Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

"  »Népfelség« - ez az, amiben senki nem hisz, mert nem lehet hinni abban, hogy bármiféle felsőbbséget képviselne egy olyan tömeg, amely szinte korlátlanul manipulálható
                   László . András           " 

 

 

Drábik János

Mi is a baj? S mi rá a helyes     gyógymód?    I.

El van-e adósodva Magyarország, vagy ez is csak egy pénzügyi trükk?
Ha rosszak a ráaggatott számok, kik állították ezeket elő, és miért?
Miért lett a kormány a magyar társadalom érdekeinek védelmezője helyett a nemzetközi pénztőke adószedője?
 
„Azok a kevesek, akik megértik a rendszert (azaz miként lehet a levegőből előállított kamatozó banki hitelpénzt normál pénzként használni a forgalomban D. J.) vagy annyira érdekeltek lesznek maguk is annak a hasznában, vagy annyira függenek majd e rendszer kegyeitől, hogy ettől a társadalmi csoporttól nem kell ellenkezésre számítani. Közben a lakosság túlnyomó többsége, amely szellemileg képtelen e pénzrendszer működését felfogni, zokszó nélkül fogja elviselni a terheit.”
 
            Az idézet részlet volt abból az 1863. június 20-án keltezett bizalmas közlésből, amelyet a londoni Rothschild beruházó-bankház küldött egyik társult bankjának New York-ba. 1863 februárjában fogadták el az Egyesült Államok Nemzeti Banki Törvényét (National Bank Act), amelyet Lincoln kényszerűségből nem vétózott meg. Lincoln ellenezte ezt a törvényt, de szükség volt pártjának, a Köztársasági Pártnak a támogatására a törvényhozás és az elnöki hatalom egységének a fenntartására a polgárháború idején. Így mellőzte az elnöki vétót. Lincoln személyes véleményét abban a levélben fejtette ki, amelyet William Elkinshez írt 1864-ben:
 
„A pénzhatalom békeidőben élősködik a nemzeten és összeesküszik ellene az ellenségeskedések idején. Despotikusabb, mint a monarchia; arcátlanabb, mint az autokrácia; önzőbb, mint a bürokrácia. Olyan, válság közeledtét látom a közel jövőben, amely megbénít, és arra kényszerít, hogy remegjek hazám biztonságáért. A korporációk kerülnek uralomra és a korrupció korszaka köszönt ránk. Az országunkra telepedett pénzhatalom mindent elkövet, hogy meghosszabbítsa uralmát, felhasználva a lakosság tájékozatlanságát, egészen addig, amíg a vagyon néhány kézben halmozódik fel, és a köztársaság összeomlik.”
 
            Mielőtt rátérünk szorosabban vett tárgyunkra, álljon itt még egy idézet, amely a pénzuralmi világrend létrehozásának a stratégiájáról szól:
 
            „Az Új Világrendre vonatkozó terv és a globális ellenőrzés új szakaszhoz érkezett az úgynevezett ’funny money’ (furcsa pénz) létrejöttével. Ez az a folyamat, amelynek segítségével a bankok kölcsön tudnak adni olyan pénzt, amely nem létezik (hitel), és kamatot tudnak érte szedni. Ha valaki kölcsönad valamit, ami nem is létezik, és azt várja el, hogy a kölcsönbe vevő fizessen is érte, akkor még az is eszünkbe juthat, hogy a rendőrséghez forduljunk. Ha kölcsönadok valamit, ami nem létezik, és azt mondom, hogy neked azért fizetni kell, mert másképp bíróság elé megyek és elveszem a tulajdonodat, akkor már kijelenthetjük, hogy egy fasiszta államban élünk. Pedig, amiről eddig szó volt, az nem más, mint a világ jelenlegi bankrendszere és az az eszköz, amellyel, mind a népeket, mind a kormányokat el lehet adósítani.” (David Icke: The Truth Shall Set You Free, Chapter 3)”
 
                        Milyen egyensúlyról van szó a Gyurcsány-csomagban?
 
            Kornai János, a Népszabadság 2006. július 28-29-i számaiban „Egyensúly, növekedés és reform” címmel az egyensúlyi pályáról való letérés bemutatását két összefüggés ismertetésével kísérli meg. Az első összefüggés szerint az összes megtermelt új érték egyenlő a fogyasztás és a beruházás összegével, ha levonjuk belőle a külföldről érkező nettó erőforrásokat, vagy ha hozzáadjuk a külföldre kiszállított nettó erőforrást.
 
            A másik egyensúlyi összefüggés arról szól, hogy az adott év beruházása egyenlő ugyanazon év belföldi megtakarításával (+/-) a külföldi eredetű finanszírozással. A hazai megtakarításokat ? Kornai szerint ? három nagy jövedelem-tulajdonos hozza létre: a háztartások, a vállalatok összessége, valamint az államháztartás. Mindegyik jövedelem-tulajdonos érhet el megtakarítást, ha a jövedelmet nem költi el teljesen; vagy lehet deficites, ha többet költ, mint amennyi a jövedelme. Kornai azt tekinti egyensúlyi növekedésnek, ha a fenti összefüggések az alábbiak szerint valósulnak meg:
 
            Az első, ha a termelés egészséges ütemben nő. A második, ha a kereslet több év átlagát figyelembe véve, nem nő gyorsabban, mint a termelés. Ezt azt is magában foglalja, hogy ha van is külföldi erőforrás-bevonás, az nem nő gyorsabban, mint a termelés. Harmadikként az jön számításba, hogy a keresleten belül a fogyasztás több év átlagát számítva nem nő gyorsabban, mint a beruházás. Negyedik egyensúlyi összefüggésként megemlíti, hogy a hazai megtakarítás növekedése nem marad el a beruházások növekedésétől. Vagyis ha nem nő a külső finanszírozás részaránya, s így az ország nem kerül a gyorsuló eladósodottság állapotába.
 
            Kornai azt állítja, hogy Magyarországon gyorsabban nőtt az úgynevezett aggregált kereslet, mint a termelés. (Az aggregált kereslet a fogyasztás és a beruházás összegét jelenti).  Ennek megfelelően gyorsabban nőtt az egy főre jutó fogyasztás, mint az egy főre jutó termékek és szolgáltatások mennyisége. Lényegesen gyorsabban nőttek a reálbérek is, mint a termelékenység. A Gyurcsány-csomagnak nevezett 2006. évi költségvetési kiigazítás alapvető célja tehát visszaterelni a magyar gazdaságot az egyensúlyi pályára. Ezért kell a gazdaságpolitikának megváltoztatnia a helytelen irányba mutató trendeket.
 
            Kornai szerint a meghirdetett program a következő változtatásokat akarja megvalósítani. 1. Az államháztartási deficit növekedésének leállítását, s olyan tendencia beindítását, amely elvezet a költségvetési deficit csökkenéséhez. 2. Másodszor: le akarja fékezni a háztartások fogyasztásának az aránytalanul gyors bővülését. Az átlagos reálbér hat éve tartó - a gazdaság teljesítményénél gyorsabb - növekedését fájdalmas reálbér-csökkenéssel felváltani. Így majd megtorpannak a reálkeresetek is. 3. Az említett két változtatás hatására harmadik hatásként ? a termelés százalékában kifejezve - csökken a külső finanszírozási igény. Kornai hangsúlyozza, hogy a kiigazítások irányát kulcskérdésnek tekinti.
 
                                       Varga István diagnózisa
 
            Varga István, a Magyar Adófizetők Országos Szövetségének (MAOSZ) alelnöke szerint viszont a nemzetgazdaság eltorzult szerkezetét kell megváltoztatni a költségvetés egyensúlyának a helyreállításához. Varga István diagnózisa szerint Magyarországgal az a probléma, hogy más országokhoz képest egyrészt túlprivatizált, másrészt vagyonát és piacát, valamint a magyar emberek munkaerejét a rendszerváltást levezénylő integrált hatalmi elit túlzottan nagy arányban engedte át a külföldi tőkének ? Gyurcsány szavaival élve ? gyakran csak játékpénzért. Ehhez járul, hogy az országot irányító pénzügyi és politikai vezetőcsoport a magyar államnak a - nemzetgazdaság működését meghatározó - monetáris intézményeit  egyedülállóan nagymértékben bízta határontúli érdekeket képviselő nemzetközi szervezetekre. Ezzel lemondott a saját gazdsági és pénzügyi érdekeinek a képviseletéhez szükséges erő- és önállóság birtoklásáról.
 
            Az ország új tulajdonosai, a többi rendszerváltó országhoz viszonyítva túlzottan nagymértékben használják ki a magyar kormány engedékenységét és a lakosság tájékozatlanságból és félrevezetésből is fakadó birkatürelmét. A Magyarországra betelepült nemzetközi tőke, és az általuk kooptált hazai komprádor pénzvagyonos réteg, megengedheti magának, hogy egyre kevesebbet vállaljon a magyar közterhekből, és gyakorlatilag költségmentesen használhassa a magyar infrastruktúrát és természeti környezetet. Az 1989 utáni magyar kormányok ezt az önző magatartást szervilis engedékenységgel tűrik.
 
A magyar egyensúlytalanság egyik oka tehát az, hogy az ország pénzügyi szektorát és termelői szektorát domináló külföldi tőke nem hajlandó részt venni az arányos közteher-viselésben. Profitmaximáló törekvései érdekében erősen leszorítva tartja a béreket, a kormány pedig ezt elfogadja. Ennek következtében a magyar munkavállalók túlnyomó többsége aránytalanul alacsony bérből él. Statisztikai adatok szerint a foglalkozások döntő részében a magyar teljesítmény nem rosszabb, mint az uniós átlag. Az alacsony munkabérek korlátozzák a fogyasztást, s ez tovább csökkenti a munkahelyek számát. A multiplikátor hatás révén a foglalkozások kiesése kisebb adó és járulékbevételt eredményez, és így a közfeladatokért felelős államnak nincs elegendő bevétele. A közszféra rendszeresen nem kapja meg az ország fejlettségi szintjének megfelelő hozzájárulást ? sem a tőkétől, sem a munkavállalóktól.
 
A képződő hiány fokozódó adósság-szolgálati terhekhez és a nemzetközi pénzgazdaság szereplőinek a nagyobb befolyásához vezetett. Ezt a hiányt az 1990-es években átmenetileg ellensúlyozta a vagyoneladás. A 2000-es években már csak új hitelfelvétellel lehetett a hiányt pótolni.
 
            Magyarországot a nemzetközi pénzpiac kormányozza
 
A Magyarország pénz- és hitelrendszerét az irányítása alatt tartó nemzetközi pénzpiacnak a jelenlegi helyzet kedvező, mert tetszése szerint növelheti a kamatlábat, az államkötvények (állami adóslevelek) iránti keresletet, és így évről évre hatalmas profitot tud biztosítani magának. A túlprivatizált és külföldi ellenőrzés alá került pénzügyi és termelői szektor lehetővé teszi, hogy a pénzvilág minden évben 5 és 6 milliárd euró közötti jövedelmet vonjon ki Magyarországról. Az ismertetett tényezők együttes hatására az ország eladósodása felgyorsult. Egyre több hitelt kell felvenni azért, hogy a korábbi hitelek kamatait fizetni lehessen. Az ország adósság-növekedésének több mint a 80%-a a korábban felvett hitelek kamattörlesztéseire fordítódik.
 
2006-ban érkezett el Magyarország ahhoz a ponthoz, amikor az eladósodás elérte a nemzetközi pénzvilág tapasztalatai alapján kialakult felső határt. A pénzpiacok irányítói tisztában vannak azzal, hogy az adósságszolgálat ilyen mértéke már veszélyezteti az ő eddig élvezett profitjuk és kamatjövedelmük fenntarthatóságát. Számukra az egyensúlyt ugyanis az jelenti, hogy megmaradjon a hazánkból történő jövedelem-kivonás mértéke az 1990-es években kialakult szinten maradjon.
 
A pénzpiac véleményformálói azt is tudják, hogy a bérek, és a költségvetési kiadások leszorítása az alaphelyzet konfliktusát nem oldja meg. Ugyanakkor a pénzvagyonos réteg olyan intézményei, mint a nagy befektető-alapok és a kereskedelmi bankok, abban érdekeltek, hogy ameddig csak lehet, befektetéseik hozama és annak növekedési üteme, ne változzon. Amíg vannak eszközeik érdekeik érvényesítésére, addig élnek is azokkal. Ezért 2006 közepén egyelőre csak a budapesti tőzsdéről történt nagyobb tőkekivonás, de az úgynevezett portfolió tőke (vagyis a nem működő, spekuláns tőke) még nem vonult ki Magyarországról.
 
Az a tény, hogy az állam játékpénzért engedte át a közvagyont a magántulajdonosoknak, (vagyis pazarló privatizációs gyakorlatot folytatott), továbbá az a körülmény, hogy az MNB-t ellenőrzése alatt tartó Nemzetközi Valutaalap folyamatosan Magyarországra tudta kényszeríteni monetáris megszorításait, megfosztotta a magyarokat saját működőtőkéjüktől, és attól, hogy a termelőgazdaságban elért eredményeikkel nyereséghez és a tőkeképzési lehetőségéhez juthassanak.
 
