Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dr. Egely György  néhány írása :

 

Egely György:
Másodfajú háború

A XX század végére jellemzõ, hogy csökken a fegyveres háborúk hevessége, kára, mérete. Úgy tûnik, hogy néhány helyi konfliktust leszámítva századunk végére az általános béke lesz a jellemzõ, se meleg-, se hidegháborúkat nem vívunk többé. A kép valójában nem ilyen idilli, mert a hideg- és melegháborúk kárával, emberveszteségével azonos méretû és súlyú háború zajlik, ami azonban kevésbé látható, kevésbé észrevehetõ, ezért is nevezhetnénk másodfajú háborúnak. Három világméretû háború, és egy nagyméretû, de "hideg" gazdasági háború után jutottunk arra a szintre, ahol mára elég világosan kirajzolódnak a másodfajú háború frontjai, céljai, hadviselõi, fegyvernemei. A köztudat ugyan csak két világháborút ismer el, ám a múlt század elején vívott napóleoni háborúk is világméretû háborúnak számítottak: több kontinensen is fegyveres konfliktusok robbantak ki, például Kanadában és Indiában, és jól ismert Napóleon afrikai hadjárata is. Ez az Anglia és Franciaország között vívott számozatlan világháború ugyancsak hosszú ideig tartott, nagy anyagi és emberáldozattal járt, jelentõs volt a civilek, a polgári lakosok körében a veszteség, elsõsorban az orosz hadjárat során.
Ahogy fejlõdött a háborúban alkalmazott technika, egyre több és egyre súlyosabb áldozatot követelt a hadviselés vagy annak következménye a polgári lakosságtól. Bár századunk elsõ világháborúja idején a polgári lakosságot még nézeteik vagy származásuk miatt nem deportálták és nem irtották módszeresen (az örmény török háborút kivéve), ám ebben a háborúban is, közvetett módon, igen magas volt a polgári áldozatok száma: a nélkülözések miatt legyengült emberek milliószámra pusztultak el 1918-19-ben az úgynevezett spanyolnátha idején. Kétségtelen, ha nincs a háborús nélkülözés, akkor ez az újabb, kb. 8-10 millióra becsült halálozás nem következik be. Közismert, hogy a II. világháborúban a polgári lakosság már közvetlenül is jelentõs anyagi és emberveszteséget szenvedett, elsõsorban a bombázások, az utcai harcok és deportálások miatt. Századunk végére a technika annyira "tökéletesedett", annyira "javult" a hadviselésben, hogy már többen halnak meg a polgári lakosságból háborúk során, mint a hadviselõ katonák közül. (Erre jó példa a vietnami háború.)
A háborúk célja mindig az erõforrások birtoklása, bár gyakran vallási vagy ideológiai okokra hivatkoznak a hadviselõk. A háborúban az ellenségtól területeket, embereket, nyersanyagokat kell erõvel megszerezni. A hidegháború idején majdhogynem fegyveres vagy "flottapolitikával" is elérhetõ ez a cél. Ez a politika is erõforrásokat von el a civil szférától, és emiatt is korábban lehet meghalni. A háborúkban - s ez a közös bennük - mindig hamarabb pusztulnak el az emberek, anyagi és természeti értékek, mint azt természetes várható élettartamuk lehetõvé tenné. Ez jellemzõ a napjainkban dúló, nagy áldozatokkal járó másodfajú háborúra is.
A másodfajú háború célja, frontjai, hadviselõi
A másodfajú háború definíciója elõtt hadd ismertessünk egy másodfajú jelenséget példaként a fizikából. Az elsõfajú fázisátmeneteknek vagy halmazállapot-változásoknak egyszerû a meghatározása: amikor egy adott hõmérsékleten megváltozik az anyagok halmazállapota, akkor elsõrendû fázisállapot-változásról vagy fázisátmenetrõl beszélünk. Ilyen például az olvadás, a párolgás, a forrás. Ezek a fázisátmenetek (amikor energiabevitel hatására mennyiségi és minõségi változások következnek be) nagyon jól láthatóak, igen egyszerûen megfigyelhetõek, szembeszökõek. Példánknál maradva a mai háborúk, fegyveres konfliktusok is igen szembeszökõek, jól észrevehetõek, sok híradásban szerepelnek, de nagyon sok pénzazaz energiaigénnyel.
A másodrendû fázisátmenetek kevésbé láthatóak, külsõ energiabevitelt nem igényelnek, ám méréssel ugyancsak kimutathatóak, és a gyakorlatban ugyanolyan fontosak, mint az elsõrendûek. Jó példa a másodfajú fázisátmenetre például egyes anyagok ferromágneses tulajdonságainak megváltozása egy kritikus hõmérsékleten. Ezen a kritikus hõmérsékleten (amit Curiepontnak neveznek) az anyagok ferromágneses vagy ferroelektromos tulajdonságai drasztikusan megváltoznak, megjelennek vagy eltûnnek - attól függõen, hogy a hõmérséklet nõ vagy csökken. Szabad szemmel ezek a változások nem láthatóak, külön mûszerek, kísérletek szükségesek ahhoz, hogy kimutassuk a ferromágneses tulajdonságok változását. A biológiában is találhatunk ilyen másodfajú fázisátmeneteket, például bizonyos növények még az elõtt elpusztulnak vagy leállítják életfunkcióikat, mielõtt elsõfajú fázisátmenetek, azaz például fagyás vagy fehérjekicsapódás megjelenne, de egyes fajoknál (például teknõsöknél) van olyan kritikus hõmérséklet, am felett nõstények, az alatt hímek születne.
A másodfajú háború is igazi háború, abban az értelemben, hogy erõforrásokért folyik a küzdelem, tehát itt is nagyon nagy a tét és sok a pusztulás. Ám az elsõfajú háborúval szemben nem fegyveres konfliktus (vagy nyílt, jó látható gazdasági embargó, elszigetelés) zajlik. A másodfajú háborúban az információ, a tudományirányítás és a gazdaság lényeges területeinek birtoklásáért folyik a küzdelem. Célja a minõségi elõrelépés, az irányváltás engedélyezése vagy tiltása. Ahhoz, hogy ezt a küzdelmet jobban megérthessük, nélány frontot föl kell sorolni, ahol az átlagember számára alig vagy egyáltalán nem észrevehetõen folynak a harcok. Pontosan ez a másodfajú háború lényege, hogy a küzdelem nem szembeszökõ, ugyanúgy, mint a mágneseknél a másodfajú fázisátmenet. Három olyan területet, frontot érdemes említeni, ahol igen erõs a másodfajú háború, s ahol a tétek nagyok: ez az energetika, a medicina és az anomáliák területe.
Az energiaháború
Életünk (és halálunk) sok vonatkozásban függ a felhasznált energiaforrásoktól. Kevesen tudják, hogy a ma használt energiafajták között is igen komoly verseny folyik - gondoljunk csak az olaj- és szénkitermelõk harcára (mely az utóbbiak vereségével fejezõdött be), de hasonló küzdelem folyik az olaj és az atomenergia között is Mondhatnánk azt, hogy ez pusztán az üzleti életben szokásos konkurenciaharc, s ebben van igazság. A másodfajú háború viszont teljes erõvel dúl az energiatermelés egy másik frontján, ami gyakran a szakértõk számára sem ismert, csak a változásokat sürgetõ maroknyi embernek van róla információja. Ez a front félig-meddig sajnos még ma is a legendák területe, igen kevés a pontosan ellenõrizhetõ, megbízható információ - de ez minden háború szükségszerû következménye. Létezik a természetben egy ma már kísérletileg is kimutatható közeg - a fizikai vákuum -, amelynek egészen érdekes tulajdonságai vannak. Ha egy lezárt edénybõl eltávolítjuk az összes anyagot és a lehetõ legalacsonyabb hõmérsékletre hûtjük, úgy gondoljuk hogy ott már igazán nincs semmi. A technika részérõl ez maga a tökéletes vákuum, ám a fizika számára ennek nagyon érdekes és fontos tulajdonságai vannak. Ez a vákuum igen nagy energiasûrûségû elektromágneses sugárzás. Ez nem túlzás - a számítások azt mutatják, (1) hogy egyetlen köbcentiméter térfogatban annyi energia van, amennyit ha anyaggá átalakítanánk, akkor akár több tejútrendszer jöhetne létre. A becslések szerint egy köbcentiméter vákuumnak az energiatartalma mintegy 10**94g tömeggel egyenértékû. Vannak, akik ezt az értéket néhány nagyságrenddel alacsonyabbra teszik, ám a lényegen ez sem változtat. Rangos fizikai folyóiratokban évente több száz cikk jelenik meg a vákuum elméleti és kísérleti tulajdonságairól. Max Planck a kvantummechanika elsõ úttörõje volt, aki a vákuumenergia létét elméletileg megalapozta, de sok más fizikushoz hasonlóan nem a vákuumenergia technikai felhasználásával törõdött, inkább az alapvetõ fizikai tulajdonságait vizsgálta. (2) Kísérletileg elõször a Philips gyár fizikai kutatóintézetének egykori igazgatója, Hendrik Casimir elmélete nyomán sikerült igazolni a vákuumenergia létét. (3) A róla elnevezett Casimir-effektust azóta mások is kimérték, és több mint száz cikk született ebben a témában. Napjainkban Harold Puthoff bizonyította be, hogy ez a vákuumenergia a gyakorlatban is kinyerhetõ, semmilyen fizikai törvénnyel nem ellenkezik a megcsapolása. (4)Úgy gondolnánk, hogy ez a téma jelentõs figyelmet kelt, hiszen a vákuumenergia mindenütt hatalmas mennyiségben állandóan rendelkezésre áll, kifogyhatatlan és környezetszennyezés-mentes energiaforrás. Az elméleti kutatók munkáját azonban inkább csak fanyalgás é csönd fogadja. Történik-e valami a gyakorlati felhasználás terén? Töredékes információk maradtak fenn arról, hogy a századforduló legfontosabb feltalálója - a szerb származású Nikola Tesla - építette az elsõ ilyen szerkezetet, ami minden valószínûség szerint erre az energiaforrásra alapozta mûködését. (5) A Tesla-féle autó egy különleges vákuumcsõbõl nyerte az energiát (elektromos energia formájában), amit aztán egy váltóáramú motor meghajtására használt föl. A prototípust egy Pierce Arrow nevû, a maga idejében ismert luxusautóba építette be. A gyár azonban, ami addig jól prosperált, hirtelen valamilyen okból tönkrement, felszámolták. A cég tulajdonában maradt a Tesla-féle energiakivételi, kicsatolási megoldás. Néhány évvel késõbb egy amerikai feltaláló, Henry Moray épített egy olyan készüléket, ami kb. 15 kW energiát adott le folyamatosan, melegedés nélkül egy közepes méretû fadobozból, amiben szintén különleges vákuumcsövek voltak. (6)Moray készülékét legalább 15 éven keresztül fejlesztette, és nagyon sok ember látta, rengeteg tanúsítvány, fénykép maradt fenn mûködésérõl. A helyi elektromos társaság vette meg végül a készüléket, majd összetörték. Után mindig történt valami, ami megakadályozta, hogy Moray újra megépíthesse, és természetesen a szabadalmi hivata is elutasította beadványát, mondván, hogy ilyen készülék eleve nem mûködhet. A harmincas évek fizikusai nem foglalkoztak komolyan a vákuumenergia létével és mibenlétével, tulajdonságaival, amikor pedig valaki elõállt egy gyakorlati megoldással - aminek persze az elméleti hátterét nem tudta kellõen tisztázni -, értelemszerûen csalónak kiáltották ki. A szabadalmi hivatalnokok természetesen a fizikára hivatkozva eleve lehetetlennek nyilvánították ezeket a készülékeket, megoldásokat.
Láthatjuk, hogy ezt a háborút a front két oldalán kevés ember vívja, de nagy tétekért folyik a küzdelem. A fõ vesztes az átlagpolgár, ugyanúgy mint az elsõfajú háborúban - az õ sorsától döntenek ezekben a küzdelmekben. Errõl sajnos soha semmit nem tud meg - ez az információs monopolhelyzet a másodfajú háború egyik jellemzõje. Sõt a "hivatalos" források még a lehetõségét is kizárják az ilyen szerkezetek elkészítésének. Hasonló történetek zajlódtak le az osztrák Victor Schaubergerrel (7) és a német Hans Collerrel (8) is. Mára már csak információtöredékek maradtak meg ezen és hasonló berendezésekrõl, a feltalálók legtöbbször nyomtalanul eltûntek, vagy ha életben maradtak, olyan "pechsorozat" vette kezdetét, amibõl soha életükben nem tudtak többé kikerülni.
Egy ilyen olcsó és szennyezésmentes, bárki számára hozzáférhetõ energiaforrás természetesen nemcsak a technika, a tudomány, hanem a gazdaság, éa emiatt a politika térképét is jelentõs mértékben átrajzolta volna. Az elsõfajú háborúk, melyeket fõleg erõforrásokért vívtak, jó pár esetben szükségtelenekké váltak volna, de így nemcsak hadipari ágazatok, hanem hadseregek, tisztek és tábornokok maradtak volna munka és feladat nélkül. Legtöbbet az átlagpolgár nyert volna az ügyön, hiszen nemcsak lakásának fûtése, közlekedése és élelmiszerének ára lett volna olcsóbb, hanem élete is biztonságosabb, egészségesebb lehetett volna a háborúk nélkül. Ám információk hiányában a kisember, az átlagember nem tudhat arról, milyen lényeges dolgoktól esik el, nem szólhat bele a küzdelembe.
Anomáliaként, rendellenességként már a harmincas években felbukkant ilyen jelenség, amit ma már nagy pontossággal ki is tudnak mérni: ha például nagy teljesítményû ultrahangforrással gerjesztik a vizet, akkor piciny buborékokból akár 100 milliárdszor annyi energia jöhet ki, mint amennyit bejuttatnak. (9) Ez ma már többszörösen megerõsített mérési eredmény (szonolumineszcencia néven ismerik), és sejthetõ a nemrég meghalt, Nobel-díjas Julian Schwinger munkássága nyomán, hogy a vákuumenergia megcsapolása, kicsatolása felelõs a jelenségért. (10) Mára eljutottunk odáig, hogy néhány helyen szabad foglalkozni a vákuumenergia elvi, elméleti és gyakorlatban nem használható tulajdonságaival, de a technikailag is hasznosítható kutatási irányvonalak kizárólag magánerõfeszítések következtébe jönnek létre. Ezekkel csak az a probléma, hogy a feltalálók - ha sok küzdelem után meg is kapják a szabadalmukat - nyomtalanul eltûnnek, és a know-how hiányában nem lehet megépíteni a berendezéseket. Erre a sorsra jutott például William Hyde, akinek nemrég megadott szabadalma és ismerõseinek tanúsága szerint szerkezetének mintegy 1000 százalékos hatásfoka volt, ám mind õ, mind a szerkezete eltûnt. (11)
Fejlett-e a technika?
