a rossz közötti választás szabadságát. A sátán nem „kényszerítette” az első férfit és az első asszonyt a vétekre; „maguk választották azt szabadon, mivel Isten a szabad akarat csodálatos adományát adta nekik. A sátán az egyedüli, de egyben a legkitartóbb kísértő, mivel irigyli az ősszülők eredeti állapotát.”
Ezáltal valamennyi ember részt kap Ádám és Éva vétkéből. Ettől a pillanattól kezdve az ördög rabszolgájává váltunk, és ami még rosszabb, képtelenek vagyunk rá, hogy megszabaduljunk tőle szabad akaratunk révén. Ezzel megtört az édenkert boldogsága. Saját szabad akaratunkból hátat fordítottunk az Istennek és átadtuk magunkat a sátánnak. Ezért igazságos, hogy a sátán foglyul tartott bennünket a megváltás bekövetkeztéig. „A puszta igazságosság nézőpontjából, a szó szoros értelmében, Isten a sátán karmai között hagyhatott volna bennünket örök időkre. Irgalma miatt azonban elküldte nekünk Fiát, aki üdvözített bennünket”. Krisztus üdvözítő működése akkor kezdődik, amikor a sátán megkísérti a második Ádámot, mintegy megismételve az első Ádám elleni kísértést. Ez alkalommal azonban csődöt mond az ördög, Krisztus véglegesen legyőzi őt. A keresztény hagyományban háromféleképpen értelmezik Krisztus kereszthalálának üdvözítő jelentőségét.
a) Az első értelmezés szerint az emberi természetet megszentelte, nemessé tette, átalakította és üdvözítette Krisztus megtestesülése.
b) A második azt hangsúlyozza, hogy Krisztus Istennek ajánlott áldozat volt, ami által kiengesztelődött az emberekkel.
c) A harmadik értelmezés a váltságdíj-felfogáson alapszik és Ireneusz volt az első határozott képviselője. „Minthogy a sátán jogosan tartotta fogságban az emberiséget, Isten saját magát ajánlotta fel váltságdíjként a mi szabadságunkért. Ezt az árat csak ő volt képes megfizetni, csak Isten ajánlhatta fel magát szabadon, mert senki másnak nem állt módjában a szabad döntés, mióta az ősbűn megfosztotta az embert szabadságától. Az Atyaisten átadta nekünk Fiát, Jézust, hogy megszabadítson bennünket az ördög fogságából. Krisztus szenvedései legyőzték a sátánt és megszabadítottak bennünket a haláltól és a kárhozattól”.
Az áldozat-elmélet, amely ennek a fenti értelmezésnek a legkomolyabb alternatívája volt Ireneusz idejében, azt tanította, hogy Krisztus, aki egyszerre volt ember és Isten, magára vette az emberiség összes bűnét és szabad akaratából adta magát halálra, ezzel megfelelő áldozatot ajánlva fel Istennek. A váltságdíj-elmélet, bármennyire is leegyszerűsítik olykor, Krisztus és a sátán kozmikus harcára helyezte a hangsúlyt és egészében elég jól illeszkedett az őskereszténység mérsékelt dualisztikus felfogásába. Ireneusz szerint Krisztus a második Ádám, aki megszabadított bennünket azoktól a láncoktól, amelyek az első Ádám gyengesége révén tartottak bennünket fogva. Az ismétlődés motívuma (Krisztus, mint második Ádám megszünteti az első Ádám által okozott kárt) Ireneusz krisztológiájának középpontját alkotja. 
„A sátán, bár Krisztus legyőzte, nem hagy fel azzal, hogy minden erejével gátolja üdvösségünket. Bátorítja a pogányságot, a bálványimádást, a boszorkányságot, a hívságot és különösképpen az eretnekséget és a hitehagyást. Az eretnekek és hitehagyók, akik nem Krisztus igaz Egyházát követik, a sátán hadseregébe lépnek, az ő oldalán állnak a Krisztus ellen folytatott kozmikus küzdelemben”.
Ireneusz azt tanítja, hogy a keresztények védelmezője az ördög elleni harcban csakis Krisztus. A sátán elmenekül, ha keresztény imádságokat mondanak és ha meghallja Krisztus nevét. Még nem zárult le a küzdelem, mivel az ördögök továbbra is kísértik a megkeresztelteket a Teremtő engedélyével, „részint azért, hogy bűnhődjenek vétkeikért, részint azért, hogy megtisztuljanak és a felebaráti szeretetre nevelkedjenek” a lelki szükségben történő kölcsönös segítségnyújtás révén, egymás elviselésével és meghallgatásával; de legfőképpen azáltal, hogy „éberek és erősek maradjanak a hitben”.