A nemzetközi pénzvilág teljesen szabad mozgástérhez jutott. Ennek következményeként a nemzeti jövedelem jelentős része külföldre áramlik, miközben a bennszülött magyarok ? a rezidensek - folyamatosan elszegényednek. A magyar kis és közepes vállalatok hitelek hiányában, tőkeszegénységtől szorongatva a túlélésükért küzdenek. Ugyanakkor ők tartják el adóikkal az államot és a lakosságnak azt a részét, amely teljesen vagyontalanná vált, s így csak a munkaerejét tudja eladni ? ha van rá vevő.  A nemzetközi cégek saját hitelezési háttérrel, bő és olcsó forrásokkal rendelkeznek, s ezért Magyarországon viszonylag kis alkalmazotti létszámmal működnek. Ezek a nemzetközi cégek a legkülönbözőbb technikákkal vonják ki magukat az egyenlő, illetve arányos közteherviselés alól. Ezen a helyzeten a kis- és közepes vállalatok, valamint a magyar munkavállalók adóterheinek a fokozásával és reálbér-csökkentéssel nem lehet változtatni, legfeljebb késleltetni lehet ennek a rendszernek az összeomlását.
 
A Gyurcsány-csomagot az 1990-es évek közepén megelőzte a Bokros-csomag, és 1950-53-ban a Rákosi-csomag. A Bokros Lajos akkori pénzügyminiszterről elnevezett és kemény megszorító intézkedéseket tartalmazó csomag a Nemzetközi Valutaalap igényeit teljesítette a pártállami vezető rétegre jellemző szervilizmussal. A nemzetközi pénzvilág olyan fontos intézménye, mint az OECD (Organization of Economic Cooperation and Development ? Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete) már figyelmeztette Magyarországot: nem szolgálja érdekeit, ha a nemzeti jövedelmet túlzottan a tőkének engedi át és elveszi a munkától.
 
Varga István már hivatkozott cikkében, amely a Magyar Nemzet 2006. június 17-i számában jelent meg, utal a Magyar Nemzeti Banknak arra az adatára, amely szerint 1995-től kezdődően 11 év alatt 17,7 milliárd euró beáramlásból 54,6 milliárd euró tőkejövedelem képződött. Ebből csak 13,6 milliárd maradt Magyarországon. A Gyurcsány-csomagban foglalt restrikciós intézkedések helyett tehát olyan változtatásokra lenne szükség, amelyekben Magyarország valóban követi az Európai Unió szabályait, azaz párosítja a tisztességes gazdasági versenyt és a társadalmi szolidaritást a gazdasági hatékonysággal, az igazságos elosztással. A külföldi tőkét rá kell szorítani a magyar társadalom iránti nagyobb felelősségvállalásra, hogy nemcsak jogai, de kötelességei is vannak.
 
            Varga István javaslatai a valódi egyensúly megteremtésére
 
            A MAOSZ alelnöke elsőként azt ajánlja, hogy a pénzügyi befektetés jövedelme után mindenki adózzon, ne csak a magánszemélyek, hanem a pénzügyi vállalatok, és intézmények is. Tehát a kamat, az árfolyam-nyereség, a hozam és az osztalék egyetemesen 20%-kal adózzon, függetlenül attól, hogy a tulajdonos természetes vagy jogi személy, belföldi vagy külföldi illetőségű, egyénileg vagy pedig befektetési alapon keresztül szerzi a jövedelmét. Nem nagyon ismeri a magyar lakosság azt, hogy a Gyurcsány-csomag a kamatadót és a tőzsdei árfolyam-nyereségadót csak a magánszemélyekre, továbbá a rövidtávú megtakarításokra terhelné. A nagy volumenű állampapírok, a jogi személyek, a pénzügyi társaságok, a befektetési alapok továbbra is adómentesek maradnának. Ez az adóintézkedés így csak látszólagos a bevétel szempontjából. Valójában a nemzetközi pénzoligarchiának kedvez, mert arra szorítja a magánszemélyeket, hogy a befektetési alapokba vigyék megtakarításaikat. A Gyurcsány-csomag tehát a pénzügyi közvetítőket részesíti előnyben. Varga István nyomatékosan hangsúlyozza, hogy meg kell szüntetni a nagy társaságok adómentességét. Ha ez megtörténne, az elkerülhetővé tenné a munkajövedelem és a fogyasztás adójának az emelését.
           
            Varga második javaslata szerint meg kell tiltani a költségvetési hiányt meghaladó kötvénykibocsátást. Ezt az Állami Számvevőszék már évek óta szorgalmazza. A pénzügyminiszternek csak arra van felhatalmazása, hogy a költségvetés szükségleteihez képest vegyen fel hitelt kötvénykibocsátással. A gyakorlat viszont az, hogy a nemzetközi pénzpiac szereplőinek igényei szerint adósítja el az országot, mert a magyar államkötvényekre, azok nagy hozamai miatt, mindig nagy a kereslet. Folyamatosan 400-600 milliárd forint áll feleslegesen a költségvetési számlán, amelynek a kamatterheit a költségvetés viseli. A kereskedelmi bankrendszert irányító, de a magyar állam tulajdonát képező Magyar Nemzeti Bank is fizet kamatot a nála lévő államkötvényekért, de ez a jegybank vesztesége. Az MNB törvény szerint viszont az állam köteles megtéríteni az MNB veszteségét. Varga javaslata tehát az, hogy törvénnyel kellene megtiltani az állam indokolatlan eladósítását, és nyilvánosságra kellene rendszeresen hozni a költségvetés mindenkori egyenlegét. Ezzel az egy intézkedéssel évente mintegy 30 milliárd forintot lehetne megtakarítani.
           
          Varga István harmadik javaslata szerint meg kell szüntetni a magánnyugdíj-pénztárak állami támogatását, és felül kell vizsgálni a működésüket. Ma már törvény kötelezi a munkavállalókat a befizetésre és az állam garanciát ad a megtakarításokra, ugyanakkor a több millió befizető reálértékben veszteséget könyvelhet el. De nem úgy a nyugdíj-alapok, amelyek kezelői kiugró költséggel dolgoznak. Ma a magyar munkajövedelmek jelentős része ? ezermilliárd forintos nagyságrendben ? a nemzetközi és hazai pénzpiacra áramlik. Ez nemcsak a költségvetés egyensúlyát veszélyezteti, de a jövőbeni nyugdíjasok nyugdíját is.
 
            Varga István negyedik javaslata szerint nagymértékű spekulációt eredményezhet az eltitkolt jövedelmek bírságmentes, ötévi részletben fizetett adóval történő legalizálása, valamint a külföldről visszahozott vagyon 10%-os adója. Reális a veszély, hogy ily módon a korrupciós ügyekből és más bűncselekményből származó vagyon is kifehéríthető. Az előretekinthetően bevallható vagyon pedig részletekben adózva elősegítené a pénzmosást. Ezzel a módszerrel a más országban kivetett 30-40%-os adó is megkerülhetővé válhat, ha az itteni leányvállalat úgymond hazahozza és csak 10%-kal adózik.
 
            Magyarországon 768 olyan off-shore, (mai elnvezésükön ?különleges célú vállalat?) működik, amelyek csak formálisan léteznek, s csak könyvelési műveleteket folytatnak, amelyek átlagosan csak 3%-os nyereségadót fizetnek. Ezek a különleges célú vállalatok ma már az EU által elrendelt hivatalos országstatisztika részét képezik, és szerepelnek Magyarország külkereskedelmi mérlegében. E különleges célú vállalatok is hozzájárulnak ahhoz, hogy a származékos pénzügyi termékek piacán naponta ezermilliárd nagyságrendű tételek mozognak ki-be az országból. Ezek a pénzmozgások azok, amelyek valójában elrontották Magyarország külkereskedelmi mérlegét, nem pedig az, amit Kornai János állít, hogy túl magasak a bérek és a megnőtt kereslethez igazodó fogyasztás.
 
            Varga István ötödik javaslata nagyon egyszerű és logikus. A Magyar Államkincstár jelenleg csak számfejti az önkormányzati, az állami tisztviselői, és intézményi járandóságokat, valamint a beruházásokat és az európai uniós pénzlehívásokat. Ha nemcsak számfejtené a nála vezetett ügyfélszámlákat, hanem ezeken a számlákon kezelné is a költségvetési pénzeket, vagyis ő eszközölné a különböző átutalásokat, kifizetéseket, akkor ezzel több tízmilliárd forint pénzforgalmi költség maradna meg köztulajdonban. Ha az államkincstár maga végezné a pénzkezelést és pénzátutalást, ez lerövidítené a pénz útját és idejét, a számlaegyenlegeken lévő pénzösszegek növelnék a költségvetés likviditását és csökkentenék a hiteligényét. A számlákon lévő megtakarítások pedig ? alszámlákon lekötve ? automatikusan finanszíroznák az államháztartást. Fejlett nyugati országokban ez a gyakorlat. Ha a kormány nem hajlandó egy ilyen egyszerű intézkedéssel több tízmilliárd forint megtakarítására, akkor nincs erkölcsi alapja arra, hogy a lakosságot újabb adókkal és megszorításokkal sarcolja.
 
            Varga István hatodik javaslata abból indul ki, hogy a pénztelenség nem természeti csapás és az állami intézmények, valamint az önkormányzatok rossz anyagi helyzete helytelen emberi döntések következménye. Az Európai Unió, valamint a magyar Országgyűlés megteremtette a jogszabályi hátterét annak, hogy a fojtogató pénzhiányt elektronikus pénzzel (e-pénzzel) enyhíteni lehessen. A jogszabályok kötelezővé teszik, hogy az e-pénz kibocsátása likvid pénzzel fedezve legyen. Az Európai Unió irányelvei azonban belföldi és regionális használat esetén felmentést adnak ez alól. A magyar kormány ? a jelenlegi is ? ha akarná, e-pénzt hozhatna forgalomba. Ezt a pénzt elektronikus hordozókon: kártya, mobiltelefon lehetne rögzíteni és ennek a pénznek a használata olcsóbbá, és gyorsabbá tenné a közigazgatás, valamint az önkormányzatok működését.
 
A MAOSZ alelnökének hetedik ajánlása kitér arra, hogy az e-pénz regionális fizetőeszközként is használható. Elterjedése megváltoztatná a magyar gazdaságot, mert ott is biztosítaná a kellő mennyiségű pénzt, ahol nem remélhető a nemzetközi tőke munkahelyteremtése.       A Magyar Fejlesztési Bank fedezet mellett e-pénzt, és hozzá tartozó elektronikus elszámolást vezethetne be. Ezt az elszámoló eszközt az önkormányzatok egy adott kistérségen belül használhatnák a helyi termelés, fogyasztás és szolgáltatás összekapcsolására. Szervezeti keretként szolgálhat természetes és jogi személyek társulása, például egy kistérségi szövetkezet. A magyar kormány a korszerű digitális elszámolás ösztönzésével segíthetné a fejlődést ott, ahol azt a magántőke valamilyen okból elhanyagolja. A magyar lakosság nincs arról tájékoztatva, hogy az elmúlt évet, tehát 2005-öt, az ENSZ a mikrofinanszírozás évének nyilvánította. Ekkor zárt le egy tízéves fejlesztést, amely a globális tőke mellett, a komplementer fizetőeszközök bevezetését szorgalmazta a lokális jellegű gazdasági tevékenység számára.
           
           Varga István nyolcadikként kitér az energia-áremelésekre és a bányajáradékok kérdésére. Abból indul ki, hogy a gáz világpiaci árára hivatkozva alaptalan az áremelés. Számításai szerint a Gyurcsány-kormány "Új Egyensúly" programjában közölt támogatási adatok eltúlzottak. A 2006. évi költségvetésben 50 milliárd forint az előírt támogatás. Magyarország évente mintegy egymillió tonna kőolajat és 3 milliárd köbméter földgázt termel, mai áron számítva 234 milliárd forint értékben. Az államhoz befolyó bányajáradék azonban csak 12%. Ez semmivel sem indokolható extraprofithoz juttatja a kitermelőt. A hivatkozott cég múlt évi nyeresége több mint 300 milliárd forint, amely 2006. első negyedében már 155 milliárd forintra nőtt. Varga István szerint a magyar kormány nem terhelheti meg a lakosságot a világpiaci árra hivatkozva, míg a nemzet tulajdonát illető bányakincseket semmivel sem indokolható töredékáron értékesíti.
 
            Az se érthető, hogy az orosz eredetű földgáz miért nyugat-európai cégeken keresztül érkezik, méghozzá 45-56%-kal magasabb áron. Emiatt Magyarországon tíz milliárdokkal  többet kell fizetni, mint ahogyan az indokolt lenne. Megemlíti még Varga, hogy igen nagy az árkülönbözet a „párna gáz” ára és értéke között. Számításai szerint 170 milliárd forint értékű gázért csak 63 milliárd forintot kapott az állam. De más bányajáradékoknál is olyan alacsony a mérték, hogy az állam mintegy 60 milliárd forintról mond le indokolatlanul.
 
            Varga István kilencedikként a villamos-energia áremelés helyett ajánl jobb megoldást. A villamosenergia-termelő szektor eladásakor az állam 8%-os eszközarányos nyereséget garantált a társaságoknak. Ezt időközben 10%-ra emelték. Az eltelt 14 év alatt a garantált nyereségből már megtérült a teljes befektetés, mégis tovább folyik a lakosság sarcolása. A garantált profiton felül törvény kötelezi a fogyasztót nagy összegű hálózatfejlesztési hozzájárulás fizetésére. Ez ténylegesen a magántársaságok tőkéjét gyarapítja.
 