A témában járatlan ember úgy gondolja, hogy mivel kutatók száz- és százezrei dolgoznak a fizika és technika sok területén, biztosan rábukkantak volna ezekre az effektusokra, ha mindaz igaz, amit az elõzõekben olvashattunk. Az, ami népszerûsítõ cikkekbõl vagy a médiából eljut a köztudatba, valahogy azt az érzést sugallja számunkra, hogy technikailag rendkívül fejlettek vagyunk. Ennek megítélése viszonyítás kérdése. Ha a száz évvel ezelõtti állapotokhoz viszonyítjuk mai fejlettségünket, azt kell mondjuk, valóban léptünk elõre. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy ez az elõrelépés a számítástechnika és a biokémia kivételével inkább technológiai, mint elvi, s a kutatók többsége a régi elveket használva dolgozik, nem az újdonságok frontján. A ma használatos eszközeink nagy részének elméleti és technológiai alapjait ugyanis a múlt század végén vagy a századforduló idején rakták le. A mai rádió, tévé vagy telefon is nagyjából azonos fizikai törvényekkel mûködik, mint amit már a századforduló idején ismertünk. Az energiaellátó rendszerek, az autó és a repülõgép is az akkor lefektetett elveknek megfelelõen mûködik, csak ma az intenzív technológiai fejlesztésnek köszönhetõen jobb, mint régen. Az igazán fontos minõségi elõrelépést jelentõ, a Tesl útját követõ tértechnológiai eszközök fejlesztését azonban érthetõ okokból sem a tudomány, sem a gazdaság vezetõi nem támogatták. Az energiatermeléssel járó környezeti károkat viszont a fejlõdés szükségszerû, kiküszöbölhetetlen következményeként állítják be. Más oldalról is nézhetjük technológiánk fejlõdését, fejlesztési irányait Ha még mindig úgy gondolnánk, hogy igen fejlett a technikai civilizációnk, érdemes egy pillantást vetni a természetre, ha nem is a csúcsán lévõ emberre, hanem csak az evolúciós létra közepén álló rovarokra. A rovarok ugyanis olyan szerkezeti anyagokat is "használnak", melyek a technikai civilizáció számára még ma is elérhetetlen álmot jelentenek. A bogarakat beborító kitin szakítószilárdsága és sûrûsége jobb, mint a kereskedelemben beszerezhetõ minõségi ötvözött acéloké, a vékony pókháló szilárdsági és mechanikai tulajdonságai is messze meghaladják a mai technika lehetõségeit. A vékony pókfonál ugyanis vizes oldatból készül, helyi anyagokból, tengelye mentén tetszõleges mértékben sodorható, akár évekig is forgathatjuk, mégsem fog elszakadni. (12) Nem így az acéldrót, amit néhány száz forgatás után a nyírófeszültség egész biztosan elszakít. Igazi szerénységre adhat okot, ha például a muslicák idegrendszerét tanulmányozzuk, ez ugyanis háromdimenziós tájékozódást tesz lehetõvé, amit a legmodernebb katonai számítógépek sem tudnak ma még nyújtani, hiszen kétdimenziós térben tudnak csak tájékozódni. Ha hozzátesszük azt is, hogy ezek a kis biológiai "szerkezetek" önreprodukálóak, önjavítóak, helyi anyagokból építik fel önmagukat akkor semmi okunk sincs az önelégültségre. Látható, hogy a természet által produkált lehetõségekhez képest technikai színvonalunk rendkívül alacsony. Akkor miért zárnánk ki, hogy errõl az alacsony színvonalról jelentõs mértékben tovább lehet lépni.
A rákháború
Az átlagember számára szintén fontos és érdekeit sértõ, alig látható háború folyik a gyógyászat, a medicina területén. Ennek egyes területei több kevesebb nyilvánosságot kapnak ilyen a dohányzással vagy egészségtelen ételekkel és élvezeti cikkekkel kapcsolatos háborúskodás. Ma még kevesen mernek szembeszállni a dohánygyárak, a cukrozott üdítõitalok vagy a zsíros gyorsétkezdeláncok üzemeltetõivel - gazdasági hatalmuk olyan jelentõs. A médiában nemigen lehet velük ujjat húzni, hiszen a média jelentõs mértékben függ tõlük hirdetési jövedelmei miatt. A sajtószabadság persze létezik, de ugyan melyik újság merné egy dohányreklám mellett például egy dohányos ember tüdejét is megmutatni? Ez a front azonban legalább kaphatott már egy kis nyilvánosságot, az átlagember elvileg tudhat arról, hogy mi történik, ha ezekkel a káros élvezeti szerekkel él. Tudhat arról, hogy például a gyorséttermekben elfogyasztott zsíros, egészségtelen ételek érelmeszesedéshez és emiatt keringési panaszokhoz, betegségekhez vezethetnek, amelyek az egész világon vezetõ haláloknak számítanak. Keveset tud azonban arról, hogy a "kettes számú gyilkos", a daganatos betegségek gyógyításában nem kaphatja meg a már ma is rendelkezésre álló és viszonylag olcsó, mellékhatásokkal alig járó kezeléseket. Nem véletlen, hogy az emberek félnek a daganatos betegségektõl, hiszen a mai terápiák túlélési aránya rendkívül rossz, és a most elterjedten alkalmazott kemoterápia és sugárkezelés amellett, hogy drága, igen kínzó, fájdalmas melléktünetekkel s az életminõség jelentõs lerontásával jár. A helyzet különösen visszás Magyarországon, ahol személyenként relatíve a legtöbbet fizetjük az orvosi ellátásért, ám arányaiban a világon a legtöbb daganatos megbetegedés nálunk fordul elõ. Jelentõs javulást lehetne elérni és mindezt jóval alacsonyabb áron, ha a már most rendelkezésre álló szereket, eljárásokat széles körben használhatnánk. Ezek elterjesztése azonban a másodfajú háború jellegének megfelelõen komoly érdekekbe ütközik a "hivatalos" tudomány és jelen esetben a gyógyszergyártók részérõl. A most általánosan elterjedt kemoterápiás é sugárkezelési szerek ugyanis jelentõs hasznot hoznak a gyártóknak. Azt tudják ugyan, hogy igen kevés eredménnyel járnak - a halálozási statisztikák ezt egyértelmûen mutatják -, ám ez sem riasztja vissza õket, hiszen újabb gyógyszereket lehet felhasználni például a kínzó melléktünetek korlátozására.
Röviden érdemes megemlíteni azokat a lehetõségeket, amelyek a mai eljárásoknál olcsóbban és hatékonyabban vehetnék fel a kettes számú halálok elleni küzdelmet. Ezekre közösen az a jellemzõ, hogy jobban megértették a daganatkifejlõdés okait, mint a mos használt terápiák, és a kiváltó okokat kívánják megszüntetni, a káros-kóros folyamatokat próbálják visszafordítani. A jelenleg használatos "gyógyítási módszerek ugyanis nem ezt a logikát követik: egyszerûen csak kiirtandó ellenségnek tekintik a kóros daganatot, nem foglalkoznak különösebben a kiváltó okokkal. A pusztítás módszere pedig a sebészkés, méreg vegy sugárzás, amelyek természetesen az ép szöveteket is károsítják, az életminõséget rontják. Tekintve, hogy nem lehet pontosan "címezni" a pusztítást, a szervezet ellenállóképessége, immunrendszere is megsínyli ezt a gyógyítási módszert. Ezzel szemben az alternatív gyógyítási módszerek a betegség okát is megértve a szervezet ellenállóképességét, immunrendszerét javítják. Ezek a jobb kémiai terápiák általában nyomelem- és enzimkészítményeket használnak, természetes anyagokkal végzik a méregtelenítõ folyamatokat. Így a ezervezet saját ellenállóképességét, védekezõrendazerét erõsítik meg, ezzel igyekeznek visszafordítani a rákos daganatképzõ folyamatot. (A beteg környezete, szokásai nagyban befolyásolják a daganatképzõdés lefolyását. Ha a szervezet nyomelemekben, vitaminokban, enzimekben gazdagabb táplálékhoz jut, akkor mindazon enzimek rendelkezésre állnak, amelyek a helyes fehérjeszintézishez szükségesek, ezek hiányában azonban egy kóros burjánzó folyamat indulhat el. Érdemes megjegyezni, hogy a ma környezetszennyezõ, "kéményes" energetika itt is érezteti a hatását - a hõerõmûvekbõl, jármûvekbõl a levegõbe jutó légszennyezés ugyanis elsavasítja a talajt, emiatt az elfogyasztott növényekbe kevesebb jut a szükséges nyomelemekbõl (ugyanakkor tüdõnkbe is jut bõven rákkeltõ anyag). Ilyen nyomelemkészítmények ugyan már máshol is megjelentek, de a legjobbakat magyar kutatók fejlesztették ki "házi" körülmények között, s csak a hivatalokkal szemben vívott sok harc után juthattak el az emberekhez (Béres-csepp, Humet-R).
További méllékhatásmentes lehetõség, ha a táplálékunkban elõforduló vízbõl kivesszük a deutériumot, amelynek mérgezõ hatását a harmincas évek óta ismerik. A deutériummentes víz szintén eredményesen alkalmazható többféle daganatos betegség gyógyítására, de a megelõzésre is. Itt jelentõs eredményeket ért el egy magyar kutató. (13)
Az igen drága és káros mellékhatásokkal járó sugárterápia helyett nagyon jó hatékonyságú az úgynevezett hipertermia, ami azon a hatáson alapul, hogy a daganatsejtek érzékenyebbek a magas hõmérsékletre, mint az ép sejtek. Egy magyar kutató által tökéletesített eljárás segítségével igen eredményesen gyógyítják a német daganatos betegeket. Itthon még sok akadályt kell legyõzni ahhoz, hogy ez a hatékony és olcsó módszer eljuthasson a magyar betegekhez is. (14)      
Hosszú ideig úgy gondolták ("hivatalosan" talán még ma is úgy gondolják), hogy a daganatos betegségek nem köthetõk az ember pszichéjéhez. Az eddig elvégzett vizsgálatok az ellenkezõjét bizonyítják, azaz azt, hogy bizonyos mértékben lelki okok is kiválthatják, elõsegíthetik a daganatos megbetegedéseket. ha nem is közvetlen, de közvetett módon. Az kimutatható, hogy tartós stressz, félelem, szorongás, depresszió esetén gyengül az emberek immunreakciója, ez viszont nagyobb esélyt ad a daganatos megbetegedéseknek is. Ezért a betegség elleni küzdelem egyik hasznos fegyvere lehetne a pszichológiai kezelés is - erre az olcsó védekezési módszerre nálunk részben azért nincs lehetõség, mert a drága, de rutinszerûen használt gyógyszeres kezelés elvonja a rendelkezésre álló erõforrásokat.
Nem lehet azt mondani, hogy a gyógyítás frontja nem háború - hiszen ha egy olyan kis országban, mint Magyarország évente körülbelül 30 ezer ember hal meg daganatos betegségekben (s a tendencia egyre romlik), akkor látszik, hogy ez is háború, ahol emberek pusztulnak el hamarabb, mint ameddig élhetnének - ugyanúgy, mint az elsõfajú háborúban. A gyógyszeripar és a "hivatalos" tudomány - ugyanúgy, mint az energiatermelésnél - azt hirdeti, hogy nincs más kezelési altematíva, csak a drága sugár- és kemoterápia a megoldás. A megelõzés, az alternatív, szelíd gyógymódok alig vagy egyáltalán nem kapnak az adófizetõk pénzébõl, s a polgárok itt sem szólhatnak bele saját sorsukba. Pénzük a drága és bizonyítottan gyenge hatékonyságú vagy hatástalan kezelésekre folyik el.
Az energetika után a gyógyszervegyipar és a gyógyászat a legnagyobb üzletág a világon, s a mai szabályok egyértelmûen az óriáscégeknek kedveznek, ezért õk nem akarnak változást.
Anomáliák
Végül nagyon röviden tekintsük át, hogy a tudomány harmadik frontján hogyan folyik (fõleg az információblokkolás szintjén) a háború. Ezen a fronton ma még nem lehet szó olyan nagy gazdasági tétekrõl, mint az elõzõ két esetben, ám potenciálisan itt is nagy gazdasági károk keletkeznek, a fejlõdés gátlása, akadályozása itt is jelentõs, ma még nem számszerûsíthetõ károkkal jár. Az anomáliák igen nagy csoportját a biológiában lehet megfigyelni. Ezen nem is kell csodálkozni, hiszen az "élet technológiája" jóval fejlettebb, mint a mai ipar technológiája. A történelem sajnos sokszor ismétli hibáit, hiezen annak idején például Galvani kísérleteit kortársai nevetségesnek tartották, állandóan gúnyolták, csak jóval késõbb értették meg, hogy mi a békacomb rángatásának a következménye - az elektromos energia elõállításának egyik igen fontos lehetõségét mutatta ez az út.
Ma is hasonlóan vélekednek akkor, amikor mondjuk parajelenségekrõl, telepátiakutatásról van szó. Csak kevesen tudják - hiszen ez a másodfajú háború lényege -, hogy a volt Szovjetunióban az elmúlt 20 évben komoly erõfeszítéseket tettek olyan berendezések kifejlesztésére, amelyek nagy távolságról, igen kis energiával, mindenféle látható mellékhatás nélkül befolyásolják az emberek tudatállapotát, pillanatnyi egészségét. Ezek a kísérletek sikeresek voltak, s nagyjából ugyanazt a hatást használták föl, amit ma telepátiának nevezünk, ám ennek technikai, fizikai megalapozását is elvégezték.
Részben ezek a kutatások vezettek az úgynevezett torziós tér elméletének megalapozásához, (15) és olyan új technikai lehetõségeket eredményeztek, amelyek a gyakorlatban is felhasználhatók. (16) Úgy tûnik, hogy ez talán a legõsibb technológia, hiszen a kísérletek azt mutatják, hogy például a piramisok környezetében is megjelennek a torziós effektusok. Fizikai, biológiai, kémiai folyamatokat befolyásolnak ezek a szabályos alakzatok. A most lassan-lassan nyilvánosságra kerülõ eredmények mutatják, hogy a torziós tereket eredményesen lehetne felhasználni a kommunikációban, rugalmasabb és korrózióállóbb fémek elõállításában (drága ötvözõanyagok felhasználása nélkül), de például ásványkincsek felkutatásában is olcsóbban használhatóak, mint a mai eljárások. Mindezek az eredmények a (nálunk hivatalosan ma is áltudománynak tartott) parajelenségek kutatásából indultak ki, de biológiai és gazdasági jelentõségük miatt hosszú ideig haditechnikai kutatásként, titokban folyt a munka. Ha majd ezek az eredmények is elterjedhetnek, erõsen átrajzolhatják jelenlegi tudomány és technológia térképét.
Tévedés vagy háború?
Vajon nem túlzás-e háborúnak minõsíteni a fenti eseteket, nem lehet ez pusztán tévedés? Hiszen a tudományban is elõfordultak már tévedések, csupa jó szándék mellett. Semmelweis Ignác például a szülõ nõk halálozás statisztikájából vette észre, hogy drasztikusan csökkent a végzetes esetek száma, amikor õ hetekre Velencébe utazott, s nem vizsgálta az anyákat. Mire rájött, hogy az õ keze közvetíti a fertõzést, addigra majdnem kétezer nõ halt meg szepszisben.
A mindenki által tisztelt Marie Curie erején felüli szervezõ- és propagandamunkát végzett, hogy pénzt szerezzen nagy mennyiségû rádium elõállítására. A rádiummal aztán tüdõbajos szegénysorsú gyerekeket sugároztak be úgy vélvén, ez gyógyítja õket. Mindkét esetben egy jószándékú tévedés néhány ezer ember halálát okozta, s amint felismerték a tévedést, tanultak belõle - ha talán kicsit késõn is. A másodfajú háború esetén azonban nem ez a helyzet. A fizikai vákuum tulajdonságai ismertek, évtizedek óta vannak információk gazdasági jelentõségérõl, s megadott szabadalmak is vannak. Az is jól ismert tény, hogy évente milliószámra halnak meg daganatos betegségekben, s az is, hogy léteznek a mai kezeléseknél jobb megoldások is. A helyzetre jellemzõ egy német klinika igazgatójának szomorúan igaz mondata: "A rákban sokan meghalnak, de még többen élnek belõle". Ez a mondat jól jellemzi a másodfajú háború helyzetét, rámutat lényegére. A tudomány vezetõi hatalmukat, befolyásukat felhasználva harcolnak, de nem a tudományban szükségszerû érvek és pártatlan mérések, megfigyelések alapján. Ezeken a neuralgikus pontokon nincs érv és nincs vita, a vezetõk tekintélyelv alapján egyszerûen "áltudomány"-nak nyilvánítják vagy elhallgattatják azokat a fontos kérdéseket, amelyekrõl ez a cikk szól. Így nagy anyag és emberáldozattal járó háborút viselnek az adófizetõ polgár pénzén az adófizetõ polgár ellen.