Egy démonológiával kapcsolatos vatikáni dokumentum

Ne gondolja senki, hogy magam vagyok, aki észrevettem bizonyos teológusok balul sikerült kifejezéseit. Az az érzésem, hogy közülük sokan új egyházatyának tartják Rudolf Bultmannt, aki többek között ilyeneket is írt: „Senki sem használhatja az elektromos áramot vagy a rádiót, nem fordulhat az orvostudomány modern eredményeinek segítségéhez, ha közben hisz az Újszövetségben szereplő szellemek és csodák világában.” (Újszövetség és mitológia, Queriniana, 1969, 110. oldal). Ha valakinek a számára a technika fejlődése kellő bizonyíték arra, hogy Isten szava érvényét vesztette, az félrebeszél. Mégis sok az olyan teológus és szentírástudós, aki úgy gondolja, nem elég „modern”, ha nem tartja magát ezekhez az irányelvekhez. Igen érdekes statisztika szerepel Lehmann már idézett könyvében a katolikus teológusokkal kapcsolatban: kétharmaduk elfogadja elméletben az ördögtől hagyományosan ismert dolgokat, ám elutasítja ezeknek a lelkipásztori gyakorlatban történő alkalmazását. Ez azt jelenti más szavakkal, hogy formailag nem kívánnak szembehelyezkedni az Egyházzal, de a gyakorlatban nem fogadják el tanításait (115. oldal). Érdekes egy másik statisztikai felmérés eredménye is: a katolikus teológusok ismeretei az ördöngösséggel és az ördögűzéssel kapcsolatban ugyancsak felületesek (27. oldal). Pontosan ezt állítottam én is.
Ennek a helyzetnek az ismeretében a Hittani Kongregáció megbízott egy szakértőt a kérdés tanulmányozásával és kibocsátott egy dokumentumot, amely 1975. június 26-án jelent meg az Osservatore Romano-ban, „A keresztény hit és a démonológia” címmel. Ezt a tanulmányt azután a Szentszék hivatalos dokumentumai közé iktatták (Enchiridion Vaticanum, V. kötet, 38.sz). Ebből fogunk most néhány részt idézni. Az írás fő célja a hívek okulása és még inkább azoké a teológusoké, akik tanulmányaikban igyekeznek kerülni a sátán létezését, jóllehet Krisztus „azért jelent meg, hogy lerontsa az ördög műveit” (1 Jn 3,8). Ha elpalástoljuk az ördög létezését, a megváltás lényegét hallgatjuk el; aki nem hisz az ördögben, az az evangéliumban sem hisz.
„Az évszázadok során az Egyház mindig küzdött a babona különböző formái ellen, vagyis a sátán és a különböző démonok iránti ragaszkodás különféle formái ellen. Ezért igaztalan volna azt állítani, hogy a kereszténység megfeledkezett volna Krisztus elsőségéről és elsősorban a sátánról prédikált volna valaha is, a feltámadott Úr jó hírét a borzalomról szóló üzenetté alakítván... Ugyanakkor szörnyű bűn volna úgy viselkedni, mintha a történelemben már minden lezárult volna, az üdvösség már elérte volna végső célját és már szükségtelen volna harcolni a sátán ellen, amint azt az Újszövetségben és a lelkiélet mestereinél olvassuk...
Gyakran előfordul viszont, hogy kétségbe vonják a sátán létezését. Egyes kritikus gondolkozók azt állítják, hogy Jézus eredeti értelmezését mondják ki, mert a Mester egyetlen szava sem bizonyítja az ördögök világának létezését, s a szentírásban erre utaló részek minden bizonnyal a zsidó gondolkodásból, vagy a már Krisztus utáni újszövetségi gondolkodásból származnak. Szerintük ezeknek a tételeknek nincsen köze az evangélium központi mondanivalójához és ezért nem kötelezőek már napjainkban, akár el is hagyhatjuk őket.
Vannak objektívebb és radikálisabb nézetet vallók is, akik elfogadják ugyan a szentírásban található ördögökről szóló részeket azoknak legkézenfekőbb értelmezésében, de azonnal hozzáfűzik, hogy ezek napjainkban már nem elfogadhatók a keresztények számára sem. Ilyenformán ezek a teológusok is kiiktatják a tanításnak ezt a részét. Végül vannak olyanok, akik szerint bárhonnan is ered a sátán fogalma, napjainkra már jelentőségét vesztette, és ha azzal vesztegetjük az időt, hogy igazolni próbáljuk ezeket a téziseket, hitelét veszti igehirdetésünk és Istenről szóló tanításunk, amely egyedül lényeges.
Az előbbiek szerint éppúgy, mint az utóbbiak szerint, a sátán megnevezései csupán mitikus és funkcionális megjelölést takarnak, ami csak annyiban bír jelentőséggel, hogy drámai módon hangsúlyozza a rossz és a bűn befolyását az emberiségre. Puszta nyelvi lelemény tehát az egész, amit korunk feladata megfejteni. Új formát kell találnunk a keresztények buzdítására, hogy küzdjenek a rossz minden formája ellen a világban.
Ezek az állásfoglalások, amit műveltségük fitogtatásával hirdetnek egyesek és terjesztenek folyóiratok és teológiai szakszótárak hasábjain, csak arra jók, hogy felkavarják a lelkeket. A hívek ahhoz vannak szokva, hogy komolyan vegyék Krisztus és az apostoli írások figyelmeztetéseit, s az effajta érvelések azt a benyomást keltik bennük, hogy a közgondolkodásban e téren jelentős fordulatot akarnak kikényszeríteni. Azok, akiknek vannak szentírási és vallási ismereteik közülük, felteszik maguknak a kérdést, hova vezet ez a hermeneutika jegyében kezdett mítosztalanítási folyamat...
Amikor Krisztus ördöngös betegeket gyógyított meg, ezt mindig szolgálata legfontosabb állomásain tette. Az Ő ördögűzései küldetésének és személyének problémáját fedték fel, amit kellőképpen bizonyítanak az e cselekmények által kiváltott reakciók. Jézus nem helyezte a sátánt soha evangéliuma középpontjába, mégis mindig kulcsfontosságú helyzetekben beszélt róla igen fontos kijelentésekben. Először is, azzal kezdte meg nyilvános működését, hogy elfogadta a sátán kísértését a pusztában. Márk igen józan elbeszélése is rengeteg lényeges dolgot elárul erről, csakúgy, mint Máté és Lukács. A hegyi beszédben figyelmeztette követőit az ellenség elleni küzdelemre, továbbá abban az imádságban is, amit megtanított nekik, vagyis a Miatyánkban, amint ezt ma számos egzegéta vallja, számos liturgia tanúsága alapján. A Jelenések könyve hatalmas freskóként ábrázolja a feltámadt Krisztus erejét evangéliuma tanúiban, kijelenti a feláldozott Bárány dicsőségét; nagyon tévednénk azonban ennek a győzelemnek a természetét illetően, ha nem úgy látnánk, mint egy hosszú küzdelem eredményét, amelyben a vele szembeszegülő emberi erők alakjában szerepet játszanak a sátán és angyalai, akik különböznek egymástól és különböznek a történelemben tevékenykedő cselekvő emberektől is. A Jelenések könyve bontja ki ugyanis a lényegét a sátán szentírásban szereplő különböző neveinek és szimbólumainak, bár mindvégig megőrzi talányos voltukat. Az ördög műve végighúzódik a történelmen Isten szeme láttára. Az egyházatyák jelentős része Órigenész nyomán elveti azt a feltételezést, hogy a bukott angyalok testi bűnt követtek volna el, s azt hangsúlyozzák, hogy bukásuk fő oka a gőg volt, vagyis az a szándék, hogy a számukra kijelölt hely fölé emelkedjenek, kijelentsék független voltukat Istentől és elhitessék magukról, hogy istenek. Emellett azonban aláhúzzák azt a gonoszságot is, amelyet az emberrel szemben tanúsítottak. Szent Ireneusz szerint az ördögök hitehagyása azzal kezdődött, amikor irigység támadt bennük az ember teremtése miatt, akit igyekeztek fellázítani teremtője ellen. Tertullianus úgy vélte, a sátán műve, hogy a pogány misztériumok a Krisztus által alapított szentségek másolatainak tűnnek. Az egyházatyák írásai tehát alapvetően hűen tükrözik az Újszövetség tanítását és iránymutatását”

 

