Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Manicheizmus és más, számunkra fontos dolgok:

 

MANI PÜSPÖK ÉS HAGYATÉKA: 

 

 

KITALÁLT KÖZÉPKOR

 Pap Gábor művészettörténész előadása 

 

2.rész:

  

********

A videók letölthetőek vimeo fiókkal rendelkezőknek, valamint a következő címen:

Kitalált középkor 1. rész letöltése

Kitalált középkor 2. rész letöltése 

  Forrás és cikk:ITT

 

 

 Nimród gyermekei:

------------------------------------------

 

A SZENT KORONA TAN

 

 

--------------------------------------------

 

 Érdekes: 

 David R. Hawkins :  Életrajz

Háromévesen hirtelen a létezés teljes tudatára ébredtem.

Ez még az „ÉN VAGYOK” szubverbális, mégis teljes felismerése volt, amit azonnal követett az ijesztő gondolat, hogy az „én” esetleg nem is létezik. Tudatom tehát a nem-tudás állapotábaól ébredt rá önmaga tudatosságára, egyik pillanatról a másikra. Ekkor született meg személyes énem, s ekkor hatolt be szubjektív tudatomba a VAN és a NINCS kettőssége.

A létezés paradoxonja, és az „én” valóságosságának kérdése gyermekkoromban és serdülőéveim elején mindvégig sokat foglalkoztatott. Személyes énem olykor elkezdett visszacsúszni a nagyobb, személytelen ÉN-be, s a nemléttől való eredendő félelem, a „semmi-ségtől” való rettegésem ilyenkor mindig visszatért.

1939-ben újságkihordóként dolgoztam Wisconsin állam vidéki területein, s naponta 28 kilómétert kellett megtennem. Egy sötét téli estén, mikor még kilóméterekre jártam otthonunktól, mínusz harminc fokos hideg és hóvihar tört rám. Kerékpárom elcsúszott a jégen, az újságok kiestek a kormányra szerelt kosárból, és a vad szél szétfújta őket a jeges hóval borított mezőn. A kimerültségtől és a frusztrációtól sírva fakadtam. A ruhám már merevre fagyott. El akartam bújni a szél elől, ezért áttörtem egy magas hókupac jeges kérgét, és egy kis üreget kapartam magamnak, ahová bemászhattam. Hamarosan abbahagytam a vacogást, kellemes meleget éreztem, majd leírhatatlan békesség árasztott el. Úgy éreztem, fény itat át, és végtelen szeretet jelenlétében vagyok, melynek nincs sem kezdete, sem vége, s amely nem különbözik önnön lényegemtől. Megfeledkeztem fizikai testemről és környezetemről, s tudatom egybeolvadt ezzel a mindenütt jelenlévő, megvilágosodott állapottal. Elmém elcsöndesedett, megszűntem gondolkodni. Egyfajta végtelen JELENLÉT volt minden, ami csak volt vagy lehetett, időtlenül és leírhatatlanul.

Évszázadoknak tűnő idő után arra eszméltem, hogy valaki rázogatja a térdemet, s ekkor megláttam apám aggódó arcát. Nem éreztem ugyan kedvet ahhoz, hogy visszatérjek a testembe és mindabba, ami ezzel jár, de nagyon szerettem apámat, ezért a szenvedését látva mégis így döntöttem. Különös, hogy szenvtelen módon együtt éreztem a félelemével, azzal, hogy meghalhatok, noha a halál fogalma ugyanakkor teljes képtelenségnek tűnt számomra.

E szubjektív élményemet senkinek sem meséltem el, nem létezett ugyanis olyan kontextus, amely révén megérthették volna. Soha nem hallottam spirituális élményekről, leszámítva a szentek életében leírtakat. A tapasztaltak után azonban a világ elfogadott valósága kezdett átmenetinek tűnni, a hagyományos vallásos tanítások értelmüket vesztették, s paradox módon szabadgondolkodó lettem. Azon isteni fényhez képest, amely érzésem szerint minden létezést beragyogott, a hagyományos vallás Istene igencsak fakónak tűnt. Elveszítettem a vallásos hitemet, ugyanakkor rátaláltam a spiritualitásra.