Azt, hogy milyen könnyû az "áltudomány"-ok közé bekerülni, jól illusztrálja a földön kívüli élet kérdése. A Naprendszeren kívül nemrég megtalált két új bolygó ísmét ráirányította a figyelmet erre a kérdésre. Elvileg eddig is ismert volt, hogy a csillagok nagy részének lehetnek bolygói, és a biológiában nem tudunk olyan kizáró okot találni ami azt mondaná, hogy azonos körülmények esetén máshol nem alakulhatnak ki hasonlm szerves molekulák, s azokban a miénkhez hasonló élet. Az eddigiekbõl pedig sejthetõ hogy a mi technikai szintünk nem maga a tökély, ennél jóval fejlettebb is létrehozható. A tudomány mai állása szerint elvileg nem zárható ki nálunk fejlettebb technikai civilizáció léte. A megcsapolható vákuumenergia léte lehetõvé teszi a nagy távolságokra való utazást, ami rakétákkal valóban megoldhatatlan. A hivatalos akadémiai álláspont viszont az, hogy a kérdésben "nincs mit tanulmányozni." (17) 
A gondolkodó ember felelõssége
A másodfajú háborúról kevesen tudnak az értelmiség körében. A humán szféra mûvelõinek tájékozatlansága ijesztõ, de érthetõ. A politológusok, történészek, közgazdák, szociológusok egyszerûen nem férnek hozzá ezekhez az eredményekhez, nincs róluk tudomásuk. A félelmetes inkább a reáltudományok mûvelõinek, vezetõinek viselkedése. Az õ felelõsségük lenne tisztességesen, elõítéletmentesen utánanézni a fenti témáknak. A természettudomány mai morálja azonban sokszor elképesztõen alacsony: hiszen még soha sehol senkit nem vontak felelõsségre konkrét kutatási irányok betiltásáért. Magyarországon például így a legkisebb büntetés nélkül meg lehetett tiltani a szociológia, a kibernetika, a hipnózis vagy éppen az akupunktúra kutatását, ám a ma már tévedésnek számító tudományos szocializmus kutatása ellen sosem tiltakozott a tudományos élet vezetõ gárdája.
A másodfajú háború léte elsõsorban a természettudomány mély vezetési válságának következménye. Sok párhuzamos vonást fedezhetünk fel a katolikus egyház középkori vezetési válsága (valamint a kommunista pártok XX. századi vezetési válsága) és a mai természettudomány válsága között. Akkor az egyház és elöregedett felsõ vezetése nem a hétköznapi emberhez szólt (hiszen latinul misézett), és a felsõ vezetés életvitele, morálja, szokásai drasztikusan eltértek nemcsak attól, amit a köznép elvárt tõle, hanem az alsópapság életvitelétõl is. A tiltakozó hangok, eltérõ nézetek eltüntetésére hivatott inkvizíció ekkor mondvacsinált ügyekkel, rafinált kínzásokka százezerszámra irtotta az embereket, s így mindez messze volt azoktól az eredeti ideáktól, amelyekrõl a négy evengéliumban lehet olvasni.
A mai természettudomány vezetõi is messze eltávolodtak a hétköznapi embertõl, életének segítésétõl, hiszen például 22 milliárd dollárt adtak ki a "csillagháborús" project kutatására (minden kézzelfogható eredmény nélkül), ugyanakkor minden alkalmat megragadnak arra, hogy a fentiekben leírt, egyébként nagyon olcsó kutatási irányokat csíráiban elfojtsák. Azon nem lehet csodálkozni, hogy az ipar cégek nem támogatják a drasztikus struktúraváltást - nekik nem érdekük a jól menõ olaj- vagy gyógyszerüzlet feladása. A tudomány vezetése (amely viszont a polgárok adójából él) morálisan is felelõs azért, mert nem az átlagemberért, hanem ellene dolgozik. Az átlagpolgár ma már ösztönösen is érzi ezt a bajt.
Nemrég készült az Egyesült Államokban egy felmérés, ahol megvizsgálták, hogy az emberek mennyire bíznak a vezetõ politikusokban, a törvényhozókban, a szabad sajtóban, a nagy cégekben, az egyetemekben és az orvostudományban. (18) Az 1966-tól kezdve mintegy 10 évenként megismételt vizsgálat egyértelmûen azt mutatja, hogy drasztikusan csökken az emberek bizalma a fenti intézményekben. Míg 1966-ban az embereknek 70 százaléka bízott az orvostudomány jóindulatában, eredményeiben, ma már csak 23 százalék érez így. A szabad egyetemi kutatások célszerûségébe és sikerében 1966-ban 61 százalék bízott, ma már csak 25 százalék. A nagy cégeknek az átlagembert segítõ tevékenységében 1966-ban 55 százalék bízott, ma már csak 19 százalék. A médiában akkor 29 százalék bízott (ami nem jó eredmény), most már csak 1 százalék. A kormányzatban akkor 41 százalék bízott, ma már csak 12 százalék. A törvényhozók elõrelátásában és bölcsességében 1966-ban 42 százalék bízott, ma már csak 8 százalék. Mindez úgy történt, hogy az átlagember a cikkünkben szereplõ témákról egyáltalán nem tud. Vajon milyen lenne a statisztika eredménye, ha mindezekrõl tudna? A demokrácia a többség joga, hogy beleszólhasson az életét érintõ legfontosabb dolgokba a teherviselés fejében. Így lenne tisztességes ez a tudomány területén is, de ezeknél a fontos, ám a nyilvánosság számár gyakorlatilag nem látható dolgoknál mindez ma még elképzelhetetlen mert háboní folyik, egy másodfajú háború. Hosszú ideig úgy gondolták az emberek, hogy a tudomány és a technika majd megold kérdéseket, s egy sokkal jobb jövõt segít, de mára már érzik, hogy ez a tudomány, ez a technika nem fogja megoldani a kérdéseket, így drasztikusan más fejlõdési irányzatokat kell keresnünk.
Ez az iránytévesztés ma már sok területen látszik. Ilyen például az energetikai környezetszennyezés miatti klímaváltozás, más néven a melegházhatás. Mára egyértelmûen kiderült, hogy melegszik a Föld klímája, 199 minden idõk legmelegebb éve volt. (19) Ez is a másodfajú háború következménye hiszen ha a húszas évektõl kezdve lehetõvé vált volna a vákuumenergia felhasználása, ma nem tartanánk itt. Ma azonban inkább eltûrik a kis olajdiktátorok sorát, Közép-Afrika, Argentína, Ausztrália és Közép-Európa kiszáradását, az évek óta tartó aszályt, a talaj elsavasodását, csak ne kelljen változtatni a jelenlegi energiatermelési technológiákon. Ma még a politikában csak úgy jelentkezik ez a hatás, hogy a kiszáradt Anatóliából elvándorló, a nagyvárosokba kerülõ földmûvesek egy radikális iszlám pártra szavaznak. Most még csak néhány száz ember hal meg Chicagóban nyáron hõgutában vagy télen fagyhalál miatt, hiszen a klímaváltozás egyik sajátsága, hogy egyre szélsõségesebb hõmérséklet-, csapadék- és szélerõsség-értékek fordulnak elõ. Elõször a biztosítótársaságok fognak tönkremenni a keletkezõ nagy károk miatt - úgy néz ki, hogy ezekkel a gondokkal most még csak õk törõdnek.
Ugyanolyan hatása van azonban hosszú távon a drága daganatos gyógyítási módszereknek is, hiszen ez is erõsen megterheli a társadalombiztosítási költségeket, emiatt kevesebb jut más betegségek kezelésére, vagy akár nyugdíjra. A drága üzemanyag és energiaellátás sok családnak a teljes tartalékát elviszi, mûvelõdésre, kikapcsolódásra, tanulásra már nem jut pénz. Szélesedik a társadalmi rétegek közti vagyoni különbség, egyre kevesebb ember kezében van egyre több pénz, jórészt a jelenlegi technikai és tudományos struktúra miatt. A másodfajú háború befejezése ennek vége vetne, az alul elhelyezkedõ emberek feljuthatnának egy normálisabb, job életszínvonalra. Így valószínûleg visszaesne a szegénybûnözés is, kevesebb rendõrt és katonát kellene tartani, az adókat csökkenteni lehetne, és rengeteg új munkaalkalom keletkezne, hiszen ki kellene cserélni a teljes közlekedési és energetikai gépparkot. So helyen összefonódó, sok helyen kapcsolódó, egymást erõsítõ javulás vehetné kezdetét a másodfajú háború végével. Mikor lesz a háborúnak vége?
Hogy lehetne véget vetni a háborúnak? A háborúk valamelyik fél kimerülésével érnek véget vagy szünetelnek. A másodfajú háborúnál is ez a helyzet. Eddig minden nagy csatát a változások gátlói nyertek. A változások sürgetõi, alakítói megbuktak. Nyerésükre csak akkor lesz esély, ha a változást akarók ereje egy kritikus szintet meghalad, hasonlóan a másodfajú fázisátmenetek kritikus szintjéhez. Ehhez több akadály leküzdése is szükséges. A legfontosabb dolog: tudni kell arról, hogy létezik ez a háború. A legnagyobb akadály a tudományos vezetés monopóliuma, hiszen ezek a témák jobbára tabunak számítanak, akik errõl írnak, beszélnek, azokat azonnal kiközösítik a tudományos (és gazdasági) élet vezetõi. Az elsõ gyakorlati lépés ezért a természettudomány terén meglévõ monopóliumok lebontása lenne. A "forradalmian régi" technológiák elterjesztése (különösen az energetika és medicina területén) meghozná a szükséges változásokat. A politikában is szemléletváltozásra lenne szükség, valahogy úgy kellene gondolkozni, mint ahogy az Egyesült Államok alelnöke, Al Gore tette könyvében. (20) Formálisan persze szinte minden országban az alkotmányban biztosítják az egészséghez és a tulajdonhoz való jogot, sõt a tiszta környezethez való jog is kezd terjedni. Az említett energetikai és gyógyászati frontok helyzete mutatja, hogy ez a jog mennyire formális, mennyire nem lehet neki érvényt szerezni. Az államháztartás most mindenütt komoly bevételeket húz a benzinre vagy az élvezeti szerekre kivetett adóból, így az állami apparátus nem igazán érdekelt az irányváltásban, s így nem igazán a polgárok, az adófizetõk érdekeit képviseli.
Mit tehet az állampolgár?
Az állampolgár, sajnos, magára maradt, ezért figyelnie, vigyáznia kellene, mire költik a pénzét. A daganatos betegek gyógyításában dolgozó orvosoktól nem várható el, hogy nyíltan elmondják a jelenlegi terápiákkal kapcsolatos negatív tapasztalataikat - a félfeudális függõségeket tartalmaz egészségügyi rendszerben gyakran megélhetési gondjaik lennének. A zömében az ötvenes években tanult, s ma jórészt hetven éven felüli akadémikusok sem szóltak, amikor az állampolgár pénzét a szemétbe dobták, például a bõs-nagymarosi vagy az eocén-programnál. Ott, ahol a tegnapelõtt dönt a holnaputánról, mindig ez az eredmény. A politikusok, a parlament egy évtizede nem tartotta fontosnak a lakosság egészségi állapotának megbeszélését. A hosszú távú, tíz-húsz, netán ötven évre való gondolkodás a politikából teljesen hiányzik - pedig ez remélhetõleg kevesebb idõ, mint gyermekeink várható élete.
Most más megoldás nem látszik, mint a mai hatalmi struktúráktól független polgárok, az egészség- és környezetvédelemre, a jövõbeli munkalehetõségre érzékeny emberek összefogása, odafigyelése. A gondolkodó polgár felelõssége, hogy ráirányítsa a figyelmet a fenti kérdésekre.
Ezt a háborút azonban néhány ember nem tudja sikeresen megvívni pénz és lehetõségek híján. Ehhez az kell, hogy a humán és reál értelmiség együtt protestáljon, valahogy úgy, mint annak idején, amikor a reformátorok és reformerek tanai is terjedni kezdtek.
Jegyzetek
1 : C. Misner-K Thorne J. Wheeler: Gravitation. Freeman and Comp. 1970. Wheeler így ír könyvük 1190. oldalán: "A II. világháború óta a fizika eredményei között talán a legfigyelemreméltóbb az elektromágneses vákuumfluktuációk elméleti megjóslása és kísérleti bizonyítása." Az 1202. oldalon írja Wheeler: "A vákuum 10**94g/cm3 energiasûrûségû, lokális háborgásának, hullámzásának energiasûrûsége mellett elhanyagolható az atommag ~10**14 g/cm3 sûrûsége..."
2  Max Planck: Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest 1965.
3  H. Casimir-D. Polder: Physical Review Vol 73, 360. o., 1948. Casimir érdekes módon alig említi a róla elnevezett effektus felfedezését visszaemlékezéseiben (Haphazard Reality), nem értette meg a dolog potenciális jelentõségét.
4 : D. Cole-H. E. Puthoff: Extracting energy and heat from the Vacuum. Physical Review E. Vol 48, No 2, 1993, 1562-1565. o. A két szerzõ cikkének lényegét a kivonatban így összegzi: "Az irodalomban mostanában több olyan javaslat is napvilágot látott, ahol javasolják az elektromágneses vákuumenergia fluktuációkból történõ energiakinyerést a Casimir-erõ segltségével. Az említett javaslatokban lefektetett alapvetõ termodinamikai összefüggéseket vizsgáljuk meg a cikkben, és eredményünk szerint ezek a javaslatok elvileg helyesek."
5 : Egely György: Elhallgatott találmányok. K und K. Kiadó, Budapest 1996.
6 : Henry Moray: The Sea of Energy Coaray Research Inst. 1978.
7 : O Alexandersson: Living Water-Viktor Schauberger and the secrets of natural energy. Gateway Books, Bath, U. K 1990
8 : B. I. O. S. (British Intelligence Objectives Subcomittee. Report No 1043/31. "The invention of Hans Coler, Relating to an allegedly New Source of Power."
9  : B. Barber-J. Putterman: Observations of synchronous picosecond sonoluminescence. Nature, Vol 352, 318320. o., 1991. Részlet a cikk összefoglalásából: "Ezek az amplitúdócsúcsok az energia 11 nagyságrendnyi erõsítését jelentik." L. Crum: Sonoluminescence: Physics Today. Sept. 1994, 22-29. o. Részlet a kivonatból: "A folyamat során az energiasûrûség 10**12-szeresére emelkedik."
10 : J. Schwinger: Casimir Light: the source. Proc. Nat. Acad. Sciences, USA. Vol 90, 2105-2106. o., 1993. Részlet a kivonatból: "Egy dielektromos üregbõl a Casimirenergia felszabadulása az okozója a koherens szonolumineszenciának."
11 : W. Hyde szabadalmának száma 4.897,592. Lásd Egely György: Bevezetés a tértechnológiába, I. kötet. Perfector, Budapest 1993.
12 : M. Berenbaum: Spin Control. The Sciences. Vol 35. No 5. 13-16. o., 1995. Részlet: "Puhább, mint a gyapot, erõsebb, mint az acél, a pókháló évszázadók óta a jövõ anyaga. A biotechnológusok már csak pár lépésre vannak a szintetizálástól."
13 : 'G. Somlyai: Naturally occuring deuterium is essential for natural grouth of cells. F.E.B.S. Letter. Vol 317, 1 4 o., 1993.
14 : F. Douwes-A. Szász. Elõadás az 1995-ös Köhnlechnerdíj átadásán (Német onkológiai nagydíj). München, 1995. dec. 1.
15 : G. I. Shipov: Theory of Physical vacuum. (Oroszul) Centr. of Nonconventional Technologies. Moszkva 1994.
16 : A. Akimov: Finding Long Range Interactions. EG Concepts. Preprint No 7. Centre of Nonconventional Technologies Moszkva 1992
17 : Beck Mihály: Tudomány, áltudomány. Akadémiai Kiadó, Budapest 1977
18 : Newsweek, 1996. január 8., 16. o.
19 : Newsweek 1996. január 22. 42 o. 
20 : Al Gore: Mérlegen a Föld. Föld Napja Alapítvány Budapest 1993. Gore többek között az alábbiakat javasolja: "Adókedvezmények és kutatási alapok az új technikákra, a technikákat értékelõ szigorú és kifmomult eljárásokra, különös tekintettel az új helyettesítõ technikák ökológiai költségére és hasznára."