ÚJ ÉLETRE KELL KELTENI A PASZTORÁCIÓNAK EZT A TERÜLETÉT

„Akik hisznek bennem, az én nevemben ördögöket fognak űzni”: ez az egyszerű kijelentés, amit Szent Márk evangéliumának végén olvasunk, elegendőnek bizonyult a kereszténység első évszázadaiban a szabadítási pasztoráció teljes kialakulásához. Minden keresztény ördögűző volt, vagyis rendelkezett ezzel az erővel hitére és Jézus nevére alapozva. Erről tanúskodnak számunkra Justinus, Tertullianus és Órigenész írásai. Mind több exorcizmus-formula alakult ki, elkezdték összegyűjteni ezeket. Az egyházi hatóság is szabályozni kezdte az ördögűzés gyakorlatát, fenntartotta a súlyosabb eseteket a magasabban képzett személyeknek és több szentelményt hívott létre, amelyeket bárki alkalmazhatott a kevésbé súlyos esetekben.
A legutóbbi időkig azonban, amikor az ördögűzés már a püspököknek és az általuk megbízott papoknak volt fenntartva (mint jelenleg is), minden egyházmegyében volt kellő számú ördögűző. Ugyanakkor nem volt még jelen korunk hitetlensége az ördög létezésével kapcsolatban, legalábbis nem a gyakorlat szintjén, ami miatt manapság már sem a püspökök nem foglalkoznak ezzel a lelkipásztori feladattal (pedig minden egyes egyházmegye lelkipásztori gyakorlatában szerepelnie kellene), sem a papok nem hajlandók erre és nem is felkészültek ennek a szolgálatnak az ellátására. A kánonjog különösen a plébánosokra bízza, hogy igyekezzenek közel lenni a szenvedő családokhoz és egyénekhez, segítsék a szegényeket, a betegeket, a szenvedőket és azokat, akik különös gondokkal küszködnek (529. kánon). Semmi kétség afelől, hogy e fájdalmas esetek közölt szerepelnek az ördögtől zaklatott személyek is. De hát ki hisz ezekben?
Ezért aztán mind többen fordulnak mágusokhoz és kártyajósokhoz. Ritkán fordul elő, hogy valaki előbb kerüljön ördögűzőhöz, mint az efféle személyekhez. Pontosan az történik, amit a szentírás elbeszél Achaszja királyról. Amikor nagyon megbetegedett, követeket küldött Baal-Zebubhoz (az ördögök fejedelméhez!), Ekron istenéhez, hogy megtudja, milyen jövő vár rá. Illés próféta a követek elé ment és ezt mondta nekik: „Hát nincs Isten Izraelben, hogy Baal-Zebubot, Ekron istenét mentek megkérdezni?” (2Kir 1,1-4). Napjainkban úgy tűnik, a katolikus Egyház lemondott e sajátos küldetéséről, s ezért az emberek nem Istenhez fordulnak, hanem a sátánhoz.
„Miben szenved leginkább szükséget ma az Egyház? Ne lepjen meg senkit sem a válasz, amely egyáltalán nem leegyszerűsítés vagy irreális, babonás kiútkeresés: az egyik legsürgetőbb szükség az ellen a rossz ellen védekeznünk, akit ördögnek nevezünk” (VI. Pál, 1972. november 15). Természetesen a pápai szavak értelme jóval tágabb az ördögűzések sajátos területénél, de éppoly bizonyos az is, hogy ezt is magában foglalják.
A szertartáskönyvet átdolgozó bizottság előtt egész sor feladat áll. Nemcsak a bevezető irányelveket és az ördögűző imádságokat kell átdolgozniuk. Tisztázniuk kell a pasztoráció alapkérdéseit is ezen a területen.
A szertartáskönyv jelen formájában csak az ördögtől való megszállottságról szól közvetlenül, a legsúlyosabb, de egyben legritkább esetről. Mi, ördögűzők, a gyakorlatban a gonosz lélek befolyásának minden formájával foglalkozunk: az ördögi zaklatásokkal (amelyek sokkalta gyakoribbak, mint az ördöngösség), a lidércnyomással, az ördögtől lakott hajlékokkal, és más esetekkel is, ahol megtapasztalhattuk imádságaink hatékonyságát. Azt is ki merem mondani, hogy ezen a téren is igaz az elv: „natura non facit saltus” (a természet nem tesz ugrást, hanem lassú fejlődéssel halad előre). Például nincsen tiszta határvonal az ördöngösök és az ördögtől zaklatott személyek között. Ugyanúgy nem lehet tisztán különbséget tenni a gonosz lélektől zaklatott személyek és más problémák között, amelyek lehetnek a gonosz által okozott testi betegségek és olyan erkölcsi bajok (a bűn állapotában való élet a legsúlyosabb esetekben), ahol egészen bizonyosan közreműködött az ördög is. Láttam például annak a hasznát, hogy rövid ördögűzést végeztünk betegek feletti imádságon kívül olyan személyeknél, ahol volt valami gyanú a betegség eredetét illetőleg. Tapasztaltam annak pozitív hatását is, hogy rövid ördögűzést végeztem a gyóntatás mellett olyan személyeknél, akik bizonyos bűnökben elmerülve éltek, például homoszexuálisok esetében. Szent Alfonz, aki az erkölcsteológiában az Egyház egyik fő tanítója volt, a gyóntatókról szólva kifejezetten azt állította, hogy az esetleg sátáni eredetű problémák esetében először ördögűzést kell végezniük.
Ne felejtsük el azonban, hogy az érvényes szabályok szerint az ördögűzőre csupán az ördögtől megszállottak tartoznak. Minden más esetet maféleképpen is meg lehet oldani: imádsággal, szentségek vételével, a szentelmények alkalmazásával, csoportos szabadító imádságokkal, stb. Ez a terület azonban túlságosan nagy ahhoz, hogy az egyéni kezdeményezésnek szabad teret lehessen engedni pontos irányelvek meghatározása nélkül. A függelékben mellékeljük a Hittani Kongregáció egy levelét, amellyel 1985. szeptember 29-én küldött meg a püspököknek. Lényegében figyelmükbe ajánlja az érvényben levő szabályozást, de nem oldja meg azt a problémát, amely az erre a célra létrehozott bizottságra vár. Nincsen arról tudomásom, hogy az azóta eltelt évek során a püspökök eljuttatták volna észrevételeiket a bizottsághoz. Igencsak kételkedem benne, hogy volnának ilyen javaslatok, mivel a terület teljesen el van hanyagolva. Néhány megjegyzéssel szeretnem ezt igazolni.
E téma iránt egyik legérzékenyebb főpap kétségkívül Suenens bíboros, aki folyamatos tapasztalattal is rendelkezik a Karizmatikus Megújulás csoportjaiban szokásos szabadító imákon keresztül. Ő állítja a következőket a fentebb már idézett könyv egyik fejezetében: „Az ördögök kiűzésének gyakorlata megbízás nélkül, közvetlen exorcizmus formájában olyan problémákat vet fel, amelyeket közelebbről meg kell vizsgálni és meg kell világítani. Első látásra tisztának tűnik a határvonal: ördögűzést csak a püspök végezhet, vagy az, akit ő bízott meg ezzel, amennyiben azt gondoljuk, hogy ördögtől való megszállottság esete forog fenn. A tényleges ördöngösségen kívüli esetek mindenki számára szabadon megközelíthetőek”.
A bíboros úr azonban jól tudja, hogy a valódi ördöngösség igen ritka, és ezek megállapításához is speciális és hozzáértő elmélyedésre van szükség. Ezért hozzáfűzi az előzőekhez: „Mindaz, ami a tényleges ördöngösségen kívül esik, igen rosszul körülhatárolható, ezen a téren nagy a zavar és a kétértelműség. Már a megnevezések összetett volta is hátrányos a dolgok megkülönböztetésekor: nem létezik általánosan elfogadott szaknyelv, s ezért egyazon címke sokszor különféle dolgokat takar.” (95. oldal).
Kicsit később a bíboros a következőket írja gyakorlati útmutatásként: „A pontosság kedvéért meg kell határoznunk bizonyos kifejezéseket és világosan meg kell különböztetnünk egymástól a szabadító imádságot és az ördögűző-imádságot. Az utóbbi az ördöngösség eseteiben a püspöknek van fenntartva, de az ördöngösségen kívül eső exorcizmusokra nincsen határozott irányelv” (119-120. oldal). Ami engem illet, világosan látom az irányelvet ezekben az esetekben is, legalábbis ami azt illeti, hogy a tényleges ördögűzés, amit a püspök vagy az általa megbízott pap végez, szentelmény, vagyis bekapcsolja az Egyház közbenjárását, minden más forma magánimának számít, még akkor is, ha egy csoport közösen mondja. Nem tudom, Suenens bíboros úr miért nem beszélt soha az ördögűzés szentelmény jellegéről, ami valójában egyedül érdemli az ördögűzés nevet. Jóllehet egy egész fejezetet szán a szentelményekre, meg sem említi közöttük az ördögűzést. Az én véleményem szerint ez világos viszonyítási pont lehetne. Remélem, a bíboros úr megbocsátja nekem ezt a megjegyzést.
A gyakorlati útmutatások között Suenens bíboros a következőket írja: „Én azt javaslom, hogy a püspöknek ne csupán az ördöngösség eseteit tartsuk fenn a régi jog szerint, hanem mindazt, ahol kifejezetten ördögi működésre gyanakodhatunk. Megjegyzem azt is, hogy jóllehet törölték az egyházi rendek közül az ördögűzést, visszaállításának semmi akadálya nincs, ha egy püspöki kar ilyen irányú kérelemmel állna elő” (121-122. oldal). A bíboros azt is javasolja, hogy a kevésbé súlyos esetekben az ördögűzést hozzáértő világiak is végezhessék.
További javaslatokat találunk P. La Grua többször idézett kiváló könyvében. Miután idézi Suenens bíboros iménti javaslatait, olyan megoldásokkal áll elő, amiket azonnal alkalmazni lehetne, addig is, amíg magas helyen döntés születik. Gyakorlatias, lehetséges dolgokról van szó, amelyeknek a gyakorlatba történő átültetése még segítségül is szolgálhat a szertartáskönyvet átdolgozó és a döntést meghozó bizottság számára. „Valamennyi egyházmegyében a püspöknek ki kellene neveznie az ördögűző mellé egy 3-4 fős szakértői csoportot, akik között volna orvos és pszichológus is. Minden gyanús esetet ez elé a bizottság elé kellene vinni, amely kellő mérlegelés után elirányítaná az illetőt a szakorvoshoz, az ördögűzőhöz vagy egy imacsoporthoz. A hozzáértő és felkészült emberekből álló imacsoport vagy imacsoportok feladata a könnyebb esetek megoldása volna sok jelentkező esetén, hogy az ördögűzőnek csak a súlyosabbak maradjanak. Az imacsoportban mindig jelen kellene lennie egy papnak is”.
„A szabadítás így a betegek lelkipásztori ellátásába illeszkedne. A kellőképpen megtervezett terápiát a következő szakaszokra lehetne felosztani: evangelizáció, a bűnbánat és a szentáldozás szentségének gyakorlata, aszketikus gyakorlatok, az imacsoportok látogatása. Talán felesleges is mondani, a könnyebb esetekben sem lehet személyre szóló ördögűzést végezni, csakis imádkozni, hacsak nincsen jelen arra fölhatalmazott pap” (113-114. oldal).
Mint ebből világosan látszik a probléma nem pusztán abban áll, hogy növelni kell az ördögűzők számát és lehetővé kell lenni számukra a felkészülést, hogy becsülettel el tudják végezni a rájuk bízott szolgálatot. Vannak más megoldásra váró kérdéskörök. Az ördög sohasem szünetelteti tevékenységét, miközben az Isten szolgái alszanak, ahogy ezt ismerjük a búzáról és a konkolyról szóló példabeszédből. Az első lépés, a legalapvetőbb lépés, ismét fogékonnyá tenni a püspököket és a papokat eziránt a probléma iránt, a szentírás, a hagyomány és a tanítóhivatal által hozzánk eljuttatott egészséges tanok alapján, amiket a II. Vatikáni Zsinat és az utóbbi pápák is hirdettek.
Ez a végső cél lebegett a szemem előtt, amikor hozzáláttam könyvem megírásához. Csak akkor fogom úgy gondolni, hogy elértem, amit kitűztem, ha ez sikerül; nem vakítanak el a kritika dicsérő szavai és művem igen gyors elterjedése.