            A Paksi Atomerőművel kapcsolatban Varga elfogadhatatlannak tartja, hogy ennek áramát az állam olcsón eladja, majd pedig drágán visszavásárolja kevert árformában. Ezzel a magyar állam valójában a külföldi tulajdonú erőműveket és területi szolgáltatókat támogatja. A lakosság sajnos nincs tisztában azzal, hogy Paks egyedül elláthatná az államot és a lakossági fogyasztást a jelenlegi áramdíj-szint egyharmadán. A közügyek felelős intézőinek a felelőssége a lakosság hiteles tájékoztatása és a tényleges versenyhelyzet visszaállítása. Ha működne valódi árampiac, akkor a közhatalom, mint a köztulajdon kezelője, árelőnyét a lakosság és az önkormányzatok javára érvényesítené. A villanyáram árának emelése semmi egyéb, mint az, hogy az a kormány, amelynek a közérdeket kellene szolgálnia, az energiaszektor magántulajdonosainak ad elsőbbséget és őket támogatja. A hazai gazdasági érdekek helyreállításához nem lenne másra szükség, minthogy egyszer a vagyontalan lakosság oldalára állva nemet mondjon a kormány az energiaszektor új tulajdonosai önző követeléseinek.
           
                             Mit mond Kornai az energia áráról?
 
Az energiaár-problémát a következőképpen ismerteti Kornai János már hivatkozott írásában, amely 2006. június 28-i Népszabadságban jelent meg: ?Az energiaárak emelkedésének mesterséges visszafogása nemcsak közgazdaságilag volt kártékony, de nem is volt igazságos. Az a jómódú háztartás, amelyben nagy lakást fűtenek, sok szobában ég a villany, sokféle villamos-készülék szolgálja a kényelmet és szórakozást, sokkal nagyobb összegű támogatást kap, mint a szűk lakásban élő, kevés villamoskészüléket működtető, szegény család. Az államháztartás csatornáinak közvetítésével az a szegény, aki kevés energiát használ, sok ezer adóforinttal támogatja a gazdagot. A progamnak minden olyan rendszabálya, amely valamely termék vagy szolgáltatás pénzügyi támogatását csökkenti, igazságosabbá teszi a terhek elosztását. Lehetőleg minden költséget az fizessen, aki a szóban forgó terméket vagy szolgáltatást fogyasztja. A rászorultakat nem árak mesterséges csökkentésével kell segíteni, hanem célzott támogatásokkal. Ennek legjobb eszköze a pénzjuttatás, mert az tiszteletben tartja fogyasztói szuverenitásunkat, legfeljebb kisegítő eszközként lenne szabad igénybe venni a célzott árkompenzáció eszközeit.
 
            Kornai János tehát teljesen mellőzi a probléma lényegét, és valami másról kezd beszélni. Az a magyar átlagfogyasztó, akinek 2006. augusztus 1-től 14,5%-al megemelték a villamosenergia nettó árát és azok az ipari fogyasztók, akiknek 12,6%-kal kell többet fizetniük a villamos energiáért, arra a kérdésükre nem kapnak választ, hogy miért kell a lényeges olcsóbb magyar áramot olyan felárral megterhelve továbbadni, ami kizárólag az energiaszolgáltatók tulajdonosait juttatja meg nem érdemelt extraprofithoz? Erre a kérdésre miért nem válaszol Kornai János? Az áremelkedések kiterjednek a távhőre is, amely 18%-al fog többe kerülni és a földgázra is, amelynek az ára átlagosan 27%-al emelkedik.
 
            Mándoki Andor energetikai szakértő megállapította, hogy a rendszerváltás előtt a Magyar Villamos Művek Tröszt, amely az ország egyik legnagyobb vállalata volt és 42 000 embernek adott munkát, akkori áron számítva 1,21 fillérért szolgáltatott egy kilowatt áramot. Ezzel azt bizonyította, hogy ha hozzáértéssel és jól vezetik, akkor köztulajdonban lévő vállalat is lehet eredményes. 1992-től már új szervezeti formában: Magyar Villamos Művek Rt.-ként működött a villanyipar. Vagyona 564 milliárd forint, ami akkori dollárértéken számolva 6,71 milliárd dollárnak felelt meg. A liberálisok kezdettől fogva magánkézbe akarták adni. Végül is 1995-ben és 1996-ban eladták a Villamos Művek vagyonának 68%-át kitevő hét erőmű és hat áramszolgáltató vagyonrész alig több mint felét, vagyis az egész Villamos Művek vagyona 35%-át 1,5 milliárd dollárért, vagyis a tényleges értékének mindössze 22%-át képviselő vételárért. A Magyar Villamos Művek Rt. földterületekkel megnövelt értéke azonban 10 milliárd dollár. Ha tehát a földterület értékét is figyelembe vesszük, akkor az eladott 35%-ért kapott másfél milliárd dollár csak 15%-os árbevételt eredményezett. Ha pedig azt is számításba vesszük, hogy ezzel az MVM Rt. vagyonának 68%-a felett a külföldiek többségi tulajdont szereztek, akkor a bevételi eredmény még kevesebbnek tekinthető. Ekkora játékpénzért engedték át a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia szolgálatába szegődött egykori pártállami technokraták villanyiparunk kétharmadát külföldieknek.
 
            Mivel itt a magyar társadalom közös tulajdonáról volt szó, ezért ez a pénzoligarchiával üzletelő komprádor érdekcsoport a felelős azért, hogy most állandóan emelkednek a villanyáram költségei. De mivel Magyarországon nem ismeretes a felelősségrevonás, hiszen ez egy ?következmények nélküli ország?, tehát itt se számíthatunk a közérdek sérelmének orvoslására. Amikor Magyar Villamosművek Tröszt még köztulajdonú vállalatként működött, a villanyár mindvégig alacsony volt. Most viszont nemcsak lényegesen drágább a villany ára, hanem folyamatosan az infláció mértéke felett emelkedik. Az MVM-ből kiszakított és magánosított cégek pedig aránytalanul nagy nyereséget húznak évről évre: tőkearányos eredményük 16 és 29% között, adózott eredményük pedig 4,5 és 16 milliárd forint között mozog. A legalacsonyabb önköltséggel dolgozó Paksi Atomerőmű Rt. 2003 és 2004 év vonatkozásában 6,6 és 4,6 milliárdos veszteséggel zárt. 1986-ban a lakosság, mint már írtuk 1 forint 21 fillért fizetett 1 kilowatt óra áramért, 2005-re már ez 28 forintra növekedett. Ez huszonháromszoros növekedés, miközben a hivatalos árindex csak tizenötszörösre növekedett.
 
A magyarok 37%-al többet fizetnek a villanyáramért, mint a csehek, és 29%-al többet, mint a lengyelek. A fogyasztói villamosenergia ára lényegesen nagyobb mértékben növekszik, mint a termelői ár (az erőművek és MVM közötti ár), illetőleg a nagykereskedelmi ár (az MVM és az áramszolgáltatók közötti ár) lényegesen nagyobb, mint az ipari. 1986-hoz viszonyítva most 55%-kal kerül többe a villanyáram, ami évente mintegy 110 milliárd forintot tesz ki. A háztartásoknak ez a többletkiadása azonban új tulajdonosokat gazdagítja. Ehhez az állam még 25%-os forgalmi adót számol, ami 27,5 milliárd forintnak felel meg. Ebből az indokolatlan profitból lehetne mit engedni. A közérdeket súlyosan sértő privatizálás következménye az is, hogy az új tulajdonosok 20 ezerrel csökkentették a munkahelyek számát, és ezzel fokozták a munkanélküliséget Magyarországon. Most is csak azt a kérdést tesszük fel, hogy Kornai János, aki nyilván ismeri a tényeket, ezekkel miért nem foglalkozik a Népszabadságban megjelent írásaiban?
           
           Visszatérve Varga Istvánhoz, tizedikként ráirányítja a figyelmet arra, hogy a kormány nem szedi be azt az úthasználati díjat Magyarországon, amit a magyar fuvarozók  tőlünk Nyugatra megfizetnek. A közlekedéssel kapcsolatos, és nemzetközileg elfogadott úthasználati díjak, és közlekedési járadékok beszedése csaknem teljesen mentesíthetné a költségvetést a lakosság közlekedési támogatásának a terheitől. Az is pazarláshoz vezet, hogy nem megfelelő az utak karbantartása. A Világbank kimutatta, hogy ha az úthibákat időben nem javítjuk ki, akkor az elmaradt javítás révén megtakarított pénz mintegy hétszeresét kell megfizetni a járművekben így előállott károk kijavítására.
 
            Az Európai Unió szabályai szerint annak a 200 000 autóbusznak, amely évente Magyarországra jön, a fuvarozási szolgáltatás utáni ÁFÁ-t Magyarországon kellene fizetnie. A magyar fuvarozók ezt az összeget ki is fizetik például az osztrák utakon. A magyar állam ezt nem szedi be és így évente 6 milliárd forinttal támogatja a nálunk gazdagabb utaztatókat. Varga István hivatkozik azokra a forgalmi statisztikákra, amelyekből kimutatható, hogy a magyar államháztartás 1995-től mintegy 1000 milliárd forintot meghaladó bevételtől esett el. Ennek semmi egyéb oka nem volt, minthogy gondatlanságból nem szedte be a neki járó jövedelmeket. Most is évi 140-150 milliárd forintról mond le alaptalanul. Az egészet tetézi az, hogy Magyarországon az útépítés, miközben az útminőség nagyon is kifogásolható, mintegy háromszorosába kerül annak, amiért szomszédaink építik autópályáikat.
 
            A MAOSZ alelnöke tizenegyedikként a külkereskedelmi cserearány romlását és a költségvetési hiány kapcsolatát veszi szemügyre. A költségvetési hiányt nagymértékben növeli a munkavesztéssel, az adó- és járulékkieséssel elmaradó bevétel. Magyarországon 2001 óta évi 1200 milliárdos veszteséget kell elviselnünk ebben a vonatkozásban. Ez a külföldi tőke túlzott nagyságának az egyik hatása. A másik ok az, hogy Távol-Keletről, elsősorban Kínából, az európai árak huszadáért, erősen eltérített áron érkeznek termékek. Ez az olcsó áru tönkretette a hazai termelést. Ha a magyar illetékes hatóságok ? APEH, ÁNTSZ, Fogyasztóvédelem ? szigorítaná ellenőrzését, akkor már 2006-ban 30 milliárd és 2007-től kezdve pedig évi 100 milliárd forint államháztartási egyenlegjavulást lehetne ezen a területen elérni.
 
            Tizenkettedik ajánlásban Varga István a magyar vállalkozások közbeszerzési pályázatokról való kiszorításával és alvállalkozókká történő leminősítésével foglalkozik. Varga tarthatatlannak nevezi, hogy külföldi központi bankok saját országuk vállalkozásait segítsék magyarországi pályázatnyeréshez, méghozzá úgy, hogy a magyar pályázók finanszírozási igényeit visszautasítják. Kanada például nem enged 14%-nál több külföldi banktulajdont, nálunk pedig a bankok 90%-a van külföldi tulajdonban. Az évi 1700 milliárd forint nagyságrendű közbeszerzési pályázatból többszáz milliárd forint áramlik olyan fővállalkozói és közvetítői kezekbe, amely mind technológiai, mind pénzügyi és gazdasági szempontból szükségtelen. Ez az eljárás lényegében kizárja az egyenlő esélyeket a magyar vállalkozói szférából, és nem a piacgazdaságot erősíti, hanem annak függő helyzetét fokozza. A kis- és közepes magyar vállalatok, a valódi hazai cégek, nem tudják érvényesíteni érdekekeit, noha ez a gazdasági réteg az, amely az adóterhek túlnyomó részét viseli. A kormánynak hízelgő és olcsó közhelyek helyett az adófizetésben túlterhelt magyar vállalkozókat kellene olyan feltételekhez segítenie, ahogyan azt más országok kormányai is megteszik saját vállalkozóikkal.
 
            Fontossága miatt Varga István az utolsó, de nagyon hangsúlyos helyen foglalkozik a magyar bérszínvonal kérdésével. Magyarország jelenleg a világ 70 városának különböző foglalkozásait összehasonlítva a legszegényebb afrikai és ázsiai városok szintjén van. A Union Bank of Switzerland (az UBS) felmérése szerint Budapesten a megélhetési költség a zürichinek a 67%-a. Ez akkor válik döbbenetes számmá, ha hozzátesszük, hogy az átlagbér csak a zürichi 6-7%-a. Paritásos alapon számolva tízszeres a különbség. A jelenlegi magyar minimálbér, amiről úgynevezett szakértők nem szégyellik azt állítani, hogy nagyon megugrott és túlfogyasztást eredményezett, és állítólag emiatt bomlott meg a külkereskedelmi egyensúly, amiért is hatalmas méretű megszorításokra van szükség, hogy a Gyurcsány-kormány úgynevezett Új Egyensúlyát helyre lehessen állítani; nos ez a túl magas magyar minimálbér 2,4 svájci frank / óra. A világ 70 városának átlaga 9,5 svájci frank / óra. Zürichben az átlagbér 32 svjáci frank.
 
            Varga István nem titkolja, hogy a nemzetközi tőke kívánsága miatt ilyen alacsony a magyar bérszínvonal. Ha továbbra is ilyen alacsonyan tartják, akkor semmilyen restrikcióval, a lakosság újabb megsarcolásával sem lehet egyensúlyt teremteni. Aki azt mondja, hogy a külföldi tőke olyan pénzügyi és gazdasági túlhatalommal rendelkezik, hogy ellene semmit sem lehet tenni, annak érdemes elgondolkodni azon, amit Szingapúr vezetése tett. A szingapúri kormányzat a külföldi tőke jelenléte feltételéül szabta a foglalkoztatottak bérének évi 5%-os infláció feletti emelését.
           