Megjelent a "Mozgó Világ" 1996 júliusi számában.

  ----------------------------------------------------------------------------

 Kép  -------------------------------------------

 

Gyorsan szerzett képességek  

   Szerző: Dr. Egely György 

A mi civilizációnk megengedi, támogatja, hogy valaki zongorázni tanuljon, netán egész életét a focinak szentelje, azt viszont nem tűri el, hogy meditáljon, esetleg lebegjen, vagy telepatikus képessége fejlődjön ki, a kézrátételes gyógyításról nem is beszélve. Igaz, a régi Kína taoista és buddhista kolostoraiban is inkább a lágy harc­művészetek virágoztak – ahol a test egyes részeit ideiglenesen átszúrhatatlanná, átvághatatlanná tették –, meglehetősen gyakorlati okokból.
Nyilván sok emberben fölmerült az a kérdés, nem lehetne-e ezeket a képességeket például egy gyorstalpaló tanfolyamon megszerezni, akár egy hétvégén. Még egyszerűbb lenne, ha heti egy tablettával a kérdés megoldható lenne, és gyógyító-, netán jövőbe látó képességeink fejlődnének ki. Erre azonban nincs sok remény. A természet viszont tartogat nagyon bizarr lehetőségeket.

Villámcsapás, áramütés
Néhány évvel ezelőtt, amikor piciny laboratóriumunkba elektrotechnikust kerestem, a jelentkezők között volt egy, aki különös történetet mesélt el. Televízió-javítás során a nagyfeszültségű transzformátor mintegy 30 000 V-os egysége megsérült, és nagy erejű ütéssel megvágta. Elájult, de utána szerencsére magától lábra tudott állni, haza tudott menni. Ezután viszont különös érzés kerítette hatalmába. Néha otthon feküdve érezte, hogy a tudata, lelke kiszállt a testéből, és a szobában lebegett, sőt nekibátorodva a falon is átment, és megnézte, mi történik a szomszéd szobában. Hónapokig próbálgatta ezt a képességét, rendszeresen ki is ment a házból az utcára a tudatával, míg a teste otthon feküdt az ágyban. Már teljesen rutinszerűen és nyugodtan tudott bánni vele, amikor egyik nap a 6-os buszon ülve kedvet kapott arra, hogy kilépjen a testéből, és elkezdett Buda­pesten az utcák, a háztetők fölött lebegni, „repülni”. Nagyon tetszett neki ez az érzés, egész háztömböket járt be, míg egyszer csak bevillant, hogy jó lenne visszatérni a testébe, ami közben még mindig valahol a 6-os buszon utazott. Meg­rémült, és csak hosszabb keresgélés után talált vissza, amikor a busz már a végállomáshoz közeledett. Soha többé nem merte megismételni a testelhagyást, azóta megmaradt a saját testében.
Nem hiszem, hogy az illető csak számomra találta volna ki ezt a történetet, ez semmilyen előnyt nem jelentett a kiválasztásnál – nem is őt vettem fel. Hasonló történetek sorával találkoztam már, hogy valaki durva ételmérgezés vagy esés, netán áram­ütés után különleges képességekre tett szert, mint például gyógyítás vagy időben előre látás.
Amikor a gömbvillám-megfigyeléseimet gyűjtöttem, akkor is találkoztam olyan esetekkel, ahol a gömbvillámütés – ami nem más, mint egy elektromos ütés – után különleges képességekre tett szert az illető, de akadt olyan is, hogy csak az egészségi állapota változott vagy a személyiségjegyei. Volt például egy olyan Siófok közeli strandfelügyelő, akinek a térdét ütötte meg a gömbvillám. Az addig állandóan éjszakázó, bulizó, jókedvű, vidám fiatalember attól kezdve fáradt, aluszékony, magába forduló, csöndes ember lett. Ám olyan idős emberről is tudok, aki a gömbvillámmal való találkozás után megszabadult mozgásszervi panaszaitól. Nem tudom, hogy ezt az áramütés számlájára lehet-e írni. Lehet, hogy a gömbvillám még valami mást is tud, mint egy egyszerű elektromosáram-ütés.

Idő-örvények
A megváltozott tudat- és egészségi állapot legbizarrabb esetei azok a szerencsére igen-igen ritka esetek, amikor valami egy úgynevezett téridő-örvénybe kerül. Ezek a téridő-örvények a hivatalos tudomány számára még nem létező jelenségek, de ezeknek is van már esetgyűjteménye. Dióhéjban a jelenség annyit tesz, hogy ha valaki bekerül egy ilyen, általában fekete örvényszerűnek látszó dologba, akkor más helyen és más időben tér vissza újra a földre. Általában csak néhány órás időcsúszással és néhány kilométeres ugrásokkal találkozunk, de néha nagyobb idő- és térugrások is előfordultak. Az idő mindkét irányában megtörténnek ezek az ugrások, tehát valaki néhány órával, netán héttel a múltba tér vissza, és olyanok is előfordulnak, hogy néhány óra vagy nap múltán érkeznek meg, anélkül, hogy tudnák, mi történt velük az elmúlt időszakban. Aki bekerül egy ilyen téridő-örvénybe, azt meséli később, hogy hirtelen nagy csönd veszi körül, a bőrén mintha elektromos áram haladna át, bizsergést érez. Gyakran enyhe szédülés és hányinger is kíséri a téridő-ugrást. Ezek az emberek – ha egyáltalán marad róla feljegyzés – arról számolnak be, hogy ezután jobban megérzik előre, miféle események fognak bekövetkezni, a tudatuk enyhén megváltozik, és ehhez már nem kell újabb térugrás.


A következmények
Ne gondoljuk, hogy ez veszélytelen természeti jelenség, bár szerencsére rendkívül ritka! Annak idején, amikor gömbvillám-megfigyeléseket gyűjtöttem, a mintegy 1000 levél közül legalább kettőben írtak le hasonló élményeket. Akkor annyira bizarrnak tartottam őket, hogy erős kétségeim merültek fel hitelességüket illetően, ezért kidobtam ezeket a megfigyeléseket. Nem véletlen, hiszen igen erős nyomás alatt álltam, amikor az újságban megjelentek a felkéréseim a gyűjtésre – a hivatalos tudomány nem nézte jó szemmel, hogy a nyilvánossághoz fordultam. Horváth Tibor professzor, a Budapesti Műszaki Egyetem villámszakértője, főnökeim segítségével beparancsolt magához, úgymond bocsánatkérésre. Amikor a szobájában leültetett, verni kezdte az asztalt, hogy vegyem tudomásul, nincs gömbvillám, és hagyjam abba az emberek ijesztgetését, mert csak az van, amit ő ismer, ő pedig a villámokkal foglalkozik. Minden más, ami a villámon kívül van, ostoba parasztok lázálma. Rám parancsolt, hogy soha többé ne foglalkozzam gömbvillám-megfigyelések gyűjtésével. Mivel évfolyamtársa volt Gyimesi Zoltán, az akkori főnököm, és Szabó Ferenc, a KFKI (Központi Fizikai Kutatóintézet) akkori igazgatója, elintézte, hogy többé ne jelenhessen meg kutatási jelentésem, és ne írhassak hivatalosan cikket. Ebben a légkörben persze nem véletlen, hogy minden olyan megfigyeléstől megszabadultam, amely nem volt összehozható egyértelműen és határozottan a gömbvillámokkal.
Azóta néhányszor újra találkoztam a tér-idő-ugrásokkal, „féreglyuk”-megfigyelésekkel, amikor az illetőt csak eltűnni látták, de megjelenni már nem. Olvastam olyan megfigyelést, ahol ünnepi vacsora közben az asztalfőn ülő férj fokozatosan elhalványult, először csak a feje, a válla, majd a teljes teste tűnt el a család szeme láttára és soha többé nem került elő. Más fura eset is előfordult, az 1860-as években New York egyik emeletes házból valaki lement az utcára cigarettáért. A családja soha többé nem látta, ám az 1960-as években egyszer csak ugyanazon a környéken megjelent egy ember régies ruházatban, és hihetetlenül megriadva nézett szerteszét. Próbált vigyázatlanul átszaladni az utcán, amikor egy taxi halálra gázolta. Nem tudni, hogy a két eset között van-e összefüggés, hiszen fénykép nem maradt az eltűnt illetőről, de nem kizárt. Bár nem választás kérdése, de jobb elkerülni az időörvényeket, ezen az áron nem érdemes különleges képességeket szerezni.