A második világháborúban veszélyes feladatot kaptam: aknaszedőként kellett szolgálnom, s így gyakran adódott közeli találkozásom a halállal. Alakulatom többi tagjával ellentétben azonban nem féltem tőle. Olyan volt, mintha a halál elveszítette volna hitelességét. A háború után aztán az elme összetettségétől lenyűgözve, s a pszichiátria tanulmányozásának vágyától hajtva elvégeztem az orvosi egyetemet. Gyakorlóéveim során a Columbia Egyetem egyik professzora volt a pszichoanalízis-oktatóm, aki hozzám hasonlóan szabadgondolkodó volt; mindketten meglehetősen borúsan láttuk a vallás kérdését. A pszichoanalízis jól ment, karrierem is szépen ívelt felfelé, sikeressé váltam. Ám nem sokáig élhettem a gyakorló pszichiáterek nyugod életét. Egyre súlyosbodó végzetes betegség kerített hatalmába, amely ellen egyetlen ismert kezelési módszer sem használt. Harmincnyolc évesen már haldokoltam, és ezzel tisztában is voltam. A testem nem érdekelt, a szellemem miatt viszont borzasztóan szenvedtem és el voltam keseredve. A végső pillanat közeledtével villant át elmémen a gondolat: “Mi van, ha van Isten?”, majd fohászkodni kezdtem: “Ha van, akkor arra kérem, most segítsen rajtam!”. Megadtam magam Istennek, bármilyen is legyen, majd eszméletemet vesztettem. Amikor felébredtem, olyan óriási átalakulás ment végbe bennem, hogy alig tudtam magamhoz térni az ámulattól és áhitattól.

A személy, aki valaha voltam, megszűnt létezni. Nem volt személyes énem vagy egóm, csak egy olyan korlátlan EREJŰ, VÉGTELEN JELENLÉT, amelyen kívül más nem is létezett. Ez a JELENLÉT vette át egykori “énem” helyét, s testemet és cselekedeteimet kizárólag e VÉGTELEN JELENLÉT AKARATA irányította. A világot a VÉGTELEN EGYSÉG tisztasága ragyogta be, ami úgy fejeződött ki, hogy minden a maga végtelen szépségében és tökéletességében tárult fel előttem.

Ez a nyugalom kilenc hónapig tartott. Nem volt saját akaratom, a fizikai lényem magától, a JELENLÉT végtelenül nagy EREJŰ, mégis rendkívül szelíd akaratának irányítása alatt tette a dolgát. Ebben az állapotban nem éreztem szükségét, hogy bármiről is gondolkozzam. Minden igazság magától értetődőnek bizonyult; szükségtelen, sőt igazából lehetetlen volt bármiféle fogalomalkotás. Ugyanakkor idegrendszeremet rendkívül túlterheltnek éreztem: mintha sokkal több energia áramlott volna benne, mint amennyi szállítására az “áramköreit” tervezték.

Képtelen voltam hatékonyan működni a világban. A félelemmel és szorongással együtt minden egyéb közönséges motiváció is eltűnt. Nem akadt semmi, amire törekedhettem volna, hiszen minden tökéletes volt. A barátaim arra biztattak, hogy legyek gyakorlatias, és folytassam a praxisomat, ám ehhez egyáltalán nem éreztem magamban késztetést. Ugyanakkor felfedeztem, hogy képes vagyok érzékelni a személyiségek mögött rejlő valóságot; láttam, hogy az érzelmi betegségek alapát az emberek azon hite alkotja, hogy azonosak a személyiségükkel. Így aztán a praxisom magától folytatódott, s idővel óriásivá nőtt. Az egész Egyesült Államokból jöttek hozzám, mígnem már 50 terapeuta és más alkalmazott dolgozott nekem, 2000 járóbetegem, 25 rendelőm, kutató- és EEG-laboratóriumom, s évente 1000 új páciensem lett. Különböző tévé- és rádióműsorokban való szereplésekre kértek fel: szerepeltem például a The MacNeil/Lehrer News Hour-ban, a Today Show-ban és a Barbara Walters Show-ban. 1973-ban – a szokásos utat járva – egy könyvben számoltam be addig végzett munkámról. Az Orthomolecular Psychiatry (Ortomolekuláris Pszichiátria) című kötetem társszerzője a Nobel-díjas Linus Pauling volt. Ez a korát csaknem egy évtizeddel megelőző mű jókora felbolydulást váltott ki. Általános állapotom eközben fokozatosan javult, ám egy újabb jelenség vette kezdetét: állandó jelleggel kellemes, élvezetes energiaáramlást éreztem, ami a gerincemen át az agyamba folyt. Folyamatos én intenzív gyönyörérzetet váltott ki. Életemben minden szinkronicitálban történt, tökéletes összhangban alakult, s a csodálatos ámulat mindennapossá vált. A világ talán csodának nevezte volna e jelenségeket, amelyeknek a forrása a JELENLÉT volt, nem pedig személyes énem. A személyes énből csupán a jelenségek szemtanúja maradt. Mindazt, ami történt, a saját énemném, és a saját gondolataimnál mélyebb, nagyobb ÉN határozta meg.