FÜGGELÉKEK

A Hittani Kongregáció egy dokumentuma

Minden megyéspüspök megkapta ezt a levelet, amelyben összefoglalják az ördögűzésre vonatkozó hatályos irányelveket, igazán nem tudom, miért beszélt egyik-másik újság „újabb megszorításokról”; a levél nem tartalmaz semmilyen újdonságot. Ami fontos, az a levelet záró buzdítás. Talán lehetne újdonságnak tekinteni azt, ami a 2. pontban szerepel, amennyiben megerősíti, hogy a hívek nem használhatják a XIII. Leó-féle imát, ugyanakkor nem szerepel benne, hogy a papoknak a püspök engedélyére van szükségük. Nem világos, hogy ez volt-e a Hittani Kongregáció szándéka. Félreérthetőnek találom a 3. pontot. A levél kelte 1989. szeptember 29. Eredeti nyelve a latin. az alábbi fordítás olaszból készült.

Excellenciás Uram!

Néhány év óta egyre több imaösszejövetelt szerveznek egyházi csoportok azzal a céllal, hogy elérjék egyes személyek megszabadulátsát a gonosz szellem befolyásától, bár ezek nem nevezhetők tényleges ördögűzéseknek. Az összejöveteleket világi hívek vezetik, olykor papok is jelen vannak rajta. Mivel a Hittani Kongregációtól többen megkérdezték, hogy mit gondoljanak ezekről a dolgokról, valamennyi megyéspüspökhöz eljuttatjuk válaszainkat:
1. A Kánonjogi Kódex 1172. kánonja megállapítja, hogy senki sem végezhet törvényesen ördögűzést ördöngös személyek felett, ha nem kapott erre sajátos és kifejezett megbízatást a helyi püspöktől (1. bekezdés), és azt is kijelenti, hogy ezt a megbízatást a megyéspüspök kizárólag olyan papnak adhatja, aki jámbor, elővigyázatos és becsületes élelvitelű (2. bekezdés). Ezért a püspököket nyomatékosan felszólítjuk ezeknek az előírásoknak a szigorú megtartására.
2. Ezekből az előírásokból az is következik, hogy a világi hívek nem használhatják sem részben, sem teljes egészében azt a sátán és a lázadó angyalok elleni ördögűző imádságot, amely XIII. Leó pápa rendelkezéséből általános használatú lett. A püspökök gondoskodjanak arról, hogy a hívek megismerjék ezt a rendelkezést, ha ez szükséges.
3. Végezetül ugyanezen okból kérjük a püspököket, őrködjenek azon, hogy - nemcsak a tényleges ördöngösség esetében, hanem minden olyan esetben is, amikor ördögi befolyás látszik megnyilvánulni – ne vezethessenek összejöveteleket olyan személyek, akiknek nincsen erre szabályos felhatalmazásuk, ha ezek során valakinek a megszabadulásáért imádkoznak közvetlenül az ördögökhöz fordulva és nevüket tudakolva.
Ezeknek az útmutatásoknak a felidézése ugyanakkor ne riassza el a híveket attól, hogy imádkozzanak úgy, ahogy Jézus tanított minket, azért, hogy megszabaduljunk a kísértéstől (ld. Mt 6,13). A lelkipásztorok felhasználhatják ezt az alkalmat arra is, hogy hirdessék, mi az Egyház hagyományos tanítása a szentségekkel, a Szűzanya, a szentek és az angyalok közbenjárásával kapcsolatban azon a lelki küzdelmen belül is, amelyet a keresztények a gonosz szellemek ellen folytatnak.
(A levelet Ratzinger bíboros prefektus és titkára, monsignor Bovone írta alá.)

A hozzá nem értők számára veszélyes dolog megtámadni az ördögöt


A fenti levél az illetékteleneket óva inti attól, hogy közvetlenül szembeforduljanak az ördöggel, vagy hogy a nevét tudakolják. Ez az iránymutatás azokat az embereket védi, akik olyasmit szeretnének tenni, ami nem rájuk tartozik. Ezzel kapcsolatban az Apostolok Cselekedetei elbeszél egy érdekes epizódot (19, 11-20):
„Isten rendkívüli csodákat művelt Pál útján. Még kendőit és kötényét is levették róla, és mikor betegekre terítették, a betegség elhagyta azokat, s a gonosz lelkek is kiszálltak belőlük. Némely csatangoló zsidó ördögűző szintén megkísérelte, hogy az Úr nevét olvassa rá a gonosz lélektől megszállottakra. Ezt mondták: „Rád olvasom Jézust, akit Pál hirdet.” Egy zsidó főpapnak, Szkévának hét fia is próbálkozott ezzel. A gonosz lélek azonban így vágott vissza nekik: „Jézust ismerem. Pálról is tudok, de ti kik vagytok?” S ezzel az ember, akiben a gonosz lélek lakott, rájuk vetette magát. Kettejüket leteperte és úgy elbánt velük, hogy ruhátlanul és sebektől borítva menekültek ki abból a házból. Erről azután Efezus minden lakója, zsidó és pogány egyaránt tudomást szerzett. Mindnyájukat nagy félelem fogta el és nagy lett a becsülete az Úr Jézus nevének. Sok hívő nyíltan előállott és nyíltan feltárta tetteit. Azok közül pedig, akik varázslással foglalkoztak, jó sokan összehordták könyveiket és mindenki szeme láttára elégették. Ezek értéke ötvenezer ezüstre volt becsülve. Így az Úr erejének segítségével az ige tovább terjedt és gyarapodott.”
Vegyük észre a hét fivér balsorsán kívül azt is, hogy az emberek megtértek, elhagyták a mágiát (a sátán imádását) és csatlakoztak az Úr igéjéhez (Isten tiszteletéhez).
Nagyon különbözik ez az eset attól, ami P. Candidóval történt, aki egyházi felhatalmazással végezte tevékenységét. Egyszer egy megtermett asszonyból űzött ördögöt, aki gyakran dühbe gurult. Jelen volt az esetnél egy pszichiáter is. Egyszercsak felkelt a nő a székről, lendületet vett, mint a diszkoszvetők és teljes erővel lekevert egy hatalmas pofont az ördögűző jobb halántékára. A csattanás visszhangzott a hatalmas sekrestyében, az orvos aggódva sietett az atyához. P. Candido azonban zavartalanul folylatta az áldást, mosolygó arccal, ahogyan szokta. A végén megemlítette, hogy úgy érezte, mintha egy bársonykesztyűvel végigsimítottak volna az arcán. Nyilvánvalóan az égből kapott védelmet, nem habozom kijelenteni, rendkívüli módon.