 

Forrás:  http://www.tudatossag.com/?q=content/dr-egely-gy%C3%B6rgy-gyorsan-szerzett-k%C3%A9pess%C3%A9gek

 Kép

Gömbvillám mozgásának nyoma egy fotón.

 

 

 

 

 

 

Egely György
TECHNIKA ÉS KÖRNYEZETVÉDELEM
Az energiatermelés kihagyott nagy lehetőségei

A környezetvédelem legtöbb problémája a közlekedésből és az energiatermelésből adódik, hiszen a szennyező energiaforrások akár a működés helyétől távol is jelentős károkat okozhatnak. A környezetvédők és a technikában járatos emberek között is nagyon kevesen tudják azonban, hogy létezik olyan szennyezés mentes energiatermelési lehetőség, mely meghatározó lehetne egy tiszta, környezetbarát közlekedési és energiatermelési folyamatban. Olyan energiatermelő szerkezeteket lehet készíteni ennek az energiaforrásnak a megcsapolásával, amelyeknek nincs kéménye és kipufogója, mert nem kémiai vagy atommag-reakciót használnak energiaforrásként. Ezek a szerkezetek mind az úgynevezett nullponti vagy vákuumenergiát hasznosítják.A fizikában 1910 óta ismert a nullponti energia vagy vákuumenergia fogalma, melyet Max Planck vezetett be. Minden részletesebb kvantummechanika könyvben röviden megemlítik létét, [1][2]. azonban az elméleti és kísérleti fizikusok nagy többsége úgy gondolja, hogy ez az energia a gyakorlatban nem használható fel. A vákuumenergia a körülöttünk levő térben megtalálható, rendkívül nagy az energiasűrűsége J. A. Wheeler a vákuumenergia fluktuációjának mértéke tömegegyenértékben körülbelül 1094 g/cm3 értékre becsüli.[3] Ez a hatalmas szám azt jelenti, hogy ha egy köbcentiméter térfogatban levő (*)vákuumenergiát sikerülne teljesen felhasználni, és ezt az energiát tömeggé alakítani, akkor körülbelül 1094 grammnyi anyagot kapnánk, ami több galaxis tömegével egyenlő. Más kutatók ennél kisebb értékre becsülik a vákuumfluktuáció energiasűrűségét, ám még ezek a becslések is hihetetlenül magas értékeket adnak. De ha itt van ez a gazdag energiaforrás, akkor miért nem vesszük észre? A válasz a vákuumenergia furcsa, szokatlan tulajdonságaiban rejlik: homogén és izotróp, azaz a tér bármely irányában haladva ugyanakkora az értéke, és bármely irányból is vizsgáljuk ennek a fluktuáló energiának a nagyságát, ugyanazt az értéket kapjuk. Ezért nem lehet közvetlenül detektálni a létét, és ezért nem törődnek vele általában a technikában és a fizikában.Így állt elő az a helyzet, hogy sem az energetikával foglalkozó szakirodalom, sem a környezetvédelem és energetika kapcsolatát tárgyaló könyvek nem említik a vákuum-fluktuációt mint számba vehető energiaforrást. A helyzet valahogy ahhoz hasonló, mintha a levegő nyomásáról elfeledkeznénk, hiszen minden oldalról azonos mértékben ér minket, de munkavégzésre csak akkor tudjuk felhasználni a légnyomást, ha valami megmozgatja a levegőt, azaz nyomáskülönbség áll elő, és akkor már a keletkezett szél energiáját be lehet fogni. Nincs azonban olyan könnyen megfogható, közismert, természetes folyamat, ami ezt a bizonyos homogén és izotróp vákuumenergiát könnyen befoghatóvá és megszelídíthetővé tenné. Pedig érdemes lenne, hiszen ez a vákuumenergia éjjel-nappal rendelkezésre álló, szennyezésmentes és folytonosan megújuló energiaforrás, mivel a környező és távoli galaxisok, napok belsejében lezajló folyamatok éjjel-nappal újratermelik ezt az energiát.A vákuumfluktuáció léte ma már egyáltalán nem kérdéses a fizikában, sem elméleti, sem kísérleti fizikus nem kérdőjelezi meg ennek az energiaforrásnak a valós létét. W. Eugene Lamb kísérleti fizikus 1955-ben kapott Nobel-díjat P. Kuschsal a hidrogén színkép hiperfinom szerkezetének felfedezéséért, amellyel kimutatták, hogy a vákuum-energia fluktuációja befolyásolja például az elektronom mozgását a hidrogénatomban. Ha szemléletes képet kellene adni, akkor egyszerűsítve úgy fogalmazhatnánk, hogy a hidrogénatomban az elektron nem sima, szép pályán halad, hanem a vákuumfluktuáció meg-meglökdösi, és ezért ugyanolyan cikcakkos, zegzugos pályán mozog, mint ahogy azt a mikroszkóp lencséje alatt a Brown-mozgásnál láthatjuk, amikor egy-egy piciny porszemet a környező molekulák lökdösnek. Sajnos ezt az effektust nem lehet gyakorlati célra felhasználni.Van azonban ennek a nagyon nagy sűrűségű "üzem-anyagnak" egy másik érdekes és kísérletileg mára egyértelműen bizonyított tulajdonsága is. Ez az úgynevezett Casimir-effektus.[4] Casimir és Polder (a holland Philips gyár fizikusai) feltételezték, hogy a vákuum-fluktuáció hatása makroszkopikus testeken is kimutatható, ha megbontjuk ezt a homogén, fluktuáló energiatengert, méghozzá nagyon egyszerű módon: két fémfóliát egymáshoz közel teszünk, és ezzel helyileg egy kis térrészt leárnyékolunk, azaz ott bent a vákuumenergia eloszlása inhomogén lesz. (Hasonlattal élve: a háborgó, hullámzó tengerbe tett két nagyméretű fal között is csillapodik a hullámzás. A két falat persze kívülről csapkodják a hullámok, belülről viszont nem, így vonzóerő ébred a két fal között -- de az valójábannem igazi vonzás, hanem a hullámzás következménye.) A Casimir-effektusnál is kevesebb energia jut a két lemez közé a leárnyékolt térrészbe, hiszen a fémfóliák megakadályozzák az elektromágneses sugárzás behatolását, és így Casimir és Polder úgy vélte, hogy kimérhető vonzóerő fog fellépni a két semleges lemezke között. Igazuk lett. Kísérletileg persze csak jóval később, de többen is igazolták ennek az effektusnak a létét, sőt akadt olyan kutató, aki gyakorlatilag is alkalmazható energiatermelési folyamatot akart megvalósítani a Casimir-effektus közvetlen felhasználásával. R. L. Forward, a Hughes Aircraft Company kísérleti fizikusa érdekes ötlettel kívánta megvalósítani a vákuumból történő energiakicsatolást, energiakinyerést.[5] Egy spirálszerű, elektromosan töltött fóliát kívánt összenyomatni a Casimir-effektus segítségével, majd az így nyert magasabb potenciálon levő, összenyomott spirálból el lehetett vezetni a többletenergiát. A gyakorlati módon gondolkodó mérnökök természetesen azonnal látják, hogy a Forward által javasolt eljárás elvileg ugyan helyes, de gyakorlatilag gazdaságtalan. Nem is ez a módszer lényege és érdeme, hanem az, hogy először merült fel ilyen ötlet.