                        Mi a Gyurcsány-csomag célja?
 
            Készítőinek állítása szerint az ?Új Egyensúly? megteremtése. De mi között kell valójában egyensúlyt teremteni, és miért? A megjelölt tényezők egyensúlya pedig mitől borult fel, és miért pont olyan megszorításokkal kell helyreállítani, amilyenekkel megterhelték a magyar lakosságot? Ha közelebbről szemügyre vesszük, hogy melyek ezek a konkrét intézkedések, akkor fokozatosan kibontakozik, hogy egyes intézkedések hatása egyszerre javítja és rontja is az egyensúlyt. A várt eredmény e különböző hatások összetevődéséből, illetve különbségéből adódik.
 
            Azok, akik magyarázgatják az egyensúly megbomlását és helyreállításának szükségességét, vagy egyáltalán meg sem említik a pénzpiac létezését, vagy csak felületesen szólnak róla, nem pedig olyan meghatározó tényezőként, mint amely bármikor, bármilyen egyensúlyt tetszése szerint létrehozhat és fel is boríthat. Ez a pénzpiac számos intézményt működtet, és ennek fontos részét képezik azok a befektető alapok, kereskedelmi bankok, tőzsdék, minősítő intézetek, amelyeknek a londoni, New York-i, frankfurti, bécsi vagy budapesti irodáiban jól képzett szakemberek főállásban kereskednek az államok által kibocsátott kötvényekkel, hitellevelekkel, devizákkal. Számokat cserélnek más számokra, adatokat adatokra azért, hogy minél nagyobbak legyenek az úgynevezett befektetési alapokba összegyűlő megtakarítások. A befektetési alapokba koncentrálódó pénztőke az adatok és a számok mozgatásától növekszik. A pénzvilág mindenkori álláspontját a piac véleményének is szokták nevezni. Ez ugyan nem piac, hanem spekuláció, de a piac szó jól hangzik. Jobban hangzik, mintha azt mondanánk, hogy a hivatásos spekulánsok és befektetők döntik el, hogy egy ország egyensúlyban van-e vagy se?
 
            E döntéshozók számára az adott ország pénzügyi egyensúlyát fizetőképességének növekedése, egyensúlyának megbomlását pedig fizetőképességének a csökkenése jelenti. Természetesen ők abban érdekeltek, hogy a pénzügyi egyensúly javuljon, azaz a fizetőképesség növekedjék. A Gyurcsány-csomag által létrehozandó egyensúly is azért fontos számukra, mert ez által Magyarország fizetőképessége növekszik, és ez további nagy nyereséget biztosíthat a számukra. Jól ismerik azokat a technikákat, hogy a kormányzat által a lakosságtól adóval kisajtolt többletet hogyan vegyék el az államtól eladósítással, és tegyék rá adósságszolgálat formájában megbízóik számláira. Nem érdekeltek abban, hogy ha a társadalom munkája során a termelésbe befektethető pénz keletkezett, az hosszútávú fejlesztésekre vagy szociális szolgáltatásokra fordítódjék.
 
            A pénzügyi alapok kezelői az államnak nyújtott kölcsönök feltételeit úgy tudják egyoldalúan alakítani, hogy ezzel a kamatláb mértékét is meg tudják határozni. A kamatláb mértéke pedig már döntően kihat az eladósodott költségvetés egyik legnagyobb kiadási tételére, a kamatfizetésre, s ezzel meghatározza annak egyensúlyát is. A Gyurcsány-csomag propagandistái olcsóbb államot próbálnak eladni. A hiszékeny adófizető polgár, azt reméli, hogy ezzel majd javulni fog a helyzete, mert pénzét hatékonyabban hasznosítják, s a jövőben olcsóbban, jobb szolgáltatáshoz jut. Valójában pont az ellenkezője történik, mert a pénzügyi alapok kezelői éppen drágítják az állam működését azért, hogy saját hozamukat növelni tudják. A befektetési alapok, több-kevesebb értékpapírral, változtatható kamatokkal, de annyit emelnek ki az állam által kezelt közös pénzből, amennyit az elvisel, és nem omlik össze.
 
            Az adott állam adófizető és jövedelemtermelő képessége, amely adósságszolgálati terheinek a mértékétől függ, nagy pontossággal kiszámítható. A társadalom állam által kezelt közös pénzéből való újabb elvonás hatásai számítógépekkel szimulálhatók, felmérhetőek. Amelyik állam nem tudja növelni a fizetőképességét, az a hitelminősítők és alapkezelők szempontjából 'bajban' van. Vagyis amikor ők kölcsönt adnak neki, akkor azért nagyobb kamatokat és adósságszolgálatot követelnek. A legjobb hozamot ?a bajban lévő államtól? lehet lefejni. Ehhez olyan kommunikációs légkört kell létrehozni, amelyben az adott állam le van minősítve, az összeomlás előtt áll, s ?óriási kockázat? hitelezni neki. Mindez kommunikációs technika kérdése.
 
            A Gyurcsány-csomag egyik trükkje, hogy nem mondja meg, mi okozta az egyensúly felborulását. Az egyensúly megbomlását nem az adóelvonás alacsony mértéke, a fogyasztás túlzott volta, és munkabérek versenyképességhez viszonyított túlzott növekedése okozta. Az egyensúlytalanság kialakulását elsősorban a költségvetési hiány hitelekkel történő finanszírozása, vagyis a hitelek adósságszolgálati és kamatterhei okozták. Hiába jut az állam az adóemelések révén több bevételhez, s a közfeladatok leépítésével hiába lesznek kisebbek a kiadásai, ha az így létrejövő különbséget, a megmaradt pénzt, elviszi a drágább kölcsön nagyobb kamatterhe.
 
            Varga István ezzel kapcsolatban megállapítja a Magyar Nemzet 2006. július 17-i számában, hogy a tényleges ok-okozati összefüggés a költségvetés esetében más, mint amiről a Gyurcsány-csomag propagandistái beszélnek. Ha sikerül világvége hangulatot kelteni, akkor a befektető jól jár. Kockázatának a növekedésére hivatkozva emelheti az államnak nyújtott kölcsönök kamatát. Ha emelkedik a kamat, akkor az állam csak akkor tudja teljesíteni adósságszolgálati terheit, ha nagyobb bevételhez jut. Több bevételt pedig az adóemelés hoz, illetve a szociális kiadások csökkentése, az állam kivonulása a közfeladatok intézéséből.
 
            Az a tömegtájékoztatás, amelynek a munkatársai egzisztenciális függőségük okán abban érdekeltek, hogy a közvetlenül tulajdonló pénzoligarchiát, illetve a pénzoligarchia igényeit szervilisen teljesítő kormányzó réteget szolgálják ki, arról tájékoztatja az átlag magyart, hogy „nagy baj van, vészesen eladósodtunk”, ezért több adót kell fizetnünk, mert csak így lehet a felborult egyensúlyt helyreállítani. Ha majd jobbak lesznek a gazdasági mutatók, jobbak lesznek a költségvetési hiány és a külkereskedelmi hiány számai, akkor majd olcsóbb lesz a hitelfelvétel és annak finanszírozása. A gazdaságpolitika hitelessége tehát nem az egyensúlyt jelenti, hanem azt, hogy elfogadjuk a pénzpiac javára történő jövedelem-átcsoportosítást. Az állam megszorító intézkedése önmagában nem oldja meg a költségvetés egyensúlya megteremtésének problémáját. Ehhez a pénzpiacnak le kellene mondania kikényszeríthető előnyeiről és túlzott befolyásáról. Ezt azonban azért nem teszi meg, mert minden adu a kezében van és minden csak tőle függ. Ha pedig rajta múlik, hogy több lesz-e a profitja vagy sem, akkor a több profitot választja. A pénzpiaci befektetők (a pénzrendszer manipulátorai) elsöprő fölényükkel olyan meghatározó hatást gyakorolnak az egyensúlyra, hogy ahhoz képest a költségvetés intézkedései eltörpülnek.
 
            A befektetési alapkezelőket - helyzetüknél fogva - szükségszerűen más érdekli. Nekik nem az az érdekük, hogy a költségvetés és a külkereskedelmi mérleg egyensúlya tényleg helyreálljon. Nekik a romló költségvetési és külkereskedelmi egyensúly hozza a több pénzt, ezért nekik ezek a számok a szebbek. Ugyanis, ha romlik a mutató, akkor emelhető a kamat, és megnő az államkötvények kamathozama. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia, a pénzvilág, a nemzetközi pénzügyi közösség, már hosszabb ideje a legnagyobb hasznot hozó üzletágnak tekinti, ha meg tudja szerezni egy ország adózó képessége feletti ellenőrzést. Ennek több módja van, közülük kiemelkedően fontos, hogy az adott országot, ha lehet közvetlenül a pénzoligarchiához tartozó vagy attól függő üzletember vezesse politikusként.
 
            Magyarországon a költségvetés adóssága 2006 júniusában elérte a 14432 milliárdot. Ennek az adósságnak a kamatszámlája meghaladja az évi 900 milliárd forintot. Ha a Gyurcsány-csomag végrehajtása során elküldenek tízezer közalkalmazottat, akkor a kormány legfeljebb 35 milliárd forintot tud megtakarítani. Csakhogy a tízezer új munkanélküli megrendíti további 60-80 ezer ember egzisztenciáját. E megrendülés nyomán, amely munkahely elvesztést is jelenthet, kiesik 20 milliárd forint adóbevétel. Az állam tehát alig jut megtakarított pénzhez. Eközben a pénzügyi alapkezelő néhány gombnyomással el tudja tüntetni ezt a 35 milliárd forintot a hozamokban, miközben marad, sőt növekszik a hiány. Erre mi a rutinszerű reagálás: az hogy az Államadósság Kezelő Központ újabb kötvényeket bocsát ki. A pénzügyi alapok látva a sikert, tovább haladnak ezen az úton ? több zavar, több ijesztgetés, több kényszer, nagyobb rémület, újabb eladósodás, több siker, nagyobb profit a pénzoligarchia számára és növekvő társadalmi feszültség Magyarországon.
 
            A pénzmozgások és határaik szimulációs modellekkel kiszámíthatóak. Minél fegyelmezettebb és engedelmesebb egy társadalom, annál nagyobb eladósítással ér el a tűrési határig. Amíg mi az egyensúly reményében egyre több reálbérről mondunk le, egyre több adót és járulékot fizetünk, egyre kevesebbet költünk, addig ennek ellentételezéseképpen az állam egyáltalán nem jut több jövedelemhez, és nem javulnak az egyensúlyi mutatószámok. A hiánymutatók kibillenése beindítja azt a folyamatot, amelynek következtében az úgynevezett rezidenseknek, a „bennszülötteknek”, egyre több jövedelme áramlik a pénzpiacra.
 
(Magyarországi rezidensnek lehet tekinteni azokat a természetes személyeket, akik egy évnél hosszabb ideje Magyarországon tartózkodnak. A jogi személyiséggel bíró, vagy az azzal nem rendelkező, de Magyarországon bejegyzett társas és egyéni vállalkozások, a társadalmi testületek, non-profit intézmények és kormányzati szervek is rezidensek. Magyar rezidensnek minősülnek a Magyarországon bejegyzett vámszabadterületi és bármilyen devizakülföldi jogosítvánnyal rendelkező vállalkozások is.)
 
A nemzetgazdaság rezidens alanyai - a kis és közepes magyar vállalatok -elszegényednek, és a lakosság túlnyomó része, amely teljesen vagyontalan, nem jut tőkejövedelemhez, s nem tud tőkét felhalmozni. Ezért ?a bennszülöttek? ? legyenek természetes személyek vagy kis és közepes vállalkozók ? vagyonaikat pénzzé teszik, de ez a pénz inflálódik. A kényszereladás leszorítja a még meglévő kis vagyonka árát, ami előnyös az ingatlanalapoknak. A pénzpiaci és ingatlanalapok szorosan együttműködnek, hiszen bizonyos felső szinten ugyanazok a tulajdonosaik. Az állami ingatlan az ingatlanalaphoz, az eladáskor kapott bevétel pedig a pénzpiaci alaphoz áramlik. A befektetési alapok nyeresége újabb és újabb jövedelem-elvonást jelent a társadalom hátrányára. A jövedelem-elvonás feltételeit pedig mindaddig meg kell teremteni, ameddig csak lehetséges. Amióta már nincs privatizálható köztulajdon, az állam sem tudja az egyre fokozódó jövedelem-elvonást privatizációval ellensúlyozni. A tőkejövedelem nélküli magyarok a csökkenő reálbérből szintén nem tudják ellensúlyozni ezt a jövedelem-elvonást. A növekvő munkanélküliség pedig jelentős rétegek számára lehetetlenné teszi ebből a csapdából való kikerülést.
 
Az ingatlan és pénzpiaci alapok kezelői mindezt tudják, ők azonban rövidtávon akarnak jelentős jövedelemhez jutni, és nem hosszútávon gondolkodnak. Ez a helyzet hasonló ahhoz, ami a három részre szakadt Magyarországon a török által megszállott területeken volt. A szpáhik (a szultán szolgálatában álló lovas katonák) csak átmeneti időre kaptak földbirtokokat, amin szükségszerűen rablógazdálkodást folytattak, mert nem érte meg számukra hosszú távon befektetni. Nem tudhatták, hogy a szultán mikor veszi vissza ezeket a birtokokat, s ezért rövid idő alatt annyi hasznot préseltek ki, amennyi csak lehetséges volt. Ugyanez a helyzet az alapkezelőkkel is. Nem érdekeltek az ország hosszútávú fejlesztésében. Itt és most akarják a maximális hasznot kifacsarni.
 