BEFEJEZÉS

Most, hogy könyvem végére értem, úgy tűnik számomra, hogy nagyon keveset mondtam el ahhoz képest, amit szerettem volna. Az a szándék vezetett, hogy gyakorlati céllal foglaljam össze közvetlen tapasztalataim gyümölcseit úgy, ahogyan egyetlen könyvben sem találtam. Remélem, szolgálatot tettem vele azoknak, akiket érdekel ez a téma. Főként a papokra gondoltam írás közben; nekik volna szükségük minimális ismeretre, hogy a konkrét esetekben meglássák, ha valakinek ördögűzőre van szüksége, mert vannak olyan jelek, amelyek gonosz befolyásra engednek következtetni; és vegyék észre azt is, amikor szükségtelen ördögűzőhöz fordulni. Ezt már elmondtam, de olyan fontos, hogy el akartam ismételni újból.
Ami személyes tapasztalatomat illeti, köszönetet kell mondanom Poletti bíboros úrnak, aki megbízott ezzel a szolgálattal minden előzmény nélkül, amit én csukott szemmel elfogadtam. Ma ebben a szolgálatban, amit mindenféle személyes érdem nélkül kaptam, papságom kiteljesedését látom. Misét mondok, prédikálok és gyóntatok, ha pedig szükség van rá, ördögöt űzök. Lehetőségem nyílt ezáltal segíteni sok szenvedő emberen, akiknek sokszor elég volt egy megértő szó is. Fél papnak érezném ma már magamat, ha nem volna meg ez a lehetőségem. Még ha különleges is a papi szolgálat egyéb formáihoz képest, része ez is az Egyház rendes lelkipásztori tevékenységének. Legalábbis így kellene lennie.
Azt is szeretném elmondani, hogy lelkileg is sokat épültem ezáltal. Hitem sokat erősödött, hiszen szinte kézzel tapinthatom nap mint nap a láthatatlan világot. Megszilárdult az imaéletem és az alázatom, mert ezen a téren az ember állandóan tapasztalja a tehetetlenségét. Akármekkora hittel és elkötelezettséggel imádkozunk is, csak „haszontalan szolgák” vagyunk. Ha nem avatkozik közbe az Úr, a mi erőlködésünk és ügyködésünk eredménye a nullával lesz egyenlő. Ha azt mondom: nulla, ez egyáltalán nem túlzás. Szent Pál ugyanezt mondja: „A növekedést Isten adja” (1 Kor 3.6).
Szeretnék eloszlatni egy hiedelmet, ami ki tudja miért, a papság nagy részénél elterjedt. Sokan azt hiszik, hogy az ördög bosszút áll azokon, akik ördögűzést végeznek. Mesterem, P. Candido, aki 36 éven át végzett állandóan ördögűzést, több betegségben is szenvedett, de ezek a korával jártak, egyiket sem az ördög okozta. Don Pellegrino Ernetti, velencei bencés szerzetes 33 éve végzi ezt a szolgálatot és ez se negatív, se pozitív irányban nem befolyásolta egészségi állapotát. Ismétlem, és kérem, higgyenek nekem: az ördög így is elkövet ellenünk minden rosszat, amit csak lehet. Tévedés azt gondolni: én békén hagyom őt, akkor majd ő is békén hagy engem. Ez nemcsak hamis gondolat, hanem árulás papi küldetésünk ellen is, hiszen az a feladatunk, hogy elvezessük a lelkeket az Istenhez, és kiragadjuk őket, ha szükséges, a sátán hatalmából. Ennek elsődleges eszköze természetesen az evangélizáció, azután jönnek a szentségek és végül a szentelmények, köztük az ördögűzés. Az olyan pap, aki tart az ördög bosszújától, olyan pásztorhoz hasonlít, aki fél a farkastól. A félelemnek azonban nincsen semmi alapja.
Butaság volna túlbecsülni azt a néhány esetet, amikor bosszút állt az ördög, és ezért nem végezni ördögűzést. Ezek ritka esetek, elbeszélek egyet. Egyszer egy pap segített P. Candidónak a munkában. Egy olyan fiatalembert kellett exorcizálni, akinek egyszercsak kigyulladtak a ruhái. Semmi súlyos sérülés nem történt, csak egy enyhe égési seb az egyik vállán. Édesanyja elmondta később, hogy a bőrével érintkező trikó is megégett, de ott semmi baja nem történt a fiatalembernek. Az égéskor éles kénszag terjengett és az ördög a segítő atyához fordult, megfenyegetvén, hogy ezt még drágán fizeti meg. Néhány nap múltán ugyanez a pap este utazott vissza autóval Nápolyból Rómába. Látta, hogy furcsa fények kísérik, de nem értette, miről van szó, s ezért ki is állt egy parkolóba. Éppen beérkezett ide, amikor egyszercsak kigyulladt a kocsi. A papnak sikerült megállnia, kivennie a kulcsot és elszaladnia. Odafutott néhány autós és így kiáltozott: „Valaki van odabenn! Látszik benn valaki!” A pap hiába bizonygatta, hogy ő egyedül jött. Egyszercsak azt lehetett hallani, hogy a lángokban álló autó motorja beindul, azután lassan elindult a jármű, mint valami tüzes gömb, a benzinkút felé. Ezzel egyidőben éles kénszagot lehetett érezni. A pap felismerte az ördögűzéskor érzett szagot és elkezdett imádkozni. Az autó azonnal megállt, de tovább égett, egészen addig, amíg teljesen meg nem semmisült.
Ezt az esetet a teljesség kedvéért mondtam el, de súlyos hiba volna általánosítani, mert ez egy egészen kivételes történet. Minden pap jól tudja, hogy a papi szolgálat kockázattal és nehézségekkel jár, ördögűzés nélkül is. Szent Péter így fogalmaz: „Örvendjetek, ha részt vehettek Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulásakor is szívből örvendhessetek” (1 Pét 4,13). A lelkek üdvéért érdemes bizonyos áldozatokat hozni.
A papnak hinnie kell a maga szolgálatában, abban a hatalomban, amit az Úrtól kapott, az apostolok és a szent papok nyomdokain kell járnia. XXIII. János pápasága elején mindenkinek figyelmébe ajánlotta az Ars-i plébános alakját. Ez a szent sok lelket ragadott el a sátántól és sokat kellett szenvednie a lelkek üdvéért. Pedig nem volt ördögűző és nem végzett ördögűzést. Aki ezeket az ügyeket irányítja, az az Úr, Ő pedig soha sem mér ránk akkora megpróbáltatást, amit ki ne bírnánk. Jaj nekünk azonban, ha gyávaságból visszahúzódunk és nem teljesítjük kötelességünket.
Velünk van a Szentlélek ajándéka és velünk az Oltáriszentség, az Isten Igéje, Jézus nevének ereje, a Szűzanya oltalma, az angyalok és a szentek közbenjárása… nem buta dolog félni a legyőzöttől?
Azt kérem a szeplőtelen Szűztől, aki a megváltás híre vételének első pillanatától a sátán legfőbb ellensége és legyőzője: világítsa meg elménket, védelmezzen és támogasson minket e földi küzdelemben az örök élet koronájának elnyeréséig! Különösképpen kérem őt a katolikus püspökökért, akiknek kötelessége gondoskodni azokról, akiket gyötör az ördög: intézkedjenek az Egyház törvényeinek és hagyományának megfelelően.
Szeplőtelen Szűzanya! Jó érzés reá gondolva befejeznem e könyvet, hiszen maga az Isten akarta, hogy a sátán ellensége legyen: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé” (Ter 3,15). Ő szeplőtelen, hiszen sohasem volt része sem az áteredő bűnben, sem elkövetett bűnben, vagyis sohasem engedett a sátánnak. Ő a mindörökre Szűz, mert mindig az Istené volt, testében is, amelyből az Ige testté lett. Gondoljunk a megtestesülés értékére: az ördög, akinek nincsen teste, mert tisztán szellemi lény, hatalmas gőgjében minden teremtett dolog közepére akarta magát helyezni; a megtestesülés után kénytelen volt belátni, hogy a teremtett világ középpontja Krisztus, a valóságos ember és valóságos Isten. Azt is kénytelen belátni, hogy a megtestesüléssel megkezdődött vereségének időszaka. Ezért igyekszik minden erejével elérni, hogy az ember teste a bűn alkalmává váljon, ezért igyekszik megalázni, besározni a testet, mivel dühödten haragszik az Ige megtestesülésére, aki testét adta értünk s ezzel váltott meg minket. Ebből kiviláglik ennek a Mária-dogmának az értelme is: Mária mindörökké szűz, szembeállítva a sátánnal, az Isten tervének eszközeként.
Mária azt mondta magáról, hogy ő az Úr szolgálóleánya és ő lett az Isten anyja, egyedülálló közelségbe kerülvén a Szentháromsággal. Gondoljuk el, mekkora az ellentmondás e téren közte és a sátán között, aki elszakította magát az Istentől és legtávolabb eső teremtményévé tette önmagát. A mennybe fölvett Szűz Mária kifejezés elbeszéli nekünk Isten tervének dicsőséges beteljesülését, hiszen Ő arra teremtett bennünket, hogy mindörökre boldogok legyünk - és elbeszéli a sátán teljes legyőzetését is, aki a mennyei boldogságból az örök kárhozatra vettetett alá.
Mária a mi Anyánk, az Egyház anyja, a kegyelmek általános közvetítője: ezek a kifejezések mondják el a Szűz folytonos művének állandó dinamizmusát, akit maga mellé vett Krisztus a lelkek megszentelésére. Világossá teszik a sátán művével szembeni ellentétet, aki azért lázadt fel, hogy szembehelyezkedjen az Istennek az emberekkel kapcsolatos tervével, ezért üldöz és kísért minket minden módon. Nem elégszik meg azzal, hogy ő minden rossz, bűn, fájdalom és halál ősforrása: az örök kárhozatra akar sodorni bennünket.
Ezekkel a gyorsan felvázolt gondolatokkal befejezem mondandómat. Már négy könyvet írtam a Szűzanyáról, egy ötödikbe most nem foghatok bele, amikor éppen ideje befejeznem ezt. Manzoni figyelmeztet jó érzékkel: könyvből egyszerre egy is elég, ha éppen nem túl sok.