Az általam tapasztalt állapotokról mások is beszámoltak már, ezért elkezdtem kutatni a spirituális tanításokat: Buddháét, a megvilágosodott bölcsekét, Huang Póét, valamit olyan, modernebb tanítókat, mint Ramana Maharshi és Nisargadatta Maharaj. E kutatások megerősítették azon elgondolásomat, hogy az élményeim nem egyedülállóak. A Bhaga-vad-gitá teljesen érthetővé vált, s végül átéltem ugyanazt a spirituális extázist, amiről Sri Rama Krishna és a keresztény szentek is beszámoltak.

A világon minden és mindenki fénylővé és kimondhatatlanul széppé vált. Minden élő sugárzóvá lett, és ezt a sugárzást nyugalomban és ragyogásban manifesztálta. Nyílvánvalóvá vált, hogy az emberiséget végső soron a belső szeretet motiválja, ám ennek nincsen tudatában. A legtöbben úgy élnek, mintha aludnának. Nem ébrednek rá valódi kilétük tudatára. Körülöttem is mindenki úgy festett, mintha aludna. Ugyanakkor mindenkit gyönyörűnek láttam, mindenkit forrón tudtam szeretni.

Kénytelen voltam felhagyni a szokásommá vált reggeli és esti meditálással, amelyről tudtam, hogy olyannyira felerősítené elragadtatásomat, hogy a továbbiakban képtelen lennék normálisan funkcionálni. Újra meg újra abba az állapotba kerültem, amelyet kamaszkoromban a hóban éltem át, ám egyre nehezebbé vált elhagyni azt, és visszatérni a világba. Minden dolgot átragyogott tökéletességének hihetetlen szépsége, így ahol a világ csúfságot látott, én ott is csak időtlen szépséget fedeztem fel. Ez a spirituális szeretet minden észlelést átitatott; nem volt többé határ itt és ott, akkor és most, én és te között.

Az éveket belső csöndben töltöttem, miközben a JELENLÉT ereje egyre csak nőtt. Nem volt többé személyes életem, ahogy személyes akaratom sem. A VÉGTELEN JELENLÉT eszközévé váltam, s ennélfogva arra mentem és azt tettem, amit akart. Az emberek rendkívüli békességet éreztek e JELENLÉT terében. Sokan, akik útjukat keresték, tőlem szerették volna a választ megkapni, csakhogy David Hawkins, mint személy már nem létezett, s tudtam, hogy ezek az emberek valójában a saját magukban is ottlévő ÉNTŐL kérnek útmutatást. Ahogy rájuk néztem, mindannyiuk szeméből a saját ÉNEM ragyogott vissza. “Vajon hogyan kerülhettem ennyi testbe?”- töprengtem.

A közönséges értelem számára felfoghatatlan csodák történtek. Egy rakás krónikus nyavalya, amelyektől hosszú évek óta szenvedtem, egyszerűen eltűnt; a látásom magától helyreállt, így megszabadulhattam az addig egész életemben használt bifokális szemüvegtől. Néha azt éreztem, hogy hirelen különösen áldott energia tölt el, s a szívemből VÉGTELEN SZERETET kezd sugározni valamilyen szerencsétlenség helyszíne felé. Egyszer az országúton autóztam, amikor mellkasomból előtört ez az energia, s a következő kanyar után egy felborult autót pillantottam meg, melynek a kerekei még mindíg forogtak. A nagy intenzitású energia elárasztotta az autóban lévőket, majd magától elcsitult. Másik alkalommal egy idegen város utcáin sétáltam, amikor az energia áradni kezdett arrafelé, amerre tartottam. Hamarosan egy kirobbani készülő bandaháború helyszínére érkeztem. A szembenálló felek odaérzekésemkor visszakozni kezdtek, majd elnevették magukat, és az energia ismét kihunyt.

Észlelésemben olykor a legelképesztőbb körülmények között mentek végbe változások, méghozzá minden előzetes figyelmeztető jel nélkül. Egyedül vacsorázatm Long-Istand-en a Rothman’s étteremben, amikor hirtelen a JELENLÉT annyira felerősödött, hogy az addig normális észleléssel különállónak felfogott dolgok egyszercsak időtlen univerzalitássá és egységgé olvadtak össze. A mozdulatlan CSENDBEN megláttam, hogy nincsenek sem “események”, sem “dolgok”, és hogy valójában semmi sem “történik”, mivel a múlt, a jelen és a jövő csupán az észlelés termékei, akárcsak a különálló, születő és meghaló “én” illúziója. Ahogy a korlátozott, hamis én feloldódott eredetének egyetemes ÉNJÉBEN, a hazaérkezés leírhatatlan érzése töltött el: az abszolút békesség és a szenvedéstől való megszabadulás állapotába kerültem. Végtére is minden szenvedés az individualitás illúziójából fakad, s ha az ember ráébred, hogy azonos a világegyetemmel, önmagában is teljes, s minden létezővel egy, vég nélküli és örök, akkor többé nem kell szenvednie.