Magyarország a pénzgazdaság berendezkedésével elveszítette vagyona döntő részét. Integrált hatalmi elitje immáron második évtizede a pénzpiac igényeihez alkalmazkodik maximális szolgalelkűséggel. A nemzetközi pénzügyi közösség addig nem fog ezen a helyzeten változtatni, amíg van Magyarországon elvehető közvagyon és magánvagyon, illetve jövedelem, és amíg az ország - akár úgy is, hogy tudatosan manipulálják az adatait -nagyobb adósság vállalására kényszeríthető. Magyarország a nemzetközi pénzvilág alázatos követésében annyiban különbözik a szomszédos országoktól, hogy a legkisebb ellenállásra sem hajlandó. Ezért vezetőrétege a legmesszebbre vitte a privatizáció, a globalizáció és az eladósítás útján. A pénzoligarchia pedig tovább követelődzik, mert még van néhány stratégiai cég, vannak még ingatlanok ? például a belvárosi kormányzati épületek - és természetesen fáj a foga az értékes magyar termőföldre is. Már készültek tervek a parkolási cégek utcavásárlásaira, és mindannak a megvásárlására, ami csak pénzzé tehető.
 
Magyar ingatlanok külföldi felvásárlása
 
A BBC-ben komoly szakemberek kerekasztal-beszélgetésben foglalkoztak azzal, hogy Magyarországon nagyon olcsóak az ingatlanok, és tulajdonosaik igen csekély fizetésből, illetve nyugdíjból élnek és ezért könnyen rászoríthatóak lennének arra, hogy ezeket az ingatlanokat eladják. Az is felmerült, hogy ingatlanadó kivetésével ez az eladási folyamat felgyorsítható. Az egyik közgazdász fölvetette, hogy tudomása szerint Magyarországon sok nyugdíjasnak van magántulajdonában a lakása, mivel az állam eladta nekik. Ha bevezetik az ingatlanadót, akkor ezek csekély nyugdíjukból képtelenek lesznek azt fizetni. Tömegesen kényszerülnek eladni lakásaikat. Az ingatlanok ára még jobban leesik. Javasolni kell az angol kormánynak, vásárolja fel ezeket potom áron, majd pedig ajánlja fel ingyen az angliai színes bevándorlóknak. Így részben megszabadulhatnának tőlük. A kerekasztal résztvevőiben általános derültséget keltett az emberbarát közgazdász ötlete.
 
Rövid idővel ezután megjelent egy híradás a Magyar Nemzet című lapban az ingatlanadóról. Még egy táblázat is készült az adó várható nagyságáról. Ebből kiderült, hogy Budapesten egy szerény, 50 négyzetméteres lakás adója évente akár 360 000 forint is lehet. Vagyis havi 30 000 forint, míg az átlagos nyugellátás jelenleg 60 000 forint. Még a Gyurcsány-csomag ismertetése előtt Bokros Lajos és három liberális közgazdász társa is már tett egy csomagajánlatot. Ebben megjelent az ingatlanadó követelése. A lakás értékének arányában már az 1% is 10-15 000 forintos adóterhelést jelenthet havonta. Ezeket a lakásokat az emberek egyszer már megvásárolták az alacsony bérükből a kommunizmus idején. A rendszerváltás után eladták nekik másodszor is. Leadózott pénzükből fizették ki, és sokan még ma is fizetik a törlesztőrészleteket. Most pedig a mesterségesen felduzzasztott költségvetési hiányra, valamint az ugyancsak mesterségesen és tudatosan előállított külkereskedelmi hiányra hivatkozva el akarják venni ezeket az ingatlanokat a nyugdíjasoktól, a nyugdíjukhoz képest szégyentelenül magas adóval. Az otthonaiktól ingatlanadóval megfosztott alacsony jövedelmű rétegekhez tartozók közül sokan hajléktalanok lesznek. Ők a globalizáció által szétroncsolt társadalom, a tőke szabad garázdálkodását jelentő liberális pénzuralmi-rend áldozatai. A havi 100 000 forintos nettó átlagkereset sem nyújt védelmet az ingatlanadóval szemben.
 
Nézzük, hogy most mit ír erről az embertelen ingatlanadóról a liberális közgazdász, Kornai János. Abból indul ki, hogy új törvénnyel bevezetik az ingatlanadót és azt az önkormányzatok egyik legfőbb bevételének minősítik. Ennek érdekében úgy szervezik át az adórendszert, hogy az önkormányzat erősen érdekelté váljék az ingatlanadó behajtásában. Kialakul az új adónem beszedésének apparátusa, és az rutint szerez ebben a tevékenységben. Az állampolgárok az idő múltával megszokják, hogy az ingatlan után adót kell fizetni, hogy ez az élet természetes rendjét. Így sikerül új bevételt kialakítani, amelynek a tartós fennmaradására erős biztosítékok épülnek be a társadalom intézményeibe és magatartási normáiba.
 
Kornai hangsúlyozza, hogy a perdöntő kérdés, például az ingatlanadó ügyében, nem az, hogy bevételi vagy kiadási oldalon történt-e a változás, hanem, hogy mennyire nehezen vagy könnyen fordíható vissza? Vagyis, ha jön egy új kormány, lesz-e lehetősége arra, hogy ezt a szegényeket nyúzó ingatlanadót eltörölje, vagy se? Kornai szerint az a fontos, hogy mennyire épül be a változás a jogrendszerbe, mennyire kényszeríti ki az érvényesítését, és milyen mély gyökereket ver az emberek gondolkodásában? Kornai azért bírálja a Gyurcsány-csomagot, mert sok benne az olyan tétel, amely aránylag könnyen visszafordítható, mind a bevételi, mind a kiadási oldalon. Figyelmezteti az Új Egyensúly program végrehajtóit, hogy amit fenn kell tartani, azt az idő előrehaladásával mind mélyebben és erőteljesebben intézményesíteni kell. Be kell cementezni a jogrendbe és az emberek gondolkodásába is.
 
Miután szinte kegyetlenül elmondja a pénz- és korporációs oligarchia uzsorás igényeit, jön a szokásos álszentnek tűnő együttérzés, miszerint ?a kiigazítás sok embernek okoz majd fájdalmat, anyagi veszteséget és növekvő bizonytalanságot. Nem egyforma szenvedést fog rájuk kimérni a sors.? Majd így folytatja: ?az örömök és az áldozatok, a hasznok, és a költségek nemzedékek közötti eloszlásáról van szó.? Ezért kell tehát Kornai szerint elvégezni ezt a minden igazságossági szempontot nélkülöző terhes kiigazítást.
 
            Kornai a kamatterhekről
 
Liberális nézeteihez híven Kornai azt fejtegeti, hogy minél inkább eladósodott az ország, és minél inkább fenyeget egy pénzügyi válság veszélye, annál magasabb hozamokkal kell idevonzani és szükség esetén a költségvetési deficit finanszírozására rávenni a pénzügyi befektetőket. Ha növekszik a költségvetésre nehezedő kamatteher, akkor ettől a deficit is nő és nem lesz vonzó a pénzügyi befektetés Magyarországon. Az egyik kedvezőtlen hatás erősíti a másikat. Ebből Kornai azt a teljesen téves következtetést vonja le, hogy így jön létre az adósságspirál és az az adósságcsapda, amelybe Magyarország került. Ahelyett, hogy az eladósodás igazi okait elemezné, olcsó közhelyekkel fizeti ki azokat, akiket újból megsarcolnak szükségtelenül és igazságtalanul.
 
Kornai nem foglalkozik azzal az elszámolással, amelyet a költségvetésről a miniszterelnök 2006. június 19-én tartott a Parlamentben. Az Országgyűlés jegyzőkönyve szerint arra a kérdésre, hogy miért kell lépéseket tenni az egyensúly érdekében, a miniszterelnök így válaszolt:
?A 2002-es bázist alapul véve az azt követő időszakban összesen 12 ezer milliárd forinttal többet költöttünk. Természetesen négy év alatt. Ebből a 12 ezer milliárd forintból nagyjából 7 ezer milliárd forintnyi bevétele keletkezett az államnak, amit tudott a saját bevételeiből finanszírozni, 5 ezer milliárdot pedig hitelből finanszírozott.
Az elmúlt négy évben egy rendkívül intenzív szociális igazságteremtő, szociális kiigazító és modernizációs programot hajtottunk végre. Erre ezt a bizonyos 12 ezer milliárd forintot költöttük el. Ennek valamivel több mint a felére, 7 ezer milliárdra, volt kellő bevétele az államnak, 5 ezer milliárdot pedig hitelből finanszíroztunk. A hitelből történő finanszírozás egy része, nagyjából 3 ezer milliárd lépést tartott a közös vagyonunk és jövedelmünk növekedésével, azaz ha nagyjából csak 3 ezer milliárd forintot vettünk volna fel hitelben, akkor Magyarországon úgy növekedett volna az államadósság, mint amilyen ütemben növekedtek a jövedelmeink. De mi nem 3 ezer, hanem 5 ezer milliárdot költöttünk szociális és modernizációs kérdésekre.
     Mire költöttük? Különösen az ellenzék teszi fel mindig nagyon szívesen ezt a kérdést: na de hol van a pénz, kérem szépen? Hol van az a 12 ezer milliárd forint? Hát, összesen négy tételben össze tudom önöknek újra és sokadszor foglalni. - hozzáteszem, ma már nem bízom abban, hogy ha akár tizenötödszörre is elmondom, akkor az ellenzék nem fogja tizenhatodszor is megkérdezni, hogy hol van a pénz, mert őszintén szólva ezek általában nem kérdések, csak kérdés formájába bújtatott állítások, tudniillik, hogy nincsen meg a pénz.
     A 12 ezer milliárd 71 százaléka, 8700 milliárd jóléti és szociális kiadásokra ment, ennek a legnagyobb része egyébként nyugdíj, oktatási kiadás és egészségügyi kiadás. 71 százalék! 14 százalék, 1700 milliárd forint gazdaság- és infrastruktúra-fejlesztésben van. Összességében 11 százalékban finanszíroztuk az állam különböző közrendvédelmi és egyéb igazságszolgáltatási és egyéb bővülő feladatait, és összesen 4 százalékot képvisel ebben a 12 ezer milliárdban az elmúlt négy évben megnövekedett adósságszolgálati teher. Összességében az adósságszolgálat terhe az összes jövedelmünkhöz képest csökkent.?
           
          Vegyük közelebbről szemügyre, hogy miről tájékoztatta a Kormány feje az Országgyűlést. Először is azt állítja, hogy az adósság-állomány megnőtt, mert 12 000 milliárd forinttal többet költöttünk a lehetőségeinknél, méghozzá túlnyomóan jóléti célokra. Ez azonban tévedés volt, mert nem lehet megengedni, hogy az ország továbbra is hitelből éljen. Ebből következik a jelenlegi életszínvonal rovására adót kell emelni és csökkenteni kell a jóléti kiadásokat.
 
            A miniszterelnök kijelentéseivel elsősorban az a baj, hogy szavai nem tekinthetőek a törvényeknek megfelelő elszámolásnak, másrészt az ott közölt adatok bizonyíthatóan valótlanok, ahogyan az a következőkben egyértelműen kiderül. Ami az elszámolást illeti, maga az alkotmány mondja ki, hogy a Kormány az Országgyűlésnek felelős és ezért köteles beszámolni a tevékenységéről. A Kormány pénzügyi-gazdasági tevékenységének a követésére az Országgyűlés elfogadta az államháztartásról szóló törvényt, az Áht.-t, mégpedig azért, hogy e törvény értelmében hatékony és ellenőrizhető legyen a közpénzekkel való gazdálkodás, a kívánatos pénzügyi egyensúly megteremtése, valamint az államháztartás adatainak teljessége, részletessége, valódisága áttekinthető legyen, és érvényesülhessen a nyilvánosság alapelve. Talán ennyi is elég annak a bizonyítására, hogy egy ilyen rövid kis felszólalás nem tekinthető az államháztartás alakulásáról szóló részletes beszámolónak.
 
            Maga az Államháztartási törvény is 60 oldalas, a Kiegészítő számviteli előírások pedig több ezer oldalt tesznek ki. Ezek részletesen előírják az éves költségvetés és a megvalósult pénzügyi folyamatok zárszámadásának a szerkezetét, elkészítésük ütemezését, előterjesztésük módját. Ezek között szerepel az is, hogy miként kell kitérni az adósság keletkezésére, az adósság létrejöttének okaira és a többletráfordítások részleteire. Az Áht. Külön fejezetben foglalkozik a költségvetések, a zárszámadások, a vagyongazdálkodás ellenőrzésével. Mindezt az Országgyűlés pénzügyi-gazdálkodó ellenőrző szerve, az Állami Számvevőszék (ÁSZ) végzi. Az ÁSZ évente és alkalmanként is ellenőrzi a Kormány előterjesztéseit, az éves költségvetést és a zárszámadásokat. Az ellenőrzött dokumentumokat az Országgyűlés megvitatja és törvénybe iktatja. Az államadósság alakulása tehát törvénybe iktatandó kötelező ismeret, amelyet fontossága miatt minden állampolgár rendelkezésére kell bocsátani. Valóságtartalmuk így már nem vitatható, csak az Alkotmánybíróság vizsgálhatja felül.
 