SZABADÍTÓ IMÁDSÁGOK

Rontás elleni imádság
(A görög szertartásból)

Kyrie eleison. Uram, minden idők mindentudó és mindenható Ura, aki mindent alkottál és mindent átalakítasz puszta akaratoddal; aki Babilonban harmattá változtattad a tüzes kemence lángjait és megmentetted a három szent ifjút; aki lelkeink doktora és orvosa vagy; aki mindazoknak menedéke vagy, akik csak hozzád fordulnak, hozzád könyörgünk és téged kérünk, űzz el és semmisíts meg minden ördögi hatalmat, minden sátáni jelenlétet és mesterkedést, minden gonosz befolyást, minden rontást és szemmelverést, amit gonosz és ördögi személyek szolgádra hoztak... add, hogy az irigység és átok helyett legyen része bőségben, erőben, sikerben és szeretetben. Te, Uram, szereted az embereket; terjeszd ki kezedet és erős karodat, segítsd meg képmásodat, küldd el hozzá az erős békeangyalt, aki védelmezi a lelket és a testet, hogy távoltartsa és elűzze a gonosz erőket, varázslatot és átkot, amit rosszindulatú és irigy emberek okoznak. Oltalmadban énekeljen háladalt hozzád könyörgő védenced: „Az Úr az én segítőm és nem kell félnem attól, amit ember okozhat nekem.” „Nem kell félnem a gonoszságtól, mert Te velem vagy, Istenem, Te vagy az én erősségem, hatalmas Uram, a béke Istene és az eljövendő korok Ura”.
Igen, Urunk Istenünk, szánd meg szolgádat és mentsd meg őt...minden átkos eredetű kártól és fenyegetéstől, védelmezd őt és helyezd őt minden gonoszság fölé, a legáldottabb, dicsőséges asszony, Isten Anyja és mindörökre Szűz Mária, az arkangyalok és minden szented közbenjárására. Ámen!

Krisztus lelke
Krisztus lelke, szentelj meg engem,
Krisztus teste, üdvözíts engem.
Krisztus vére, ihless meg engem.
Krisztus oldalából folyó víz, moss tisztára engem.
Krisztus szenvedése, erősíts engem.
Ó, édes Jézus, hallgass meg engem.
Szent sebeidbe rejts el engem.
Ne engedd, hogy elszakadjak tőled.
A gonosz ellenségtől oltalmazz engem.
Halálom óráján hívj el engem.
És juttass el magadhoz engem,
Hogy szentjeiddel dicsérjelek téged.
Ámen.

Imádság minden gonoszság ellen
Az Úr Lelke, Isten Lelke, Atya, Fiú és Szentlélek, szentséges Háromság, szeplőtelen Szűz, angyalok, arkangyalok és a mennyország szentjei, szálljatok le rám.
Olvassz meg Uram, alakítsál, tölts meg magaddal, használj fel engem.
Űzd el tőlem a gonoszság minden formáját, semmisítsd meg őket, pusztítsd el őket, hogy én jól lehessek és jót tehessek.
Űzd el tőlem az átkokat, a boszorkányságot, a fekete mágiát, a varázslatot, a kötést, a megátkozást, a szemmelverést; a lidércnyomást, az ördöngösséget; mindazt, ami rossz, bűn, irigység, féltékenység, alattomosság; a testi és lelki bajokat, az erkölcsi, szellemi romlást és a sátáni betegségeket.
Égesd el ezeket mind a pokol tüzében, hogy soha többé ne érhessenek hozzám és egyetlen más teremtményhez sem a világon.
Megparancsolom és elrendelem a mindenható Isten erejével, Jézus Krisztus, a Megváltó nevében, a szeplőtelen Szűz közbenjárására minden gonosz szellemnek, engem zaklató ördögi jelenlétnek, hogy hagyjanak el engem azonnal, véglegesen és távozzanak az örök kárhozatra, ahol verje őket láncra Szent Mihály arkangyal, Szent Gábriel és Szent Ráfael, őrzőangyalaink és taposson rájuk a szentséges és szeplőtelen Szűz sarka.

Imádság belső gyógyulásért

Uram Jézus, te azért jöttél, hogy meggyógyítsad
a megtört és aggódó szíveket,
kérlek téged, hogy gyógyítsad meg azokat a sebeket,
amelyek felkavarják a szívemet;
kérlek, különösen azokat gyógyítsad be, amelyeket bűnömmel okoztam.
Kérlek, lépjél be az életembe,
gyógyíts meg engem lelki bajaimból,
amelyeket gyermekkoromban szedtem magamra
és azokból a sérüléseimből, amelyeket ezek életem során okoztak.
*

Uram Jézus, te ismered az én gondjaimat,
mindet a te szívedbe helyezem, ó Jó Pásztor.
Kérlek téged, arra a sebre, amelyet szíveden ütöttek,
gyógyítsad meg azokat az apró sebeket,
amelyek az én szívemen nyíltak.
Gyógyítsd meg emlékeim sebeit,
hogy abból, ami velem történt
semmi se okozzon nekem többé
fájdalmat, aggódást és gondokat.
*

Gyógyítsd be, Uram, azokat a sebeket,
amelyek életemben a bűn gyökeréből fakadtak.
Meg akarok bocsátani mindenkinek,
aki engem megsértett,
tekints belső sebeimre, amelyek miatt
képtelen vagyok még a megbocsátásra.
Te azért jöttél, hogy gyógyítsad a megtört szíveket;
gyógyítsd meg az én szívemet, Uram.
*
Gyógyítsd meg, Uram, azokat a belső sebeimet,
amelyekből testi bajaim származnak.
Fölajánlom neked, Uram, a szívemet,
tisztítsd meg és add nekem a Te
Isteni szíved érzéseit.
Segíts, hogy szelíd legyek és alázatos.
*

Engedd meg, Uram, hogy
begyógyuljon az engem nyomasztó fájdalom,
amit szeretteim halála miatt viselek.
Add, hogy újra békém és örömem lehessen
abból a tudásból, hogy te vagy
a feltámadás és az élet.
Tégy engem feltámadásod
hiteles tanújává,
hogy továbbadhassam győzelmed hírét a halál felett
és tanúskodhassak élő jelenlétedről miköztünk.
Amen.