A vákuumenergia mint rendellenességMás jelek is mutatták azonban, hogy néha furcsa körülmények között energiatöbblet jelenik meg a fizikai laboratóriumokban. Régóta ismerik már a kutatók. hogy víz alatt létrehozott, nagyteljesítményű kisülések esetén jóval nagyobb impulzus keletkezik, mint amekkorát a jelenleg ismert fizikai folyamatok indokolnának. H. Aspden például leírja, hogy körül-belül tízezerszer akkora impulzus -- és ennek következtében nagyobb energia -- jön ki ezekből a folyamatokból.[6] Ezek az anomáliák azonban megmaradnak a plazmafizikai kutatás perifériáján; különösebb figyelmet ez ideig nem fordított rájuk senki.Ugyanilyen furcsa jelenség mutatkozik a kémia területén is, amit szonokémiának, vagy hang kémiának ismernek a 30-as évek óta. Felfedezték ugyanis, hogy ha ultrahanggal gerjesztik a folyadékban oldott kémiai reagenseket, vegyületeket, akkor gyakorlatilag már szobahőmérsékleten is bekövetkeznek olyan kémiai reakciók, amelyek egyébként csak igen magas hőmérsékleten jöhetnek létre. Ezt a hatást annak a számlájára írták, hogy a folyadékban a rezonanciahelyeken úgynevezett kavitáció alakul ki. A kavitáció akkor jön létre, ha egy folyadék nyomása hirtelen lecsökken, s ezért forrásba jön, majd újra megnő a nyomás, s emiatt összeomlik a buborék. A kavitációban részt vevő piciny buborékok keletkezése és főleg összeomlása során úgy vélték, hogy olyan nyomáshullámok keletkeznek, amelyek igen magas hőmérsékletre hevítik (persze csak rövid időre) a kémiai reagenseket. A 30-as évek óta ismerték tehát ezt az effektust, de különösebben nem törődtek vele, hiszen sok gyakorlati haszna nem volt.1991-ben aztán két kutató, Barber és Putterman pontosan kimérte, hogy ez az effektus körülbelül 1011-szer, tehát százmilliárdszor akkora energiát ad le, mint amennyit ismert fogalmainkkal, hatásainkkal meg tudunk magyarázni.[7] Egy amerikai kutató, J. Swinger vette észre, hogy ez az effektus a már említett Casimir-erők számlájára írható, tehát a hihetetlenül nagy teljesítménynövekedés mögött a vákuumenergia sejthető.[8] Gyakorlati célra sajnos a Barber és Putterman által felfedezett eljárást közvetlenül nemigen lehet felhasználni, mert a folyadéknak csak nagyon kis részében, a rezonanciahelyeken fordul elő ez a kavitációs vákuumenergia-kicsatolás, másutt csak nyeli a folyadék az energiát, így a teljes folyamat energiamérlege negatív. Ha valamilyen módon a folyadék teljes térfogatában létre tudnánk hozni ezt az effektust, akkor nyilvánvalóan pozitív energiamérlegünk lenne, azaz a befektetett energiánál többet kaphatnánk vissza. (Ez meg is történt, az osztrák Viktor Schauberger jött rá tapasztalati úton erre a lehetőségre.)Az eddigiekből láthattuk, hogy az elméleti és kísérleti fizikusok kis részétől nem idegen a vákuumenergia gondolata, tudnak róla, számolnak vele és kísérletileg bebizonyították létét. A helyzet hasonlatos ahhoz, mint ami a 30-as években az atomenergiával kapcsolatosan kialakult. A kísérleti és elméleti fizikusok akkor is biztosak voltak abban, hogy atomenergia létezik, hiszen egyértelmű bizonyítékok álltak rendelkezésre. Azonban az akkori társadalmat és vezetőit mindez nem érdekelte különösebben, mert a szakemberek úgy gondolták, hogy alkalmazható gyakorlati célokra, így ez egy kis csoport belső ügye maradt. Ám akadt a kutatók között néhány másként gondolkodó, aki -- mint például a magyar Szilárd Leó -- úgy vélte, hogy a magenergiát gyakorlati célokra is fel lehetne használni. Szilárd Leó a brit szabadalmi hivatalba be is nyújtott (és meg is kapott) egy szabadalmat, amely láncreakció segítségévével hasznosította volna az atommagokban rejlő energiát. Különösebben azonban nem törődtek Szilárd Leó elképzeléseivel mindaddig, amíg a láncreakció lehetősége teljesen nyilvánvalóvá nem vált a fizikusok számára, és gyakorlati alkalmazása -- a bomba a politikusok kezében fontos eszközzé nem változott. Mindaddig tehát az atomenergiával sem igazán törődött a tudományos vezetés és a politika, amíg pusztító fegyvert nem lehetett belőle csinálni.Gazdaságos lehetőségekA környezet és az emberiség nagy tragédiája, hogy azok az eszközök és módszerek, amelyek jóval az atomenergia és a láncreakció felfedezése előtt a vákuumenergia "megcsapolására" készültek és rendelkezésre álltak, a gyakorlatban nem terjedtek el. (Számos olyan eszköz és módszer létezett, amelynek alapján már a 20-as, 30-as években megbízható, szinte gyártásra érett termékek segítségével lehetett a vákuumenergiát megcsapolni és elektromos áram vagy mechanikai munka kinyerésére felhasználni. Ezeknek a szerkezeteknek a leírása sajnos csak töredékes alakban maradt fent. Mára azonban nagyjából sikerült összerakni azokat a módszereket és elveket, melyek segítségével ez az állandóan megújuló, tiszta, környezetbarát energiaforrás, a vákuumenergia megcsapolható és felhasználható.[9]Az első ilyen energiakicsatoló készüléket valószínűleg az Osztrák-Magyar Monarchia egykori állampolgára, a váltóáram, a rádiózás, a robotika és a radar felfedezője, Nikola Tesla készítette. A fennmaradt megemlékezések szerint Tesla egy Pierce Arrow típusú autót alakított át elektromos autóvá és ezt az autót táplálta energia-konverterével. A történelem egyik tragédiája, hogy Tesla, az ipari energiatermelés megalapozója, nem tudta már elterjeszteni találmányát: éppen az az ipar akadályozta meg ebben, melyet ő teremtett meg. Tesla többször is beszélt energiakicsatoló csövéről, de nem mutathatta be. Rövid újságcikk maradt fenn arról is, hogy Teslával egy időben egy Hubbard nevű amerikai feltaláló is készített egy olyan teljesítmény-transzformátort, amely a betáplált energiának háromszorosát adta ki a kimeneten. Teslával és Hubbarddal körülbelül egy időben az amerikai Moray készítette el a mind ez ideig talán legjobb határfokú készüléket, amely a fennmaradt jegyzőkönyvek tucatjai szerint hordozható volt, repülőgépen és mozgó járműveken is lehet használni, és nagyfrekvenciás, nagyfeszültségű elektromos áramot adott több kilowatt teljesítmény leadása mellett, akár heteken keresztül is. Ez a szerkezet olyan hatékonyan tudta kivenni a vákuumfluktuáció energiáját, hogy a működtetéséhez elegendő volt a környezetből nyerhető kismennyiségű energia -- ennek több ezerszeresét tudta a készülék leadni, s mozgó, súrlódó alkatrészeket nem tartalmazott. Néhány évvel később a német Hans Coter készített hasonló berendezést, melyet többször is megvizsgáltak, s szintén nagy teljesítményt adott le, de a II. világháború során egy bombázás alkalmával megsemmisült. Ugyancsak a 40-es években készült el a már említett osztrák Viktor Schauberger berendezése, amely a szonolumineszcens eljárást használta fel gyorsuló folyadékokban, és így viszonylag nagy mennyiségű többletenergiát tudott kinyerni. Láthatjuk tehát, hogy a bátor és kezdeményező mérnökök már a vákuumenergia elméletének és kísérleti igazolásának megjelenése előtt többféle megoldást találtak a vákuumenergia megcsapolására és hasznos munkává alakítására. Ennek a lehetőségnek a megvalósítása, elterjesztése azonban akkor is heves ellenállásba ütközött, akárcsak ma.Gondok soraAz energiakivétel megoldása után az első probléma természetesen a szabadalmi hivataloknál jelentkezett, ahol úgy gondolták, hogy nem lehet ilyen "örökmozgókra" szabadalmat megadni, hiszen ezek a szerkezetek több energiát adnak le, mint amennyit a működésbe hozásukhoz, indításukhoz be kell táplálni. Sem a kor kutatói, sem a kísérletezők nem jöttek rá, hogy a vákuumenergia hatásait kellene keresni az effektus mögött, és ezért ezen az akadályon elvérzett az összes találmány. Bár Moray és Tesla is hangsúlyozta, hogy az "éter" rezgő, oszcilláló energiáját fogják be és hasznosítják, azonban az általános relativitáselmélet elfogadott tételei szerint éter nem létezett, ezért -- gondolták -- energiát sem lehet kivonni belőle. Így, szabadalmi védettség nélkül persze bajos valamit is gyártani, hiszen kétséges, hogy a befektetés megtérül-e. Sajnos csak olyan esetekről tudunk (Tesla és Moray), amikor energiakicsatoló készüléket megsemmisítettek. A kor iparosai, a frissen épült erőművek, a megnyitott bányák tulajdonosai nem örültek az ilyen üzletrontó kezdeményezéseknek. Környezetvédelem még nem létezett, és a korai energiaiparra is veszedelmet jelentett volna a drasztikus paradigmaváltás, mert az addigi beruházások egy csapásra elavulttá, értelmetlenné és használhatatlan tőkebefektetéssé váltak volna. Az elmúlt években valamelyest változott, javult a helyzet. Az Egyesült Államokban néhány szabadalomnak már sikerült átcsúsznia, tehát a feltalálók meg tudták indokolni, hogy miért jelentkezik az energiatöbblet.[9] Azonban ezek a szerkezetek sem terjedtek el, több okból. A Hyde-féle berendezés, amely a szabadalmi leírás szerint tízszer annyi elektromos energiát ad ki, mint amennyit bele kell táplálni, azért nem valósulhatott meg, mert feltalálója nyomtalanul eltűnt nem sokkal azután, hogy a szabadalmát elfogadták. A Shoulders-féle szerkezet körülbelül negyvenszer annyi energiát ad ki, mint amennyi a betáplált energia. ez azonban kemény röntgensugárzás formájában jelentkezik, ezért gyakorlati szempontból nem használható. A Puharics-féle szerkezet pedig mindössze 114 százalékos hatékonysággal rendelkezik.A kulcsszó: nemlinearitásAz igazán jó megoldások nagyjából azonos elvekre épülnek: hő, elektromos energia vagy mechanikus munka előállítására alkalmasak -- mindegyik nemlineáris, önszervező, rezonáns, pozitív visszacsatolással rendelkező rendszer, melyek a rend és a káosz keskeny határán helyezkednek el.Mit is értünk ezeken a kulcsfontosságú fogalmakon? A nemlinearitás, azaz a lineáris viselkedéstől való eltérés közismert számunkra. Ha egy lágymagos vezető tekercsbe áramot engedünk, a mágneses térerősség az áramtól lineárisan (azaz egyenesen arányosan) fog függeni. De ha vasmagot teszünk a tekercsbe, akkor azonnal más, nemlineáris kapcsolatot találunk -- mint ahogy ez már ismert. A természet -- főleg a biológia -- telis-tele van ilyen példákkal, alkalmazásokkal. A nemlineáris jelenségek mélyebb megértését sajnos generációkra késleltette a matematikai leírás nehézsége, s csak a számítógépek elterjedése után, napjainkban történt e téren érdemi előrelépés. Érdekes, új világ tárult fel, esetünkben például megjelennek olyan különleges rezgések, hullámok -- szolitonok --, melyek jóval hosszabb ideig maradnak "életben", mint a lineáris világban megszokott hullámok. Rezonancia és pozitív visszacsatolás esetén ezért új, szokatlan jelenségek történnek, melyeket a megszokott, lineáris gondolkodású világunkban nem tudunk megérteni.Ezek a nemlineáris, vákuumenergia-kicsatoló, -hasznosító rendszerek ezért egészen más típusú mérnöki gondolkodást igényelnek, mint megszokott -- és iskolákban tanított -- szerkezeteink. A legnagyobb probléma, hogy csak egészen szűk paramétertartományokban mutatnak egy-egy jellegzetességet, s a paramétereket megváltoztatva, az adott tartományt elhagyva egészen más típusú viselkedést találunk.Nézzük meg például az 1. ábrán található egyszerű, rugalmas, nyomott "szalag", membrán esetét, amely egy nemlineáris rendszer (a Duffing egyenlet írja le). Kell egy nemlineáris erő, amely a szalagot egyik állapotából a másikba "átbuktatja".A 2. ábrán látható "térképen" az látszik, hogy 21 különböző viselkedésű régió alakul ki, ha csak a lemezcsillapítást és a gerjesztő erőt változtatjuk.A vákuumenergiát megcsapoló berendezésekre is jellemző, hogy eléggé szűk, kis paramétertartományban jönnek létre azok a feltételek, amelyek lehetővé teszik, hogy hozzájussunk az energiához. Ha csak egy kicsit is megváltoztatjuk például a geometriai paramétereket, akkor az üzemi paraméterek is máshová kerülnek.1. ábra. Felülről nyomott, rugalmas szalag, melyet egy elektromágnessel periodikusan mozgatunk. A mozgás időbeli lefolyását (egy adott geometria és lenyomó erő mellett) a levegősúrlódás és a gerjesztő erő amplitúdója befolyásolja.2. ábra. Az egymástól eltérő rezgésalakok "térképe". A súrlódás (függőleges tengely) és gerjesztési amplitúdó (vízszintes tengely) csak két paraméter, de így is 21 különálló viselkedési forma keletkezik a szabályos szinusz-hullámtól a kaotikusig. Több paraméteres rendszernél persze bonyolultabb -- vagy sokkal egyszerűbb -- viselkedés is előfordulhat.

 

 

 

 

Hasonló a helyzet, mint az élet kialakulása esetén, amely szintén erőteljesen nemlineáris folyamat. Itt is körülbelül 20 °C és 1 atm a kedvező külső feltétel (sok minden más mellett) az önszerveződő folyamat, az élet elindulásához, s kicsit odébb, például 10 °C-on hiába is próbálkoznánk. 200 °C és 100 atm esetén megint van egy szűk tartomány, ahol van élet (mélytengeri élőlényeknél), de újabb "paraméterszigetről" nem tudunk.

A fenti gondok miatt szinte véletlenszerűen, s nem elméleti munkával szoktak rábukkanni azokra a paraméterekre, amelyek mellett az energiakinyerés megtörténhet.Ezek a szerkezetek tehát alapvetően más elveket használnak, mint amit a mai műszaki gyakorlat ismer, több rokon vonást lehet felfedezni a biológiai rendszerekkel. Most már látjuk, hogy miért mérnökök fedezték fel a vákuum-energia megcsapolásának lehetőségét: az elméleti fizika csak az utóbbi években jutott el azoknak a nemlineáris rendszereknek a tanulmányozásához, melyeket a mérnökök már évtizedek óta használnak. Ez a felhasználás azonban csak intuitív módon történt (s akkor is a járt utakról letérve). Az intuitív módszernek az az óriási hátránya, hogy a mély, alapvető összefüggéseket nem könnyű felismerni, ezért ezek a módszerek többnyire a közvetlen gyakorlati igények kielégítésére voltak alkalmasak.Mivel a mérnökök nagy többsége nem ismerte (és ma sem ismeri) a vákuumenergia létét, nem gondolkozhatott el azon, hogy hogyan lehet ne ezt a homogén és izotróp energiaforrást felhasználni, megcsapolni. Azok a mérnökök, kutatók, technikusok, akik felismerték, hogy nemlineáris jelenségek révén -- például ferromágneses anyagok és plazma segítségével -- be lehet fogni és "egyenirányítani" lehet ezt a fluktuáló energiatengert, ma már talán gyakorlati segítséget is kaphatnának az elméleti eredményektől.A vákuumenergia kinyerésére szolgáló berendezések megépítéséhez jóval több tudás, tapasztalat, szakértelem és talán szerencse is kell, mint például a belső égésű motorokhoz -- bár egy jó motort megépíteni is igen drága mulatság.Ha viszont elkészül egy ilyen szerkezet, akkor olyan előnyök sora jelenik meg, amelyek méltán váltották ki a versenytársak irigységét, rosszindulatát. A kicsatolók (nemlineárisak) nem tartalmaznak mozgó alkatrészeket, nem kopnak, karbantartást nem igényelnek, olajozni, kenni, hűteni nem kell őket. Kis, néhány kW-os egységben is elkészíthetők, akár hordozhatók is, ezért drága távvezetékekre, csővezetékekre, szállításra sincs szükség. Teljesítményük gyorsan, rugalmasan változtatható. Az egységnyi teljesítmény beruházásigénye jóval olcsóbb lehetne, mint például a belső égésű motoroknál, vagy a szénerőműveknél.A környezetvédelem számára persze az a legnagyobb előny, hogy nem tömegáramok (gőz, forró gázok, mozgó víz áramlása), kémiai vagy magreakciók termelik, viszik az energiát, hanem elektromos és mágneses terek, melyek elég jól árnyékolhatóak. Az átlagember számára pedig az a kettős előny, hogy nem kell fizetnie az energiáért, és a környezetét sem bántja.A vákuumenergia nem ismerése az utóbbi időben is megbosszulta magát. Néhány évvel ezelőtt nagy port vert fel az úgynevezett "hidegfúzió" esete, azaz amikor egy szobahőmérsékleten lejátszódó elektrolízises folyamatról kiderült, hogy több energia jött ki belőle, mint amennyit betápláltak. Ezt a hatást utána nagyon sokan vehemensen próbálták cáfolni. A cáfolatok ellenére a tény igaz, több tucat kutató jó néhány kutatóhelyen megerősítette ennek az energiatöbbletnek a létét.[10] Az egymástól függetlenül dolgozó kutatók 20 és 50 százalék közötti energia-többletet detektálnak attól függően, hogy ki milyen elrendezésű elektróda-párral dolgozik. Azóta már kiderült, hogy nincs szükség költséges palládium elektródokra, megteszi a nikkelfólia is, sőt nehézvíz helyett könnyűvíz is felhasználható. Néhány kutató most jött csak rá, hogy nem fúziót kell szobahőmérsékleten keresni a jelenségek mögött, hanem bizonyos feltételek megléte esetén megint csak vákuumenergia jelenik meg a folyadékban, ugyanúgy, mint az említett, 114 százalékos hatásfokú Puharich-féle szabadalomnál.[9]Magyarországon is készült a 80-as években egy olyan energiakicsatoló szerkezet, amely vákuumenergia segítségével a vízmolekulákat mintegy "szétrázta" hidrogénre és oxigénre, azaz durranógázra. A feltaláló azonban hiába kilincselt segítségért, így a berendezését szétszedte, összetörte. Nem ez az első eset Magyarországon, hogy fontos találmány veszendőbe ment. Kevesen ismerik, hogy Kemény Károly, magyar rádióamatőr 1930-ban felfedezte a tranzisztor ősét, és folyóiratban ismertette is.[11] Hiába volt ott a működő tranzisztor, a kor és a körülmények alkalmatlanok voltak arra, hogy találmányát megvalósítsa. Ugyanez fordult elő az energiakicsatoló szerkezetekkel máshol is, nálunk is.[12]Ma már nem vagyunk olyan helyzetben, hogy kihagyjuk ezt a lehetőséget. Sem gazdaságilag, sem a környezet szempontjából nem állunk olyan jól, hogy a megszokott módon tovább folytassuk a környezetszennyező energiatermelést. A szokásos hasznosítási utak (Szabadalmi Hivatal, Magyar Tudományos Akadémia, OMFB stb.) azonban továbbra is járhatatlanok. Éppen ezért a kutatómunka ma is csak otthoni bütyköléssel, garázsokban, padlásokon folyik, csigalassúsággal, rendkívül nagy emberi erőfeszítésekkel, alacsony hatékonysággal, néha hónapokig meg-megállva pénz és anyag hiányában. Talán a lap olvasói között is akad, aki tanácsot és segítséget tudna adni a továbblépéshez...