            Mivel tehát létezik egy hivatalos, igaznak tekintendő elszámolás az államadósság alakulásáról, ezekkel az igaz adatokkal kell egybevetni azokat az adatokat, amelyeket Gyurcsány Ferenc előadott a Parlamentben. Az ÁSZ 2006. május 22-én 67 oldalas jelentést tett közzé ?Az államháztartás adóssága kezelésének, alakulásának ellenőrzéséről?. A vizsgálati jelentést, amelynek a száma 0604, ill. 0604-L minden képviselő kétoldalas levél kíséretében megkapta. De bármely állampolgár elolvashatja az Interneten. Az ÁSZ vizsgálata az 1999 és 2005 vége közötti hat évre terjed ki. A miniszterelnöki elszámolás viszont 2002-től 2006-ig, négy évet ölel fel. Az ÁSZ jelentés bemutatja az államadósság növekedését kiváltó közvetlen okokat és összetevőket. A miniszterelnök által feltett arra a kérdésre, miért kell az egyensúly érdekében lépéseket tenni, továbbá mire költöttük el a pénzt, az ÁSZ jogilag is érvényes, szakmailag is alátámasztott választ ad. A Kormány ismerte ezt a jelentést, mert 2006. márciusában megkapta a Miniszterelnöki Hivatal, a jegybank alelnöke, a Magyar Államkincstár alelnöke és az Államadósság Kezelő Központ Rt. vezérigazgatója. A Kormány még véleményezte is a jelentést. A véleményeket a Pénzügyminisztérium apparátusa komoly, alapos munkával összefoglalta és szakmai kapcsolatait felhasználva egyeztette az ÁSZ vezetőivel.
 
            Ezek után nézzük, hogy milyen számokat vett figyelembe az ÁSZ? 2000 eleje és 2005 vége között eltelt hat évben az adósság növekedése 6071,5 milliárd forint. Ez a 13 035,8 és a 6961,3 milliárd forint különbözete. Vagyis hat év alatt 6000 milliárd forint az adósság növekedése és nem 12, és ez a növekedés négy év alatt történt. A miniszterelnöki elszámolás négy évére szűkítve, vagyis 2002-től számítva a növekedés 3310 milliárd forint, és nem 5000 milliárd forint, amint a miniszterelnök állította.
 
            A miniszterelnök a növekedési adatokat összemosta a folyó kiadásokkal. Ami nem felel meg a jogi előírásoknak és azt a látszatot kelti, hogy az eladósodások számának a felfutásában nagy a társadalom felelőssége. Az államháztartás négy alrendszerből áll: a központi költségvetésből, az elkülönített állami alapokból, a helyi önkormányzatok költségvetéseiből és a társadalombiztosítási alapokból. Az Áht. szerint az adósságot alrendszerekre bontva kell nyilvántartani és bemutatni. Erre még csak kísérlet sem történt. Az eladósodás 97-98%-át a központi költségvetés hordozza. A költségvetés rendszeresen átvállalja a társadalombiztosítási alapok hiányát, az önkormányzatok pedig csak 2% körül vesznek részt az adósság létrehozásában. Az elkülönített alapok pedig pénzt takarítanak meg. Ha a központi költségvetés és a helyi önkormányzatok adósságállományának a változását összevonjuk, akkor mintegy 6000 milliárdos hiányszámot kapunk.
 
            Az adósság azonban nemcsak a pénz elköltésével vagy megtakarításával változik, hanem például devizaadósság esetén a forint árfolyamának a változásaival. A kötvények, államkötvények, mint adóslevelek is többet vagy kevesebbet érnek, attól függően, hogy névértékben vagy piaci áron számítjuk értéküket. Az ár függ a kamatlábváltozástól, a forintleértékelődéstől. Hogy ez mekkora összeg lehet, utalunk arra, hogy a Budapest Airport Rt. közelmúltban történt eladásából befolyt összeg adósságcsökkentésre fordított 400 milliárd forintját a nemrég bekövetkezett forintleértékelődés néhány nap alatt elpárologtatta.
 
Az adósságállományt csökkenti a köztulajdon eladásából befolyó privatizációs bevétel, de növeli, ha az államháztartáson kívüli adósságot átvállal a kormány vagy ilyen hitelekért kezességet vállal. Az ÁSZ adatai szerint 2000 és 2005 vége közti 6 évben tehát 4813 milliárd forint volt a kamatkiadás, azaz az adósságnövekmény 82,2%-a. Ez azt jelenti, hogy az államadósság a kamatterheken keresztül meghatározta és beszűkítette a költségvetés mozgásterét. Ha tehát hat évre 4813 milliárd, akkor lehet-e igaz a miniszterelnöki közlés szerint 4 évre 480 milliárd forint, vagyis a 12 000 milliárd 4 %-a. Nyilvánvalóan nem.
 
A 2002 és 2005 közti négy évben az adósságnövekedés 5024,7 milliárd forint volt. De ebből a kamatkiadás 3310 milliárd forintra rúgott. Ezen felül más pénzügyi teher is növelte az adósságot. Így az MNB-veszteség térítése, a begyürüző árfolyamhatások. Mindebből látható, nem igaz, hogy 8700 milliárd forint többletkiadás ment szociális és jóléti célokra és ebből ered az eladósodás. Nem igaz az sem, hogy mindössze 4% volt az adósságszolgálat. A helyes és igaz adatokat az ÁSZ jelentése tartalmazza. Ebből pedig hitelesen megállapítható, hogy az adósságtöbblet mintegy háromnegyede az adósságszolgálatból, elsősorban kamatfizetésből eredt.
 
Az ÁSZ külön is kitér arra, hogy lehetnek-e a jóléti kiadások az eladósodás okozói? Erről ezt írja a jelentés: ?A deficithez összességében hozzájáruló kiadások a jövőbeni jóléti és a gazdasági növekedést elősegítő hatásai nehezen azonosíthatóak. A Pénzügyminisztériumban nem készültek el a támogatási programok, a jóléti intézkedések, a szociális ellátórendszerek reformjai, valamint a beruházások jövőbeni hasznosságát, eredményességét, államháztartási bevételekre, kiadásokra gyakorolt hatását mérő tanulmányok és elemzések.? Az ÁSZ szakértői azt is megállapították, hogy nem követhető az elköltött pénz hasznosulása az egyes költségvetési fejezetekre vonatkozóan, mert hiányzik az értékelés és számonkérés.
 
A kerekítve 13 milliárd forrásbevonás célja tehát a kifutó hitelek megújítása volt, mintegy 8 milliárdos nagyságrendben, és így marad 5000 milliárd forint hitel többletként. Ez a számsor vezethette félre a miniszterelnököt. De ennek a számsornak semmi köze a pénzfelhasználás mértékéhez és céljához. Hiszen például a kincstárjegyek megújítása 20 000 milliárdos nagyságrendet is elérheti. A miniszterelnök tehát a parlamenti tájékoztatójában mind a szakszerűséget, mind a jogszerűséget mellőzte. Még érdemes utalni rá, hogy az ÁSZ jelentés szerint éves hiányunk kamatfizetés nélküli egyenlegében nem is volt hiány. 2000-ben, 2001-ben többlet mutatkozott. 2002-ben a nagy adósságátvállalási és más tényezők megemelték a hiányt, de így is 2003-ban csak a GDP 1, 6 %-a; 2004-ben, pedig 1,4%-az a kamatok nélküli hiány, vagyis jóval kevesebb, mint a maastrichti kritériumokban előírt 3%. Az éves kamatok azonban 2000-ben a GDP 5,6%-át tették ki, majd pedig a következő években 3 és 4% körül mozogtak. Az Európai Unió előírása szerinti hiánymutatókat is az országra nehezedő adósságszolgálat rontja el. Ez az elképesztő méretű kamatteher épp a szociális és jóléti céloktól vonja el a pénzt. Tehát nem a lakosság jóléte, túlzott fogyasztása és a reálbérek túlzottan gyors növekedése borította fel az egyensúlyt, hanem az, hogy a pénzpiac aránytalanul nagy profit és kamatjövedelmet von ki az országból.
 
            Ami jó a banknak, az rossz a vállalatnak
 
Varga István a már említett 2006. július 17-i írásában ír a pénzügyi és a nem pénzügyi vállalatok mérlegének egymást kölcsönösen tükröző viszonyáról. Ha a vállalatok el vannak adósodva, az jó a banknak és rossz a vállalatnak. Ha viszont a bank kevés hitelt tud kihelyezni, az neki előnytelen. Ezért a pénzügyi vállalatok a termelői szektor eladósításában érdekeltek. A magyar gazdaság legértékesebb részét tulajdonló és működtető multinacionális cégek pénzügyileg erősek, és nem lehet őket eladósítani. A gyenge helyi cégeket, akik nagyon is rászorulnak a hitelekre, azokat el lehetne adósítani, de nagyon kockázatos, mert nem rendelkeznek megfelelő fedezettel a felvett hitelek visszafizetésére. A lakosság esetében még bonyolultabb a helyzet. Az egyes természetes személyek terhelése költséges és aprólékos munka, továbbá kockázatos, mert már a lakosság sem rendelkezik kellő fedezettel felvett hiteleire. E szempontok miatt az eladósítás igazi célpontja az állam, pontosabban az állami költségvetés. Az állam adószedési monopóliuma és erre kiképzett adóapparátusa révén lényegében elvégzi a nehéz és munkaigényes feladatot. A pénzpiac irányítóinak csak az a feladata, hogy átvegyék az államtól az általa a lakosságból kisajtolt jövedelmet egy sokkal egyszerűbb pénzügyi művelettel.
 
Ennek a technikának a lényege, hogy egyszerűsített hitelezési mechanizmussal az államot kell eladósítani. Noha egyre többet emlegetik az államcsődöt, mégis az az elfogadott nézet, hogy egy állam igazán nem mehet tönkre. Egy adott állam hitelei mindig megújíthatóak, legfeljebb ha nem fizet pontosan vagy nem jók az adósságmutatói, akkor egyre drágább feltételekkel lehet hitelt nyújtani neki. Egy bizonyos eladósítási szint felett a hitelezők szinte minden kívánságukat érvényesíteni tudják, mert érdekérvényesítési képességük az állam eladósítása arányában növekszik. Ők döntik el, hogy az adós állam milyen tűréshatárig szedjen be adót a költségvetés számára. Azt is ők határozzák meg, hogy hol és mennyit költsön a közfeladatok ellátására. A nemzetközi pénzvilág erre kiképzett szakértői elmagyarázzák az adott állam irányítóinak, hogyan kezeljék a társadalmi feszültségeket és minden eladható vagyon kényszereladásával megszerzik az egykori nemzeti vagyon tulajdonjogát.
 
Egyes államok nem engedték meg hogy erőforrásaikat a nagy nemzetközi pénzügyi konglomerátumok szedjék össze és osszák el. Előírták, hogy a vagyont a bankrendszer és a befektetési alapok nem tehetik a magántulajdonukká értékpapírok és ingatlanok formájában. A hitelintézetek ezekben az országokban is kiszolgálják a vállalkozások termelőtevékenységét, a kereskedőcégek aktivitását. Egyre gyakoribb, hogy sok helyi céget  pénzügyi eszközökkel kapcsolnak össze együttes és hatékony teljesítésre. Itt a bankok nem a pénzoligarchia gazdagodásának az eszközei, hanem eredeti funkciójuknak megfelelően segítik elő a reálgazdaság működését. A pénz a gazdasági élet közvetítő közegének a szerepét tölti be elsősorban. Az itt ismertetett helyzet több ázsiai országra jellemző (Tajvan, Dél-Korea, Malajzia, Szingapúr stb.). Ebben az ázsiai gazdaságszerkezetben a vállalkozások nincsenek kiszolgáltatva a banki és pályázati folyamatok bürokratikus lassúságának.
 
Magyarországon ezzel szemben a pénzvilág, a pénzpiac, a nemzetközi pénzügyi közösség nem a vállalkozások kiszolgálásában, hanem az állam eladósításában, az adóslevelek gyarapításában és a minél nagyobb jövedelem-elszívásban érdekelt. A pénzoligarchia intézményei gyakorlatilag kivonultak a termelőgazdaság finanszírozásából, s emiatt Magyarországon szinte minden saját fejlesztésű végtermék előállítása megszűnt.
 
            Érdemes-e utánozni a Bokros-csomagot?
 
Amikor az országot irányító vezető csoport a Gyurcsány-csomaggal ajándékozza meg a magyar népet, érdemes újra közelebbről szemügyre venni a Bokros-csomag előtti és utáni folyamatokat is. Az OECD röviden így foglalta össze a Bokros-csomag lényegét: ezzel a csomaggal a magyar kormányzat átcsoportosította a munkajövedelmeket a tőkének, de ez eltúlzott volt, és ráadásul felesleges is. A Nemzetközi Valutaalap 1995 őszén - több hónappal a Bokros-csomag megszorításai után - még további bércsökkentést és áremelést sürgetett, s a privatizáció felgyorsítását követelte. Cserébe szép jövőt ígért azoknak a magyaroknak, akiknek máris elegük van abból, hogy mindig csak ?lelkiekben lehetnek gazdagok? (anyagi javakban nem) és csak ?boldog jövővel rendelkezhetnek?, de boldog jelennel nem. A munkát végző magyar emberek azt szeretnék, ha munkájuk eredménye náluk maradhatna, és az országgal együtt gyarapodhatnának.
 