Szabadító imádság
Uram, Te nagy vagy, Isten vagy, Atya vagy,
hozzád könyörgünk Mihály, Gábor és Ráfael arkangyal
közbenjárásával és segítségével,
hogy testvéreink megszabaduljanak
a gonosz lélektől, aki rabszolgává tette őket.
Ó, szentek, gyertek mindnyájan segítségünkre.

Az aggodalomból, a szomorúságból, a zaklatástól,
Kérünk téged, szabadíts meg, Urunk.
A gyűlölettől, a bujaságtól, az irigységtől,
Kérünk téged, szabadíts meg, Urunk.
A féltékeny, haragos és halálos gondolatoktól,
Kérünk téged, szabadíts meg, Urunk.
Az öngyilkosság és az abortusz minden gondolatától,
Kérünk téged, szabadíts meg, Urunk.
A nemiség minden helytelen formájától,
Kérünk téged, szabadíts meg, Urunk.
A család szétválásától, minden rossz barátságtól,
Kérünk téged, szabadíts meg, Urunk.
Mindenfajta átoktól, varázslattól, boszorkányságtól és sötét gonoszságtól,
Kérünk téged, szabadíts meg, Urunk.

Ó, Urunk, te azt mondtad, „békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek”; Szűz Mária közbenjárására engedd meg nekünk, hogy minden átoktól megszabaduljunk és örökre élvezhessük a te békédet. Krisztus, a mi Urunk állal. Ámen.

 

 

 

Vissza az előző részhez.... 

 

Kapcsolódó hír: 

 

Bevonzzuk a gonoszt – megszólal az ördögűző magyar pap

Ferenc pápa elődeinél sokkal gyakrabban emlegeti az ördögöt, a Vatikán pedig nemrég elismerte a nemzetközi ördögűzők társaságát – de mit jelent ez itt, Magyarországon, 2014-ben? Egyáltalán milyen az, ha valakibe belebújik a „gonoszlélek”? Nagy nehezen sikerült találnunk egy magyar exorcista plébánost, aki segített értelmezni az ördög-helyzetet. És akkor már Az ördögűző című filmről is megkérdeztük.

„A pápa lépése azt jelzi, hogy a katolikus egyház vezetése érzékeli és támogatja azt a folyamatot, amelyben újra nagyobb hangsúlyt kap a II. Vatikáni Zsinat előtt és után háttérbe szorult egyházi szabadító szolgálat, amely a gonoszlélek miatt szenvedő emberekkel foglalkozik” – magyarázta a hvg.hu-nak Gál Péter pécsi plébános, hogy a Vatikán nemrég hivatalosan elismerte az Ördögűzők Nemzetközi Szövetségét. Nem véletlenül őt kérdeztük a lépés jelentőségéről: 1988-ban az akkori megyéspüspök őt bízta meg az exorcista, vagyis az ördögűző feladatainak ellátásával, és azóta nemcsak a pécsi egyházmegyéből, hanem az egész országból érkeznek hozzá segítségkérők. Sőt, a pécsi plébános már a határon túl is végzett ilyen szolgálatot, Olaszországból például többször megkeresték már.

Az Ördögűzők Nemzetközi Szövetségének a L'Osservatore Romano vatikáni lapban közzétett elismerésének híre végigsöpört a világon, hiszen az exorcizmus gyakorlata máig vitatott. Gál Péter szerint viszont a szövetség egyházjogi megerősítése – amelyet június 13-ra, egy nevezetes és sikeres ördögűző szentnek a napjára, Páduai Szent Antal ünnepére időzített a Vatikán – nem ok nélkül történt: „a szenvedőkre odafigyelő lelkipásztorkodás mindenfelé egyre erőteljesebben tapasztalja meg a démoni zaklatások elszaporodását, elsősorban a fiatalok körében”.


Ördögűző-szeminárium a Vatikánban 2005-ben

Fotó: AFP / Giulio Napolitano

„Az importált keleti vallási, illetve újpogány beavatások, az okkult jellegű pszichotechnikák, a kiüresítő meditációk, a szellemidézés, jóslás, ezoterikus energiagyógyászat negatív hatásaitól megsérült személyek igen gyakran a pszichiátriai osztályokon kötnek ki, miközben nagy szükségük lenne olyan szabadító imaszolgálatra is, mely az egyház életének kezdetétől élő gyakorlat volt Jézus Krisztus tevékenysége és felhatalmazása nyomán” – magyarázta a hvg.hu-nak Péter atya. Ahogya Szentírásban is áll: „Menjetek… gyógyítsatok betegeket…űzzetek ki ördögöket!”.

Hiba szórakoztatásra használni a témát

Gál Péter szerint a „szenvedéstörténetek” jelentős számához képest igen kevés a hozzáértő, kinevezett exorcista. Ő maga nagyon sok ördögűzést végzett már, pontos számokat ugyan nem tudott mondani, mert „plébánosi és hitoktatói teendői, valamint a teológiai főiskolai tanítás mellett nincs ideje ezekről feljegyzéseket készíteni".

Nem tudtuk megállni, hogy ne kérdezzük az amerikai filmekben, így William Friedkin 1973-as klasszikus horrorjában, Az ördögűzőben bemutatott rituálékról, hiszen a közvélemény lényegében ezekkel azonosítja az egyházi eljárást. A plébános elkeserítőnek nevezte ezt, szerinte a „hatásvadász, horror-túlzásokkal élő film-igyekezetek – amelyek gyakran valós történetek megidézésével kérkednek – a legtöbb tételben félrevezetik a közönséget”. „A feltűnéskeltés általi siker a céljuk, mint általában a médiának is. Az emberi szenvedésnek sokféle formája van, és a jóakaratú segítségnyújtásnak is, egyik sem való arra, hogy szórakoztató napi fogyasztási cikké degradáljuk” – tette hozzá.

Amikor valaki titkos dolgokat kezd tudni

Adódik a kérdés, a mindennapokban milyen jelei vannak annak, ha valakit megszáll a gonosz. Gál Péter szerint fokozatok vannak: „az 'egyszerű' kísértéstől kezdve a megkötözöttségen, az ostromláson keresztül a megszállottságig”. „Nem tanult nyelvek értése vagy beszéde, távoli, vagy titkos dolgok ismerete, paranormális erőmegnyilvánulások, vagy teljesítmények, szentségek, megáldott tárgyak elleni erős ellenállás” – sorolta a legsúlyosabb fokozat, a megszállottság ismérveit. „Emlékszem első történeteim egyikére, amikor ima közben úgy helyeztem a szenvedő hátára Szent Kázmér ereklyéjét, hogy ő nem észlelte, és ahogy hozzáért volna, az illető felkiáltott és kifutott a plébániai szobából” – mondta.

De a plébános tapasztalt már olyan jelenséget is, amikor a szabadító imádságok közepette „a gonoszlélek váratlanul megszólal a szenvedőből, valamilyen elváltozott hangon, és valamilyen káromlást, vagy szitkot, ellenállást kifejező, gúnyos szavakat mond” – ez szerinte mindig jól elkülöníthető, és a páciens általában egyáltalán nem emlékszik rá. De látott már olyan reakciót is, amikor a szentmisén részt vevő kitört, rosszul lett, és ki akart menekülni az evangélium felolvasása alatt.