Irodalom

1. Marx György: Kvantummechanika. Bp. Műszaki Könyvkiadó, 1964. p. 59
2. Nagy Károly: Kvantummechanika. Bp. Tankönyvkiadó, p. 61
3. Misner, Thorne, Wheeler: Gravitation. Freeman, p. 1202
4. M. Casimir, D. Polder: Physical Review. Vol. 73. 360 p. 1948.
5. R. L. Forward: Extracting Electrical Energy from the Vacuum by Cohesion of Charged Foliated Conductors. Physical Review B. Vol. 30., No 4. pp 1700-1702. 1984. 
6. H. Aspden: Anomalous Electrodynamical Explosions in Liquids, IEEE Transactions Plasma Sciences. Vol. PS-5, No 3, pp 282-285, 1986.
7. B. P. Barber, S. J. Putterman: Observation of Synchronous Pico-second Sonoluminescence. Nature, Vol. 352, pp 318-320,1991. 
8. J. Schwinger. Casimir Light. Proc. Nat. Acad. Sciences USA. Vol. 90, pp 958-959, 1993
9. Boday -- Egely: Bevezetés a tértechnológiába. Energetika. Kapható az Aquapot kirendeltségén, Budapest, VII., Damjanich u. 45. 
10. Cold, but not dead. Newsweek, Aug. 9. 1993. 
11. Kemény Károly: Az antennára visszacsatolt kristálydetektoros készülék. Rádió és Fotó amatőr, V. évf. 12. szám, 1930. december, p. 55-57.
12. Egely György: Parajelenségek -- elhallgatott találmányok. Bp. K. u. K. Kiadó, 1993.

 ----------------------------------------------------------------------------------------------

(*) Megjegyzésem a 1094 g/cm3 energiasűrűségű vákuumhoz : Régebben (úgy 15 - 20 éve) Egely úr egyik előadásán ez az érték még "csak" 1037 g/cm3 volt.  A cikkben megadott  (fent)

 1094 g/cm3 nagyon nagy szám, ez nem egyszerűen több galaxis tömege, hanem a teljes látható világegyetem tömegénél (mely 3x1052 g) is több mint 40 nagyságrenddel nagyobb !!!!

Egyébként más számok is "röpködnek" pl.  1078 Joule/cm3 -től  10111 Joule/cm3 -ig tetsző-legesen lehet válogatni...    (A Joule/cm3 természetesen más mint a g/cm3 de ilyen szórásnál az a néhány nagyságrend ide vagy oda, ekkora káosznál nem nagyon számít.)

 Kép

 

 

 

 

 

 

 

Egely György : Tiltott találmányok (részlet)

FORGÓ TÖLTÉSEK HATÁSA AZ ÉLŐVILÁGBAN

Markáns eltérés található az élővilág és az emberi technológia szerkezeti anyagainál, ha a struktúrát vizsgáljuk. Az élővilág szinte mindenütt helikális, spirálszerű módon szerveződik, s ennek teljesen eltérő szimmetriatulajdonságai vannak, mint az emberi technikában használt kristályrácsoknak. A III/3. ábrán látszik például egy DNS-molekula szerkezete, ami a közhiedelemmel ellentétben nemcsak simán, egyszeresen csavart spirál, hanem többszörösen felcsavart spirál. Nemcsak a DNS, hanem egyszerűbb szerves molekulák is mutatnak kiralitást, azaz forgási tulajdonságot, amit az élettelen világban a fémrácsoknál nem talál' hatunk meg. Épp ezért egy lényeges különbség létezik az áram vezetésének módjában, az élő és élettelen világban. Az élővilágban, miközben egy töltés halad, közben forog is. Az élettelen világban, a fémek kristályrácsaiban egy töltés csak véletlenszerűen bolyong miközben halad, de nem forog. Sejthető, hogy az egy vagy több tengely körül történő forgás jelentős fizikai effektusokat hordozhat, esetleg nélkülözhetetlen effektusokat ad az élővilág számára.

Tudjuk (mai ismereteink szerint is), hogy a töltés mozgásának szimmetriája alapvetően fontos. Egy álló elektromos töltés körül csak elektromos tér létezik, a mozgó töltés körül viszont mágneses tér keletkezik. A mai elektrodinamikában a forgás teljesen hiányzik, sőt mágneses töltést sem találunk. A mágneses töltést már régóta keresik, hiszen akkor lennének az elektrodinamika egyenletei, tökéletesek, szimmetrikusak, ha létezne mágneses töltés is. (Valójában létezik, hiszen kísérletileg Félix Ehrehhaft kimutatta létezését; és az orosz F. V. Mikhailov napjainkban megerősítette Ehrenhaft méréseit.) A mágneses töltés és az áramlásukkal létrehozott mágnesáram azonban nem olyan tulajdonságú, mint ahogy azt az elméleti fizikusok várták volna, emiatt nem fogadják el létezését - ez is a tudomány egyik tiltott területe. Ezt a tiltást azonban az élővilág nem veszi figyelembe, és valószínűleg használja azokat a töltésforgatáson alapuló effektusokat, amelyek az élőlények anyagainak csavarszerűen felépített, spirális tulajdonságaiból adódnak. A forgás miatt új típusú, terek, mezők léphetnek föl, melyeket néha “spin" térnek, vagy a több tengely körüli forgás miatt keletkező teret “torziós tereknek", mezőknek neveznek. A mai emberi technológiának nagyon komoly fejtörést okoz, hogy hogyan lehetne előállítani azokat a csavarszerű, spirálisan elrendezett anyagokat, amelyeket az élővilág a legprimitívebb lényektől kezdve mindenütt általánosan elterjedten használ. Ilyen mesterséges anyagok hiányában azonban a technika és a tudomány nem tudta ezeket a hatásokat vizsgálni, és amikor a biológiában "parajelenségek" címén találkozunk ezekkel a hatásokkal, akkor a kutatók nagy része szent rémülettel utasítja el ezeket a jelenségeket. (Ilyen jelenségek például a telepátia, a pszichokinézis, a fémhajlítás, a levitáció vagy a teleportáció.)

Nézzük meg, hogy az anyagszerkezet eltérése, a töltések forgatása vajon magyarázhatja-e ezeket a jelenségeket? Az élő anyag elektrodinamikája valószínűleg jóval bonyolultabb, mint a technikával általunk ma előállított elektrodinamika.

A mechanikából tudjuk, hogy az egyenes vonalú mozgásnak más típusú törvényei vannak, mint a forgó mozgásnak. Ha csak egy tengely körül forgatunk egy testet, már akkor sem a test tömegéről, hanem tehetetlenségi tenzoráról beszélünk, hiszen nem mindegy, hogy milyen tengely körül forgatjuk a testet, ettől függően ugyanannál a tárgynál más és más. lehet a test tehetetlensége: Ha tovább csökkentjük a test mozgásának szimmetriáját, azaz egy újabb tengely körül forgatjuk meg a testet, akkor újabb egészen szokatlan tulajdonságok lépnek föl, ekkor találkozunk a pörgettyű bizarr jelenségével; a precesszióval és a nutációval. A három tengely körüli forgás vizsgálatával még ma is adós a mechanika, bár egy - Stanley Kidd nevű feltaláló megmutatta; hogy antigravitációs effektust lehet elérni ily módon pörgetett korongokkal. (Lásd a “Bevezetés a tértechnológiába" 2. kötetét.) A mechanika csonka és erősen hiányos lenne a forgás nélkül, ugyanakkor az elektrodinamikában természetesnek vesszük, hogy a leíró egyenletekben szögsebesség nem szerepel. Amit az élő anyaggal elő lehet állítani, az a technikában igencsak nehézkes, ezért nem tudjuk mesterségesen ma még modellezni a forgó töltést. Egy spirálszerűen fölcsavart drót, azaz szolenoid esetén ugyanis a töltések forgása elhanyagolható, hiszen ott a töltések mozgási sebessége általában egy-két tizedmilliméter másodpercenként, így a forgás szögsebessége gyakorlatilag nulla. Nem így van ez az élö anyag esetében, ahol a molekuláris átmérő olyan kicsiny, hogy ekkor a molekula mentén forgó töltés szögsebessége nagyságrendekkel nagyobb, mint szolenoid esetén. Ilyenkor olyan új típusú mezők keletkeznek, melyeknek mások a tulajdonságai, mint az elektromos vagy mágneses téré: feltehető, hogy ilyen tér nem vonzza vagy taszítja, hanem forgatja az oda helyezett tárgyakat. Ezt a most ideiglenesen “spin" térnek nevezett mezőt, ha kombináljuk elektromos és mágneses terekkel, akkor feltehetjük, hogy ennek a mezőnek a terjedése más módon történik, mint az általunk már jól ismert elektromágneses tereké - feltehetjük, hogy az ilyen kombinált mező áthalad minden anyagon, és így nincs elvi akadálya a telepátia egyik ismert tulajdonságának.

Bár a technikában még nincs olyan elterjedt készülék, ahol a töltések forgása kifejezetten lényeges és hangsúlyos lenne, a fizikában, legalábbis elemi effektus szintjén ez már régóta megoldott. Felix Ehrenhaft osztrák kutató, aki az elektron fajlagos töltését először kimérte, későbbi kutatásainál észrevette, ha nem olajcsöppecskék, hanem piciny vascsöppecskék lebegnek egy nemesgázban, és ezeket erős fénnyel világítja meg, akkor a vascsöppek mágneses monopólusként viselkednék. Az erős fény fotoelektromos effektus segítségével pozitív vagy negatív elektromos töltéssel lát el egyes vascsöppeket, és ezek a töltések nemcsak a Brown-mozgás .következtében haladnak, hanem az úgynevezett Brown-forgás következtében esetleg több tengely körül forognak is egyszerre Így hat szabadságfokú rendszert kapunk, ami a legáltalánosabb mozgás egy tömegpontra nézve. ilyen esetekben a kis átmérőjű vascsöppecskék felületén igen jelentős szögsebességet érhet el- a töltés és így technikailag is nagy szögsebességű töltésáramlást érhetünk e1 - így megjelenhet a mágneses monopólus is. Ez a kísérlet közvetetten mutatja, hogy valóban van jelentősége a töltések forgatásának. Az élővilág kiterjedten használja a forgó töltéseket, míg a mai, úgynevezett “modern" fizika nem jutott el az elektrodinamikában a forgás jelentőségének megértéséhez. Az élővilágból vett példák tehát nemcsak a klasszikus mechanikában jelzik, hogy baj van az energia-megmaradással, az `impulzus- és impulzusnyomaték-megmaradással - amint azt Schauberger és a pisztrángok esete megmutatta -, hanem jóval tovább mennek. A töltések forgásának jelentőségét is mutatják, azaz rámutatnak hogy az elektrodinamika jóval gazdagabb, mint hittük, és érdekesebb jelenségeket is mutat, ha a töltés forgását megengedjük. Az elméleti megfontolásokból is látjuk, hogy a mágneses monopólusok furcsa tulajdonságokkal bírnak. Ha például mágneses monopólus elektronnal kerül kapcsolatba, akkor az álló elektron és az álló mágneses monopólus egymást nem veszi észre, egymásra nincsenek hatással. Ám abban a pillanatban, ha egyikük is mozog, már erő ébred közöttük, de nem centrális, hanem egészen más irányú. Ha például egy álló mágneses monopólus felé lökünk egy töltött részecskét, az kúppalást felülétén kezd el mozogni. (A részleteket lásd a Kitörés a jövőbe című könyvben.) Ha egy mágneses monopólus kristályos anyagon keresztül halad, azaz “mágnesáramnak" teszünk ki valamely fémes anyagot, akkor kiszámolható, hogy ezen furcsa hatás miatt az elektronok kötési energiája lecsökken, meggyengül, így a kristályrács szilárdsága jóval kisebb lesz. Ezt a jelenséget az élővilágban valóban megfigyelhetjük, ez az, amit "kanálhajlítás" vagy fémhajlítás néven ugyan nagyon sokszor és gondosan dokumentáltak, ám a hivatalos tudomány a mai napig nem tudja "lenyelni" ezt az effektust. Látjuk tehát, hogy az élő anyag csavart struktúrájával lehetőség adódik arra, hogy egészen különösnek, fantasztikusnak tűnő jelenségeket megértsünk.Ám ez nem a teljes lista. lde sorolhatjuk még, az ugyancsak furcsa teleportáció jelenségét is. A teleportáció lényegében az elektrodinamikában ismert Lorentz-erő analógiájaként magyarázható. A Lorentz-erő esetén egymással szöget bezáró elektromos és mágneses térben mozgó töltés mindkét erőtér irányára merőlegesen, a harmadik térdimenzió irányába is mozog. Csak a Lorentz-erő segítségével lehet igy kiléptetni a síkból egy töltést. Ha viszont van egy harmadik típusú erőterünk (és ez a töltések forgó mozgásából adódó "spin" tér), akkor három egymásra merőleges, más-más tulajdonságú mezőnk van. Ha három egymásra merőleges mezőben mozgatunk egy elektromos töltést, akkor az általánosított Lorentz-erő miatt itt is fellép egy erő, és ez a negyedik térdimenzió felé mozgatja a töltést. A mai elméleti fizika semmit nem tud mondani arról, hogy van-e negyedik, ötödik stb. térdimenzió vagy nincs. Mindenesetre semmi sem tiltja a létét, és a teleportáció jelensége éppen azt mutatja, hogy létezik egy magasabb térdiménzió, más néven hipertér.

Nemcsak a biológia, hanem megint egy kevéssé ismert jelenség, a gömbvillám is mutatja a magasabb térdimenzió, a hipertér létét: Ott is a forgó töltések esetén jelenik meg a gömbvillám, hiszen mindig akkor keletkezik ez a jelenség, amikor az általunk ismert villám pályája megtörik (például egy vízszintes elektromos vezetékbe, kerítésbe vagy telefonkábelbe csap a villám), a töréspontnál ugyanis a töltés forogni kényszerül, és mindig ezen a ponton figyelték meg a gömbvillám létrejöttét. Az élőlények által előállított forgó töltések tehát igen fontos, ma még a hivatalos tudomány által a szőnyeg alá söpört fontos jelenségek sorát mutatják.


Forrás : Egely György : Tiltott találmányok

 

 

 Vízbontás villany nélkül !!                             EMOTO professzor

 

2012.  Dr. Egely György szemével.  

 egely.jpg

 

    Az MTA a posztkommunista bázis:

  HVG.hu:

Kőbe vésett elefántcsonttorony

2009. február 11., szerda • Utolsó frissítés: 2009. február 11., szerda, 19:34
 


Az MTA új elnöke igen aktív. Nincs olyan hét, hogy ne nyilatkozna, ne szerepelne valamelyik tévében vagy rádióban. Részt vesz a nemzeti csúcson, vitaindítót tart a Reformszövetségben, véleményt mond a válságról. De talán eddigi legjelentősebb eredménye, hogy a kormánnyal el tudta fogadtatni a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvény módosításának tervezetét tavaly év végén.