Az a javulás, amit a Nemzetközi Valutaalap beígért, nem következett be. Helyette megszűnt sok belföldi munkahely. A hazai igénylőket kizárták a privatizációból pénzügyi technikákkal és korrupcióval. Az ily módon leszorított bérek, és a jól képzett munkanélküliek serege vonzotta a nemzetközi tőkét. A családi költségvetések sínylették meg a nagy társaságok betelepülésének a költségeit. A termelő tőke nyomán megjelent a spekuláns, vagyis a termelés kockázatát egyáltalán nem vállaló portfolió tőke is. Ez a nagy arányú tőkebeáramlás csendben, anélkül, hogy a magyarok erről tudtak volna, igen nagy hordejerű változást hozott létre a magyar pénzrendszerben, a magyar gazdaság működésében és az egész magyar társadalom életében.
 
Ez a nagy változás nem más, mint az, hogy csendben kiszorította a magyar jegybankpénzt, az igazi magyar forintot, és helyébe a külföldről beérkező deviza lépett, amit a Nemzeti Bank e célra kibocsátott ’forintruhába’ öltöztetett. Vagyis az 1946-ban bevezetett forint már jóval hamarabb meghalt, mint ahogy ma gondoljuk. Nem élte meg a 60 évet, mert az, amit ma forintnak neveznek, az már csak kamatozó külföldi deviza magyar névvel ellátva. A folyamat úgy zajlott, hogy a beérkező külföldi tőke forint ellenértékét, amit korábban a Nemzeti Bank pénzjegy-kibocsátási monopóliuma révén ingyen állított elő és kamatmentesen volt forgalomban, kivonta, eltüntette és helyébe olyan forintot hozott forgalomba, amely már nem általa kibocsátott pénz volt, hanem csak az ideérkezett devizának a papíros megfelelője.
 
A multinacionális cégekhez került a legértékesebb magyar termelői vagyon. Ezt a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia beolvasztotta a hegemóniája alatt álló globális részvényvagyonba. A Magyarországon működő külföldi vállalatok egyre kevesebbet adtak a közösbe, s minden eszközzel kivonták magukat az adózás nagy része alól. Egyes cégek pedig off-shore jogosultságot szereztek. Ez nem más, mint egyéni megállapodással, amelyet a Pénzügyminisztériummal kötnek, elintézik maguk számára, hogy 3% körüli adót fizessenek. (Ezt mára az Európai Unió nyomására a cégekkel kötött egyéni megállapodás alapján átlagosan 8%-ra emelték fel.)
 
A portfolió vagy más néven spekuláns tőke, a forint úgynevezett csúszó leértékelésének az évei alatt, a határidős ügyleteken óriási nyereséget söpört be magának. A   pénzügyi nyereségben való dúskálás a hazai termelőgazdaság leépülését, a verseny megszüntetését és az ide érkező külföldi beruházók gyors gazdagodását eredményezte. Sok esetben az állami-monopólium magán-monopóliummá alakult át. E folyamat eredménye az, hogy jelenleg évi mintegy 5-6 milliárd eurónyi jövedelem áramlik ki az országból. Ez a költségvetési és külkereskedelmi hiány legfőbb oka. Ha ezen nem változtatnak az illetékesek, akkor a lakosságtól hiába veszik el megszorításokkal a tervbe vett ezermilliárd forintot.
 
A pénzvilág a megszorításokat szereti
 
2002-ben és 2003-ban nőttek a reálbérek és ezen a téren nagyobb arányú kiigazítása került sor. Itt azonban hangsúlyozni kell, hogy ezzel a bérkorrekcióval érték el a magyar munkavállalók az 1978. évi színvonalat. Ugyanakkor a munkátvégzők ugyanezért a bérért az 1978. évi termék- és szolgáltatásmennyiség háromszorosát állították elő. 2004. májusában a Nemzetközi Valutaalap, a magyar gazdaságot jónak értékelte és ezúttal is ajánlásokat fogalmazott meg. Abból, hogy sikeres a gazdaság, azt a következtetést vonták le, hogy sürgős megszorításokra van szükség. Vagyis ugyanaz történt, mint 1995-ben. Rázúdították az országra a csőd veszélyét, hogy elfogadtassák a lakossággal az újabb megszorításokat. Tehát megszorításokra van szükség akkor is, ha rosszak a számok, és akkor is, ha jók. Ez mindig azt a célt szolgálja, hogy fenn lehessen tartani a magyar gazdaság és társadalom adósságviselő képességét, és még több pénzt lehessen tőle kisajtolni adósságszolgálat formájában. A világvége hangulat terjesztése pedig a korporációs, azaz magántulajdonú tömegtájékoztatás elsőrendű kötelessége, de rá tudják kényszeríteni a közszolgálati tömegtájékoztatási intézményeket is.
 
A Nemzetközi Valutaalap 2004-ben írt egyik levelében (04/59) megállapítja, hogy Magyarország a reformok végrehajtásával, a privatizációval, a külgazdasági nyitással, a bankrendszer konszolidálásával jó állapotban lépett az Európai Unióba. Súlyos negatívumként említették azonban, hogy nőttek a reálbérek, sőt az állami szektorban kiugróan, és a minimálbér is nagyobb lett. Mindez fokozza az inflációs nyomást és kedvezőtlenül hat a külföld felé irányuló pénzügyi kapcsolatokra, amelyeket számokban a fizetési mérleg fejez ki. Káros a versenyképességre is: ?A piacok egyre növekvő aggodalommal figyelték a külgazdaság és a költségvetés alakulását, általában a gazdaságpolitika hitelességét.?
 
A hitelesség, illetve annak kétségbevonása jó ürügy arra, hogy a pénzpiaci szereplők növekvő aktivitással változtassák az árfolyamokat és kényszeríthessék ki a kamatláb emelését. A pénzpiac és intézményi hálózata alakította a kamatlábat és az árfolyamot. Mindezt úgy érte el, hogy szinte ide-oda rángatta a rendelkezésére álló pénzügyi technikákkal az egyensúlyi mutatókat. A Nemzetközi Valutaalap a pénzpiac megnyugtatása érdekében követelte, hogy Magyarország illetékesei a bérszint visszafogásával növeljék az ország versenyképességét, mert elengedhetetlen az egyensúlyhiány megfékezése és a pénzpiaci szereplők általi sebezhetőség mérséklése. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy a pénzpiac, vagyis a nemzetközi pénzügyi közösség, hozta létre és irányítja a Nemzetközi Valutaalapot. Azaz a spekulánsok érdeke az, hogy a reálbérmérséklés kikényszerítésével jöjjön létre az az egyensúly, amely tulajdonképpen a magyar társadalom adósságviselő képességének a megnövelését jelenti.
 
A Nemzetközi Valutaalap arra törekedett, hogy az ismételten leszorított magyar bérek következtében ne is képződhessen szabad megtakarítás Magyarországon. Az említett levél megemlíti, hogy 2003-ban ambiciózus költségvetési kiigazításra került sor (500 milliárd forint nagyságrendben), de újabbakra van szükség. Örömüket fejezték ki a Valutaalap levélírói, hogy a magyar politikai vezetés kész engedelmesen végrehajtani kívánságaikat. De azért utasításnak számító elvárásaikat gondosan felsorolták, hogy a jelenlegi kormányzó erők nehogy valamit is elfelejtsenek. Így csökkenteni kell az állami kiadásokat, folytatni kell a nyugdíj-reformot. Át kell alakítani a szociális jutattások és támogatások rendszerét. Meg kell reformálni az oktatás-és egészségügyet. Szigorítani kell a lakástámogatást. Erőteljesen vissza kell fogni az állami béreket, mert mint írják: ?a kormánynak élen kell járnia a bérek vissza fogásával?; továbbá arról sem feledkeztek meg, hogy a földgáz és elektromos áram árát költségfedezeti szintre kell felemelni, és az eddigi támogatásokat meg kell szüntetni. Azaz a Gyurcsány-csomag nem más, mint a Nemzetközi Valutaalap követeléseinek a teljesítése.
 
A nemzetközi pénz és korporációs oligarchia irányító központjaiban, amelyek közé a Nemzetközi Valutaalap is tartozik, úgy döntöttek, hogy Magyarországon megint eljátszák a ?nagy baj van? című színdarabot. Az előadáshoz azonban 2004-ben nem volt jó az időpont. Ha akkor tartják az előadást, akkor 2006-ra megbukhattak volna a szereplők a parlamenti választásokon. Ezért úgy gondolták, hogy kiválasztják az alkalmas színészt, de a ?nagy baj van? című színdarab előadására csak a választások után kerüljön sor. Ha jól meggondoljuk, ez nem más, mint a Bokros-csomag megismétlése ?a nagy sikerre való tekintettel?. A siker ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy igen nagy összegeket kaszált a pénzoligarchia és ez az a nagy összeg, amiről Vértes András, a Gazdasági Kutató Intézet elnök-vezérigazgatója, a választások után egy szakmai tanácskozáson azt mondta, hogy eddig a külföldi tőke igen nagy pénzt csinált Magyarországon, most az a feladatunk, hogy megcsináljuk: továbbra is ilyen nagy jövedelmet húzhasson.
 
2005. november 21-én a Magyar Bankszövetség is közzétette gazdaságpolitikai helyzetértékelését. Azt érzékeltették, hogy jól mennek a dolgok és mindjárt le is vonták a logikus következtetést:: a reálbéreket csökkenteni kell! A gazdaság is szilárd lábakon áll, éppen ezért az egészségügyet, a nyugdíjakat, az önkormányzati rendszert, a közüzemi szolgáltatásokat és a közlekedés finanszírozását is meg kell reformálni. Figyelemre méltó, amiről a Gyurcsány-csomag mai propagandistái nem tesznek említést, hogy az államháztartás hiányának zömét az adósságfinanszírozó hitelek kamatterhe tette ki.
 
A Magyar Bankszövetség is beépült a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia hálózatába. Ezt onnan lehet tudni, hogy milyen logika szerint gondolkodnak. A pénzoligarchiának világvége hangulat kell, hogy tovább terhelhesse a birkatürelmű magyar lakosságot. Ezért ? noha jól mennek a dolgok ? a Bankszövetség helyzetértékelésének az a végkövetkeztetése, hogy a magyar gazdaság az ezredforduló után letért a fenntartható növekedési pályáról ? értsd: az adósságviselő képesség fokozhatóságáról, ezért valamit tenni kell. Először is azt állítják, hogy ?a fiskális politika agresszív keresletnövekedésbe kezdett.? Máshol pedig azt állapítják meg, hogy ?a költségvetés a nemzeti össztermék, a GDP, 6%-ának megfelelő többlet-vásárlóerőt pumpált a gazdságba, nagyjából annyit, amennyi többletjövedelmet a gazdaság növekedése ugyanezen időszakban produkált.? Ezek látszólag ellentmondó megállapítások, de Varga István úgy értelmezi, hogy valamiféle mumusra van szükség a nemzetközi pénzügyi közösség további jövedelem-elvonásának az igazolására. Ezért kell úgy beállítani, hogy a ’túlzott jövedelem’ és a ’túlfogyasztás’ az, amit a magyar polgár nem engedhet meg magának. Még akkor sem, ha előteremtette munkájával ennek a gazdasági feltételeit.
 
A Bankszövetség így magyarázza meg álláspontját:
 
?A kontinentális Európa szociális szempontokat előtérbe helyező gazdaságpolitikájának átalakítására egyre erőteljesebbek a külső és a belső kényszerek. Ez azt követeli meg, hogy a szociálipolitikai és gazdaságpolitikai szempontok ne keveredjenek egymással és a fiskális, monetáris és fejlesztéspolitika elsősorban a kompetitív keretfeltételek biztosítására törekedjen. Ez a nemzetközi feltételrendszer határozza meg alapvetően a hazai gazdaságpolitikai feladatokat is. Ezek figyelembevételével törekedni kell arra, hogy a gazdasági fejlődés ne belső ösztönző tényezőkön alapuljon, mert az kvázi import-helyettesítő hatással jár, ami korlátozza a technológiai fejlődést. A meghatározó nemzetközi folyamat, a globalizáció, ezért nélkülözhetetlen a kompetitív előnyök fenntartása, erősítése.?
 
Azaz a magyarok ne a saját polgártársaik szükségleteinek a minél hatékonyabb  kielégítésére törekedjenek, pl. a rendkívül drága és az eladósítást növelő import kiváltásával, hanem kizárólag exportra dolgozzanak, amely előállítja az ide fölöslegesen bejött tőke kamat-és profithozamát. Ezt még meg is erősítik azzal, hogy a liberalizált nemzetközi tőkeáramlás következtében megváltoztak a korábban érvényes közgazdasági mechanizmusok. A régebben érvényes közgazdasági törvényszerűségek helyett a nemzetközi pénztőke legújabb utasításait kell követni.
 