Jóváhagyott know-how

Persze maga az ördögűzés is máshogy zajlik, mint a hollywoodi filmekben: a „több száz évvel ezelőtt kialakult és jóváhagyott szentelményi szöveget latinul olvassuk fel, mert ez a szenvedőnek nem érthető, így elejét veszi az egyéni félelmek elmélyülésének”. Emellett Péter atya fontosnak tartja kiegészítésként a rózsafüzér imát és a dicsőítő szabad imát, valamint a belső gyógyulásért való könyörgést is a „szellemi kínzás” alatt lévők esetében. Szerinte egy találkozás a megszállottal ritkán elegendő, hiszen az egész élethelyzetét fel kell tárni.


1878-as metszet

Fotó: AFP / Leemage

A gonoszlélektől való szabadulás sikeressége, mint mondta, több körülménytől függ. „Akik megfelelő segítséggel – lehet az egészséges szeretet, egyéni siker, a képességek kibontakoztatása, vagy egy adekvát pszichoterápia – a belső gyógyulás útjára léptek, könnyebben szabadulnak meg személyes zaklatóiktól, míg az elszigeteltség, az életre szóló balsiker és egyéb depressziós hatások a gonosz uralmát is elősegítik és akadályozzák a szabadulást. A gonoszlélek a hétköznapi életben elsősorban a szenvedésekre igyekszik „még egy lapáttal rátenni” – mondta.

"Vannak 'betegségek', szenvedésformák, amelyekhez a démon mintegy asszisztensként társul, s nem ő a kulcsszereplő; a betegség a fő vonal. Ilyeneknek tűnnek a szememben bizonyos függőségek, a szenvedélybetegségek legtöbb esete is” – mondta a plébános, aki korábban beszélt arról, hogy a kábítószert használóknál is lehet „lappangó, megkötöző 'vendég'”. „Ha értük szabadító imát mondtunk, sokszor úgy nyilvánult meg az ördög, mint egy megszállottnál, ám az illető mégsem szabadult meg. A legtöbb függőségnél és az állami gondozott gyermekek jó részénél az egész személyiséget érintő belső gyógyulásra van szükség, s ha ilyen történhet, a hozzá tartozó gonoszlélek is elmegy.”

Együttműködve az orvossal, pszichológussal

Szerinte – ahogy az evangéliumban is szerepel – „vannak betegségek, amelyek meggyógyulnak, ha Jézus elűzi a démont, a betegség lelkét az egyház által; de vannak betegségek, amelyeknek démona akkor megy el, amikor az illető meggyógyul. És vannak betegségek, amelyeknél nem szerepel közvetlenül ilyen ellenség, hanem egyszerűen gyógyításra van szükség”.

Az ördögűzésnél az orvostudományt is segítségül hívják. „Nem igaz az a modern szóbeszéd, hogy minden 'megszállottság' csupán egyfajta pszichózis, s az sem igaz, hogy egyes pszichiátriai tünetek mögött ne húzódhatna meg a személyes gonosz hatalom. Ezért mindig rendszeresen konzultálok pszichiáterekkel, sőt a saját pécsi imaközösségemnek is van egy pszichiáter tagja, aki nagyon sokat segített már. Hogy minden más eshetőséget kizárjak, sokszor szerveztem meg belgyógyászati, idegrendszeri, immunológiai vizsgálatokat, mielőtt egy-egy nehéz esetben végső megállapításokat tettünk volna” – magyarázta a pécsi plébános. Állítja, a legsúlyosabb esetei olyan valódi megszállottsági helyzetek voltak, akiknél semmi más gyógyítási kísérlet nem hozott eredményt.

Ő eskette az ördögtől megszabadított arát

„Hálát adok, amikor láthatom, hogy Jézus ma is ’szabaddá teszi a foglyokat’, és így nyomorúságos emberi helyzetek átalakulnak harmonikus életekké” – mondta Gál Péter. Példaként annak a hozzá forduló „megszállottnak” esetét hozta, akiért két éven át is küzdött, „és senki nem hitte, hogy elhagyják a bénító és pihenni nem hagyó zaklatásai”, de végül ő eskette boldog menyasszonyként, majd gyermekét is ő keresztelte meg. Szerinte minden történet más, és emlékezetes valamiért. „A démon pimaszságát mutatta, amikor az exorcizmus végzése alatt egy szenvedőnek az arcára képes volt véres, fájdalmas karcolásokat, méghozzá fordított kereszteket rajzolni többünk szeme láttára, aztán ezek az egy órás ima végére eltűntek.”


A magyar népmesékben is megjelenik

Fotó:

„Annak alapján, ahogy Az ördögűző című film ezt a témát bedobta a köztudatba, biztosan különlegesnek tűnhet kívülről nézve az ördögűzők szövetségének vatikáni elismerése, de ennek a tevékenységnek megvan a helye az egyházi hagyományban. Például ősidőktől fogva része a keresztségi szertartásnak, és a Miatyánk egyik kérése is a szabadításra vonatkozik” – mondta a hvg.hu-nak Heidl György, a pécsi egyházmegye kulturális, tudományos és kommunikációs igazgatója. „Az exorcista régóta létező, kisebb egyházi rend, az ördögűzés úgynevezett szentelmény, nem szentség, az ördögűzőnek nem kellett feltétlenül fölszentelt papnak lennie” – tette hozzá. Vagyis a gonosz, a „bukott angyal” ellen az egyház kezdettől fogva küzd, tele van az evangélium ilyen történetekkel. „A középkorban persze sok szimbolikus legenda is született, és gyakorlatilag megszállottságnak vettek mindent, amiért ma pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulnánk, beleértve egyes fantáziálásokat is” – magyarázta.

A pécsi egyházmegye munkatársa ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy a helyén kell kezelni a nemzetközi szövetség megerősítésének tényét csakúgy, mint az egész exorcizmust. „Van olyan erő a világban, amelyet mi gonosznak nevezünk, de könnyen vissza lehet élni a tőle való félelmekkel” – jelentette ki. Mint hozzátette, „az ember különben is szabad akaratú, üdvössége vagy kárhozata nem lehetséges saját beleegyezése nélkül”.

Ferenc pápa hozta vissza a témát

Olyanok is vannak persze, akik nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget a szervezetre mondott vatikáni ámennek. „Ferenc pápa az elődeinél jóval gyakran beszél az ördögről, a gonosz hatalmáról, cselvetéséről, ráadásul népiesebben, és ezzel gyakorlatilag visszahozta a témát” – mondta Érszegi Márk kánonjogász. A Vatikán-szakértő szerint ugyanakkor a nemzetközi ördögűzők hivatalos elismerése pusztán egy bürokratikus lépés, hiszen eddig is működtek. „Ez a szervezet a katolikus egyház jogrendjében, a kánonjogban hívők magántársulásának, vagyis egy alulról jövő igényt kielégítő szerveződésnek számít. Ez most olyan, mint amikor a bíróság bejegyez egy szervezetet” – magyarázta.


Fotó: AFP / Gabriel Bouys

A katolikus egyház vezetői júliusban szabadságon vannak, egy névtelenséget kérő belső forrásunk azonban szintén arról beszélt, hogy a magyar szervezetre nézve semmit nem jelent a Vatikán lépése, főleg, hogy tudomása szerint erről még hivatalos közlés sem érkezett hozzájuk. Továbbra is megvannak a szabályok nálunk is, hogy „különleges lelki helyzetekre” a megyéspüspök felhatalmazást adhat ördögűzésre egy papnak, „akinek jámbornak, tudósnak, józannak és kifogástalan életűnek kell lennie”. De szerinte szó sincs arról, hogy Magyarországon ez felfuttatná az exorcistákat, vagy megalakulna az Ördögűzők Nemzetközi Szövetsége magyar tagszervezete.
 

 

 

 

 

 

vagy

portraitufonauta.jpg

 

VISSZA A FŐOLDALRA