Az Akadémia tehát végül is elérte, hogy ha nem is az ősszel, mint ahogy az új elnök remélte, de végül a kormány mégiscsak benyújtotta az akadémiai törvény módosítását az Országgyűlésnek, amely már tárgyalja is a dokumentumot. A majdnem húszéves törvény módosítása pedig szinte borítékolható, mivel a jobboldal örömmel élteti tovább a konzervatív szervezetet, a baloldal pedig kerüli a felesleges konfrontációt, s persze az ott sem hiányzó akadémiai lobbi nyomása alatt átengedi.

Pedig nem az MTA-ról kellene törvényt alkotni, hanem a magyar tudományról és intézményrendszeréről, ami messze nem azonos az Akadémiával, még ha az a hazai tudomány egészének kizárólagos képviselője szerepében tetszeleg is. Kár, hogy a hazai politikai elitnek nem tűnik fel, hogy a világ fejlett országainak egyikében sincs a hazai akadémiához hasonló szervezet, amely – a sztálinista tudományszervezés túlélt struktúrájaként – kisajátítja a tudomány képviseletét, kvázi tudományos minisztériumként működik, az ország kutatóhálózatának meghatározó részét irányítja, s tagjai teljesítménykövetelmény nélkül apanázst kapnak a maguk adta címek után az adófizetők pénzéből.

A hazai politikai kultúra sajátos mozzanata, hogy a „politikai osztály” a rendszerváltás óta tudomásul veszi: a tudománypolitikát nem ők alakítják, hanem egy laikus tudóstestület, amelynek sem politikai, sem anyagi felelőssége nincs. Ráadásul ugyanez a testület – illetve a nevében eljáró néhány vezető – a hazai kutatás meghatározó részét képező kutatóintézeteket, több százmilliárd forint értékű tudományos vagyont irányít gazdasági és menedzsment-hozzáértés nélkül.

Nagyon nem népszerű észrevenni nálunk, hogy a hazai kutatási-fejlesztési kiadásoknak nem az államtól származó része marad el a fejlett országok relatív ráfordításai arányaitól, hanem a vállalati szektor hozzájárulása. Ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy a hazai kutatás intézményei nem akarnak, nem képesek együttműködni a gazdaság szereplőivel, hanem elefántcsonttornyaikban követelik az alapkutatás jelentősebb állami támogatását. Az Akadémia védőszárnyai alatt nem is lesz ez másként.

A tudományról kellene tehát törvényt alkotni, benne leválasztva az MTA-ról a kutatóintézeteket, részint létrehozva belőlük egy jól menedzselt nemzeti kutatóintézeti hálózatot, részint egy részüket egyetemekhez csatolni, nem riadva meg a privatizáció lehetőségétől sem. Meg kellene szüntetni az akadémikusok és akadémiai doktorok teljesítmény nélküli illetményezését. Nem akadémikusok százaira van szükség, hanem legfeljebb húsz a nemzet tudósára. A többieknek pedig munkaviszonyban kellene kapniuk a fizetésüket, annyit, amennyit teljesítményük alapján érdemelnek. És végre az Akadémiát – pontosabban az akadémiákat – is a helyére kellene tenni. Civil, társadalmi önszerveződésként meghatározni a tudósok által létrehozható akadémiákat, amelynek a tagok tagdíjat fizetnek, és persze pályázhatnak állami támogatásra is közéleti programjaik alapján. Az akadémikusok és nagydoktorok illetményezéséből felszabadult forrásokkal pedig éppen meg lehetne duplázni az alapkutatás forrásait.

Lehet persze, hogy mindez még újabb húsz évig csak álom marad. Addig pedig megelégszünk a közhellyel, miszerint a gazdaság modernizációjának útja, a versenyképesség-javulás fő forrása a gazdaságilag hasznosulni képes belföldi k+f, az innovációs tevékenység.

POLÓNYI ISTVÁN

(A szerző oktatáskutató)

 kobevesettelefantcsomttorony.jpg

 

BÓDAY ÁRPÁD TALÁLMÁNYA: 

 Természetesen(!) a feltatláló már nem él. Hirtelen rákot kapott és később meghalt. 

Az édesapja, id. Bóday Árpád is hasonló találmányokkal foglalkozott. És Ő is hirtelen

halt meg és Ő is pont akkor amikor a találmány hasznosítására készültek. De ez

 -   a hirtelen meghalások, rendkívül gyors lefolyású rákban(pl.2hét alatt!), vagy kizu-

hanások az emeletről, furcsa közlekedési balesetek, stb.  -  teljesen megszokottak

az ilyen témákat kutatók között. Bármely ország titkosszolgálatának, vagy pl.  egy

nagy olajcég megfelelő embereinek szinte csak ujjgyakorlat eltenni láb alól egy -

egy kutatót, aki már túlságosan veszélyeztet(het)i az érdekeiket.

 

 

2012apokal.jpg

 

------------------------------------------------------------------------------------------------- 

 

Az UTOLSÓ ÓRA     -     HETESI ZSOLT ELŐADÁSA 

 

------------------------------------------------------------------------------------------------- 

 

 

Figyelemre méltó cikk Frey Tamástól, amely egy kicsit módosítja

az Egely Görgy által felvázolt (közel)jövőt:

 

"Kezdjük egy kis lexikonlapozgatással! Olajpala. Ez lenne a kulcsszó, erre kellene rákeresnünk. Ideje, mert szép lassan átrajzolja a körülöttünk épülő világot. Elsősorban
az amerikai kontinensen bányásszák, de hatni fog a mi életünkre is.

De hogyan?

Ha belelapoznánk, akkor azt olvasnánk a lexikonban, hogy az olajpala olyan üledékes kőzet, amelyből, ha a föld mélyéről kibányásszák, olaj nyerhető. Ehhez csak össze kell törni és 500 fokra hevíteni. Ultramodern technológia, költséges ugyan (hordónként 20 dollárba is kerülhet, a hagyományos olajkitermelés 7 dollárjával szemben), mégis, az amerikaiaknak megéri, mert „függetlenné” válnak.

Megéri, mert ha beleszámítjuk a szállítási költségeket, mondjuk a Közel-Keletről, akkor már a hagyományos olaj sem lényegesen olcsóbb. Ráadásul energia függetlenné teszi őket, és így pár év múlva nem számít majd, hogy mi történik a Közel-Keleten. Vagy mondjuk Oroszországban!

És már ide is értünk, Magyarországra. Az olajpala-kitermelés technikája olyan tempóban fejlődik Amerikában, hogy a jelenlegi becslések szerint az Egyesült Államok négy éven belül a világ vezető olajkitermelő országa lesz. Átveszi a szerepet Szaúd-Arábiától 2017-ben!

Már 2025-re önellátóvá válik olajból és gázból, utána pedig pár évvel a világ legnagyobb energiaexportőrévé.

Mit jelenthet mindez? A legszerényebb becslések szerint is minimum annyit, hogy az olaj világpiaci ára két éven belül a felére esik. Nem vicc! A Bank of America múlt heti tanulmánya 50 dolláros hordónkénti árat vár 2015-re (amikor ezt a cikket írom, a Brent-olaj 102,8 dolláron áll). Sokak tippje szerint mindez az Öböl-országok stabilitásának megingását okozhatja. Gondoljatok csak bele: Bahrein például a jövedelmei 70 százalékát a föld alól felbugyogó természeti kincsnek köszönheti. És még így is, már a mostani 100 dolláros hordónkénti árnál megingott a hatalmi szerkezet, két éve alig tudott az uralkodó annyi pénzt a nép közé dobni, amennyivel nagy nehezen lecsendesítette az elégedetlenkedőket.

A szaúdi uralkodócsalád tartalékaiból 130 milliárd dollár bánta az arab tavaszt, ennyi kellett a lázadozók lekenyerezéséhez. Mi történik, ha majd csak feleennyi lesz a pénztárcában? Mi lesz a terrorizmussal, a régió biztonságával, az arab–izraeli helyzettel, és mi lesz az oroszokkal?

Hiszen Putyin országában 83 régió él a központból osztogatott olyan segélyekből, melyeket a 95 dolláros világpiaci olajárhoz méreteztek. És az így kifizetett tanári fizetések , szociális háló és döcögő közellátási rendszer még így is egyre többször szül látványos elégedetlenséget Oroszország távoli pontjain. Moszkvát vasmarokkal kézben tartja ugyan a hatalmi erőkoncentráció, de Szibériában, ahol a 100 dolláros olajár idején is a rozsda eszi az életet, vajon mi lesz 50 dollárnál?

Mekkorák lesznek a hullámok, és elérnek-e majd minket, magyarokat is? A legkonzervatívabb becslések szerint egyetlen évnyi 60 dolláros olajár felemésztené a jelenlegi teljes orosz valutatartalékot.

Utána már vágni kellene, nyesni, fájdalmasan, bele a rozsdás orosz életbe. Nekik fájni fog, nekünk olcsóbb lesz a benzin, de az orosz és arab fájdalom lehet, hogy mihozzánk is elfröccsen.

Remélem, a külpolitika magyar irányítói már rég felütötték a lexikont az olajpala szónál.

Fénykép: Kezdjük egy kis lexikonlapozgatással! Olajpala. Ez lenne a kulcsszó, erre kellene rákeresnünk. Ideje, mert szép lassan átrajzolja a körülöttünk épülő világot. Elsősorban
az amerikai kontinensen bányásszák, de hatni fog a mi életünkre is.
De hogyan?
Ha belelapoznánk, akkor azt olvasnánk a lexikonban, hogy az olajpala olyan üledékes kőzet, amelyből, ha a föld mélyéről kibányásszák, olaj nyerhető. Ehhez csak össze kell törni és 500 fokra hevíteni. Ultramodern technológia, költséges ugyan (hordónként 20 dollárba is kerülhet, a hagyományos olajkitermelés 7 dollárjával szemben), mégis, az amerikaiaknak megéri, mert „függetlenné” válnak.
Megéri, mert ha beleszámítjuk a szállítási költségeket, mondjuk a Közel-Keletről, akkor már a hagyományos olaj sem lényegesen olcsóbb. Ráadásul energiafüggetlenné teszi őket, és így pár év múlva nem számít majd, hogy mi történik a Közel-Keleten. Vagy mondjuk Oroszországban!
És már ide is értünk, Magyarországra. Az olajpala-kitermelés technikája olyan tempóban fejlődik Amerikában, hogy a jelenlegi becslések szerint az Egyesült Államok négy éven belül a világ vezető olajkitermelő országa lesz. Átveszi a szerepet Szaúd-Arábiától.
2017-ben!
Már 2025-re önellátóvá válik olajból és gázból, utána pedig pár évvel a világ legnagyobb energiaexportőrévé.
Mit jelenthet mindez? A legszerényebb becslések szerint is minimum annyit, hogy az olaj világpiaci ára két éven belül a felére esik. Nem vicc! A Bank of America múlt heti tanulmánya 50 dolláros hordónkénti árat vár 2015-re (amikor ezt a cikket írom, a Brent-olaj 102,8 dolláron áll). Sokak tippje szerint mindez az Öböl-országok stabilitásának megingását okozhatja. Gondoljatok csak bele: Bahrein például a jövedelmei 70 százalékát a föld alól felbugyogó természeti kincsnek köszönheti. És még így is, már a mostani 100 dolláros hordónkénti árnál megingott a hatalmi szerkezet, két éve alig tudott az uralkodó annyi pénzt a nép közé dobni, amennyivel nagy nehezen lecsendesítette az elégedetlenkedőket.
A szaúdi uralkodócsalád tartalékaiból 130 milliárd dollár bánta az arab tavaszt, ennyi kellett a lázadozók lekenyerezéséhez. Mi történik, ha majd csak feleennyi lesz a pénztárcában? Mi lesz a terrorizmussal, a régió biztonságával, az arab–izraeli helyzettel, és mi lesz az oroszokkal?
Hiszen Putyin országában 83 régió él a központból osztogatott olyan segélyekből, melyeket a 95 dolláros világpiaci olajárhoz méreteztek. És az így kifizetett tanári fizetések , szociális háló és döcögő közellátási rendszer még így is egyre többször szül látványos elégedetlenséget Oroszország távoli pontjain. Moszkvát vasmarokkal kézben tartja ugyan a hatalmi erőkoncentráció, de Szibériában, ahol a 100 dolláros olajár idején is a rozsda eszi az életet, vajon mi lesz 50 dollárnál?
Mekkorák lesznek a hullámok, és elérnek-e majd minket, magyarokat is? A legkonzervatívabb becslések szerint egyetlen évnyi 60 dolláros olajár felemésztené a jelenlegi teljes orosz valutatartalékot.
Utána már vágni kellene, nyesni, fájdalmasan, bele a rozsdás orosz életbe. Nekik fájni fog, nekünk olcsóbb lesz a benzin, de az orosz és arab fájdalom lehet, hogy mihozzánk is elfröccsen.
Remélem, a külpolitika magyar irányítói már rég felütötték a lexikont az olajpala szónál.

 

Frey Tamás Facebook

"

Forrás: Metropol újság

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

 

NA ILYEN NINCS  -  ÉS MÉGIS VAN.... : 

  

 -------------------------------------------------------------------------------------------------

 

NÉGY TÉRDIMENZIÓ LÉTEZIK  (!! - ?)

Részlet Dr. Egely György könyvéből.

 -------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Érdekes:

Fekete Gábor fizikus atomfizikája

Nem semmi...

 -------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

Az alábbiak nem köthetők (szerencsére) Egely úr tevékenységi köréhez, de a témához igen:

 

Megáll az ész....    és legel !!!! 

Van ilyen?????   Szerintem csakás az egész.... 

 Ez valami trükk????? 

Másik verzió:

 

Ilyen nincs (és mégis van??) !!!!

 

 

 A Keshe Alapítvány szuper találmánya !!  Ez már annyira szép, hogy szinte nem lehet(ne) igaz....

 

 

 portraitufonauta.jpg

 Vissza a főoldalra... 

 

Website counter