Itt ismét szembesülünk az elsőbbség kérdésével: az ember vagy a profit a fontosabb? A pénzgazdaságnak, amelynek központjában a még több pénz előállítása áll. Az ember csak annyiban számításba veendő, hogy lehet-e a munkájával profit és kamatjövedelmet termelni vagy sem. A pénzgazdaság alternatívája az emberközpontú társadalom, ahol a termelőgazdaság a humán szükségleteket elégíti ki, és a pénz csak segédeszköz, amely a termelőgazdaság gazdasági folyamatainak a közvetítésére szolgál. Az emberközpontú társadalomban az ember a legfontosabb, minden ő érte van. Ebben a társadalomban még a modernizációnak is az élet minőségének a megjavítását kell szolgálnia. Csakhogy a pénzoligarchia a modernizáció fogalmával és gyakorlatával is visszaél. Leszűkítette a gazdasági és technikai modernizációra, s egyáltalán nem érdekli a közjó szolgálata, az életminőség modernizációja, azaz az emberi társadalom viszonyainak igazságosabbá tétele. Ma már csak a kívülről érkező, a globális rendszer importját szolgáló modernizáció számít. A globális pénztőke határozza meg a magyar gazdaságpolitikát és társadalompolitikát. Ezért merik kimondani, hogy nincs szükség a hazai vállalkozások támogatására és fejlesztésére, mert az lehetővé tenné az import helyettesítését magyar árúkkal és szolgáltatásokkal, s a globális pénztőkének ez nem áll érdekében. Világos, hogy miközben a fizetési mérleg egyensúlyáról beszélnek, valójában olyan feltételek megteremtése a fontos, hogy a pénztőke változatlan nagyságrendben tudjon jövedelemhez jutni Magyarországról.
 
2006 első negyedévében az áruk és szolgáltatások külkereskedelmének hiánya 317 millió euró volt. Tehát a parlamenti választás évének első negyedében 6,4 milliárd euróval, vagyis 1700 milliárd forinttal nőtt az ország bruttó adóssága. Ebből látható, hogy a pénzügyi műveletekből húszszor nagyobb adósságállomány-növekedés keletkezett, mint az áruk és szolgáltatások forgalmából. Magyarországon a pénzügyi és gazdasági egyensúlyt érintő hatalmas befektetések és pénzmozgások zajlanak, amelyekhez a magyar népnek semmi köze nincs, s amelyekhez képest a belső fogyasztás, a reálbér alakulása és az adó formájában történő kegyetlen sarcolás valójában csak a felszín megkaparása. Az egyensúly valódi okait egyáltalán nem érinti.
 
Megtévesztő gyakorlat a mérőszámok terén
           
            A rendszerváltás kezdetén a nemzeti termelővagyon a magyar társadalom köztulajdonában volt és az állam kezelte, csak kis hányada volt magánkézben. Döntő része szövetkezeti és állami tulajdonban volt. Az utolsó szocialista kormány és az első rendszerváltó kormány nem készített tételes leltárt és nem becsültette fel a vagyon értékét. Antall József kormánya úgy kezdte meg a privatizációt, hogy nem tudta mit ad el, és ezért mennyit kellene kérnie. Azt viszont nyíltan megmondta, hogy a privatizáció elsősorban a külföldieknek szól, mert devizabevételre van szüksége.
 
            A rendszerváltás második kormánya a szociálliberális Horn-kormány nem változtatott ezen a gyakorlaton. Megközelítő számításokkal meg lehet állapítani, hogy 1990-ben mintegy 10 ezer milliárd forintnyi állami vagyon volt, ami körülbelül 100-120 milliárd dollárt érhetett. A magánosítás nyomán ennek a piaci értéknek csak a töredéke folyt be, alig több mint amennyit ma egyik vagy másik nagy cégért lehet kapni.
 
            Ma már eladható vagyontárgy alig van, de rendelkezik az ország még földrajzi elhelyezkedéséből adódóan olyan stratégiai pozíciókkal, amelyek átengedése magántulajdonba sokkal többet ér, mint amit egy értékbecslés kimutathatna. Erre jó példa a Ferihegyi repülőtér teljesen felesleges eladása, vagy a magyar licenc alapján gyártható madárinfluenza oltóanyag siralmas története. A privatizáció során állandóan a GDP-t, a nemzeti összterméket emlegették, mint döntő adatot. Népjóléti szempontból azonban ez  semmitmondó statisztikai szám, hiszen nagyságában és növekedésében főként a Magyarországra települt külföldi vállalkozások teljesítményei jelentkeznek. A GDP növekedés Magyarországon lényegében exportból származik. Ehhez kapcsolódik a pénzoligarchiát kiszolgáló közgazdászok másik közhelye, az úgynevezett exportvezérelt gazdaságnövekedés. 1990 óta az export több mint a hétszeresére növekedett, a GDP pedig megduplázódott. Ugyanakkor a magyar nép nem él az 1990-es életszínvonal kétszeresén.
 
            Kevésbé divatos a GNI, vagyis a bruttó nemzeti jövedelem mutatója. Pedig ez a szám mutatja a magyar társadalom jövedelmi helyzetét. Azt, hogy a bruttó társadalmi termék értékesítése után mennyi jövedelem kerül a magyar polgárokhoz, a magyar tulajdonú kis- és közepes vállalkozásokhoz. Tehát a GNI mutathatná meg, hogy mit hozott a rendszerváltás a magyar emberek számára. Magyarországon erről nem publikálnak adatokat, de más országokban, így például Írországban vagy Izraelben ezeket havonta közzéteszik. A pénzoligarchia szolgálatába szegődött közgazdászok ma sem akarnak hallani egy pótlólagos vagyonmérleg elkészítéséről. A társadalom ilyen mérleg nélkül is tisztában van azzal, hogy még kelet-európai mércével mérve is súlyos jogszabály-sértésekkel ment végbe az állami tulajdon magánkézbe adása.
 
A veszteséget fel lehet becsülni. Kiindulási pontként vehetjük az állami termelővagyont, amit 120 milliárd helyett azért tekintünk százmilliárdnak, hogy könnyebb legyen a számolás. Az állam adóssága a rendszerváltás előtti napokban 22 milliárd dollár volt. Ha a privatizálandó állami vagyon ellenértékéből visszafizetjük ezt a 22 milliárd dollárt, akkor még mindig maradni kellett volna 78 milliárd dollárt érő közvagyonnak.
 
(Azért szükséges hangsúlyozni, hogy itt az állampolgárok összességének közös tulajdonáról volt szó és nem valami társadalomtól különálló állami vagyontól, mert hiszen az állam is a társadalomé és az állampolgárok akaratából létezik. Az állam, mint absztrakt jogi személy nem képes tulajdon létrehozására, erre csak azok a hús-vér állampolgárok, természetes személyek képesek, akiknek az állam is a létét köszönheti. Az állam tehát az állampolgárok közös vagyonát kezelte állami vagyon elnevezéssel, de ez a hús-vér természetes személyek köztulajdona volt.)
 
Mára ez az állami vagyonnak nevezett köztulajdon csaknem teljesen eltűnt. Az államháztartásnak felhalmozódott államkötvényekben, adóslevelekben, több mint tizennégyezer milliárd forintnyi adóssága van. Ez dollárban átszámítva mintegy 65 milliárd dollár. A Magyar Nemzeti Bankban 1990-ben egymilliárd dollár devizatartalék volt, ami időközben 17 milliárd euróra növekedett. Külföldi tartozásunk tehát negyven milliárd dollárral lett nagyobb, miközben az állam vagyona kilencven milliárd dollárral csökkent. Ezzel szemben csak az MNB devizakészlet gyarapodását lehet szembeállítani. A negatív egyenleg tehát mintegy 120 milliárd dollár, ami a rendszerváltás utáni 16 évre vetítve évente több, mint 7 milliárd dollár veszteség. Ha ezt forintosítjuk, évi 1500 milliárd forintot kapunk korrigált árfolyamon számítva.
 
Amíg volt állami vagyon, könnyebb volt az államháztartás éves hiányát eltakarni és a fizetési mérleget a számok szintjén úgy ahogy egyensúlyban tartani. Az évi veszteség elsősorban a vagyonvesztésben jelentkezett. Az egykori nemzeti vagyon új külföldi tulajdonosai a hozamaikat külföldre utalják. Szó sincs arról, hogy ezt a mintegy 6 milliárd eurónyi összeget a magyarok személyesen vagy vállalkozásaikon keresztül elfecsérelték volna. A növekedés és ezen belül a külkereskedelem haszna, valamint az adósság kamatterhe ma már szinte teljesen a külföldiek bevétele. Ezzel a zsíros jövedelemmel eddig nagyon meg voltak elégedve. Ebből a bevételből azonban az államnak a közös ügyek finanszírozására csak kevés jutott. A hiányt újabb hitelfelvételekkel fedezte, de ma már hitelekkel sem lehet fedezni. Ezért újabb elvonásokkal kell megterhelni a társadalmat. Ehhez viszont elő kell venni az olyan jól bevált érveket, hogy túl jól élünk és éltünk, és többet osztottunk el, mint amit megtermeltünk. Ezek azonban kivétel nélkül a tények elferdítésén nyugvó hamis állítások. A nemzeti összterméket és az exportot a magyar munkavállalók termelték meg, de hasznát ma már csaknem teljes mértékben mások élvezik.
 
Az állami vagyon fogyása és az eladósodás fokozódása először 1995-ben és 96-ban adta az ötletet a nemzetközi pénzvilág képviselőinek, hogy vegyék rá a magyar kormányt a belföldi jövedelmek fokozott elvonására. A Gyurcsány-csomag, amely most az ?Új Egyensúly? elnevezést kapta, és amelynek részét képezi az ?Új Magyarország Fejlesztési Terv?, azt célozza, hogy a bennszülött magyarok jövedelmének az elvonásával növeljék az ország adósságviselő képességének a szintjét. E megszorítások helyett a veszteségforrásokat kellene feltárni, és azok megszüntetésére kísérletet tenni.
 
            Melyek voltak a főbb veszteségforrások?
 
A legalattomosabb és legfélrevezetőbb veszteségforrás a privatizáció volt, amely gyakran játékpénzért engedte át elsősorban idegeneknek a magyar közvagyont. A privatizációból befolyt aránytalanul csekély jövedelem azonban egy ideig eltakarta azt a várható nyomást, amit a magyar állampolgárok egzisztenciájára gyakorolt. A privatizáció messze áron alul történt. Néhány, korábban állami tulajdonban lévő nagy iparvállalat jelenlegi piaci értéke eléri, vagy meghaladja a teljes magyar állami privatizációs bevételt. Még megvan a nemzeti vagyon mintegy tíz százaléka, és e megmaradt vagyon tekintetében a további veszteségek keletkezése elkerülhető. Sajátos formája volt a közvagyon-vesztésnek a bankkonszolidáció és a bankprivatizáció. Mintegy 5 milliárdnyi (1000 milliárd forintot elérő) tőkevagyont helyezett az állam a bankokba, majd pedig számottevő bevétel nélkül értékesítette azokat. Mára viszont a bankszektor soha nem látott méretű jövedelmeket produkál évről évre, de ezt most már az új tulajdonosok javára.
 
A Magyar Nemzeti Banknak 1996-ig nem volt a nemzetközi előírásoknak megfelelő pénzügyi mérlege. Óriási veszteségeket halmozott fel a nemzetközi adósságállomány és a tartalékok kezelésén. A veszteségeket (1997. január 1-én) 2023 milliárd forintnyi devizaadósság formájában - ?adósságcserének? elnevezve - az állami költségvetésre terhelték át. Ez a veszteségforrás más formában ma is üzemel. A deviza-államadósságokon keletkezett veszteségeket számolatlanul zúdítják a költségvetés nyakába. A jegybanki devizatartalékok esetében az állam választhat aközött, hogy vagy a forintleértékelés miatt, vagy pedig az úgynevezett sterilizációs műveletek kapcsán kell a veszteségeket a jegybanktól átvennie. Ha a forint leértékelődik, akkor a devizaadósságon keletkezik veszteség. Az MNB vezetőinek már valószínűleg rég eszébe jutott, hogy a devizaaktívákat és a devizapasszívákat egységes szemléletben is hatékonyabban lehetne kezelni, de a pénzoligarchia és annak nemzetközi döntési központjai mást várnak el az MNB-től. Az MNB pedig elsősorban ehhez igazodik. Ezt azért teheti meg a központi bank, mert ha az MNB-nek veszteségei vannak, akkor azt automatikusan pótolhatja a költségvetésből, ha pedig nyeresége van, azt megtarthatja magának és föltőkésítheti vele magát. A magyar állam pedig, aki az MNB-nek jogilag százszázalékos tulajdonosa, soha semmikor nem kérhet tételes érdemi elszámolást az MNB-től, a saját tulajdonától, mert ezt a magyar állam megtiltotta feles törvénnyel önmagának.
 
Vajon miért, és kinek a kívánságára tette? Mitől ment el a magyar állam esze, hogy ilyen ostoba rendelkezést hozzon? Úgy gondoljuk, hogy a magyar állam intézkedésre jogosult tagjai nem a magyar nemzet, a magyar állam, a magyar társadalom érdekeire vannak tekintettel, hanem arra a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiára, amely átvette a főhatalmat Magyarországon, amelyet a demokrácia és a piacgazdaság jelszavával becsatlakoztattak a pénz világbirodalmába, mint kelet-európai provinciát. Amikor ilyen ostoba rendelkezéseket hoznak ? amelyet vita nélkül megszavaztak a demokratikusan megválasztott Országgyűlés tagjai ? akkor valójában ezek a magyar politikusok a pénzvilág parancsait hajtják végre.

 

!!

           Egyébként ha mélyebben meg akarja ismerni a jelenleg a világban tapasztalható problémák okait, eredetét és azok kitervelőit, generálóit,  haszonélvezőit, akkor feltétlenül (!!!!) olvassa el a  " CION BÖLCSEINEK JEGYZŐKÖNYVEI " -t !!!!  Szinte mindenre választ, magyarázatot kap !!

 !!

 

 

 Vissza az előző lapra: MAFFIÓZÁS

 

 Vissza a főoldalra...

 

Website counter