A világ minden országából érzektek hozzám páciensek. Némelyikük a reménytelenek közt is a legreménytelenebb volt. Groteszk, vonagló alakok, akiket nedves lepedőbe bugyolálva hoztak el távoli kórházakból, abban a reményben, hogy kezelni tudom súlyos pszichózisukat, gyógyíthatatlan elmebetegségüket. Egyesek katatón (mozdulatlanná dermedt) állapotban voltak, mások évek óta nem beszéltek. Ám a nyomorúságos külső mögött minden páciensben tisztán láttam a szeretet és a szépség ragyogó lényegét, amely azonban a közönséges látás számára annyira rejtve maradt, hogy az illetőt a világon senki sem tudta már szeretni. Valamelyik nap egy néma, katatón, kényszerzubbonyba kötözött nőt hoztak el hozzám az egyik kórházból, aki súlyos neurológiai rendellenessége miatt már állni sem tudott. Görcsösen tekergett és vonaglott a padlón, a szeme kifordult, a haja összetapadt. Ruháit rongyokká tépte, s csak érthetetlen torokhangokat hallatott. Családja elég jómódú volt, így az évek során számos orvos látta már, híres specialisták, a világ minden részéről. Minden elképzelhető kezeléssel megpróbálkoztak már, de az orvosi szakma végül tehetetlenül tárta szét kezét.

Ránéztem a nőre, majd magamban azt kérdeztem: “Istenem mit akarsz, mit tegyek vele?” Ezután hirtelen rájöttem, hogy csak szeretnem kell őt, ennyi az egész. Belső énje átragyogott a szemén, s én kapcsolatba léptem ezzel a szeretettel teli lényeggel. Ebben a másodpercben meggyógyult, mindössze attól, hogy felismerte ki is ő valójában; többé már nem számított, hogy mi történt az elméjével és a testével.

Lényegében ugyanez történt számtalan más páciensem esetében is. Egyes betegek a világ szemében is egészségesek lettek, mások nem, de valójában már nem számított, hogy kilinikailag is felgyógyulnak-e, hiszen belső szenvedéseik véget értek; s mivel szeretve érzeték magukat, és békesség töltötte el őket, fájdalmuk is megszűnt. Ez a jelenség csak azzal magyarázható, hogy a JELENLÉT KÖNYÖRÜLETE megváltoztatta pácienseim valóságának kontextusát, s gyógyulást érzékeltek egy olyan szinten, ami túl van a világon és a világi látszatokon. A belső, lelki béke, amelyben léteztem, őket is átölelte, túl időn és identitáson.

Láttam, hogy minden fájdalom és szenvedés egyedüli forrása az ego, és nem Isten. Olyan igazság volt ez, amelyet néma kommunikációval minden páciensem elméjéhez eljuttattam. Amikor egy másik, évek óta néma, katatón személynél is megéreztem ezt a szellemi akadályt, elmém közvetítésével így szóltam hozzá: “Istent hibáztatod azért, amit az egód tett veled.” Mire a jelen lévő nővér legnagyobb megdöbbenésére a férfi felugrott a padlóról, és beszélni kezdett.

A munka azonban egyre megterhelőbb lett, majd idővel elviselhetetlenné vált. A bennfekvő páciensek várólistára kerültek annak ellenére, hogy a kórház, amellyel kapcsolatban álltam, új kórtermeket épített kifejezetten az ő számukra. Óriási frusztrációt éreztem, ahogy szembetaláltam magam az emberi szenvedés áradatával, amelyet csak páciensként próbálhattam leküzdeni. Olyan volt, mintha a tengert próbáltam volna kimerni… Úgy éreztem, kell lenni valami megoldásnak arra, hogy tehessek valamit e közös nyavalya, a spirituális gyötrelem és az emberi szenvedések végtelen áradata ellen.

Amikor először találkoztam a kineziológiával, rögtön lenyűgöztek a módszerben rejlő lehetőségek. Számomra olyan volt, mint egy “alagút”, két világegyetem – a fizikai világ, valamint az elme és a szellem világa – között, mint egyfajta dimenziók közötti kapocs. A forrásukat elvesztett “alvók” világában végre egy olyan eszközre bukkantam, amellyel visszaszerezhettem, és mindenkinek megmutathattam a magasabb szintű valósághoz vezető utat. Nekiláttam, hogy leteszteljek minden anyagot, gondolatot és fogalmat, ami csak az eszembe jutott, s ugyanerre kértem diákjaimat és munkatársaimat is. Hamarosan különös jelenségre lettem figyelmes: igaz, hogy a negatív ingerek, például a fénycsövek, a rovarirtó szerek, vagy a mesterséges édesítőszerek hatására mindenki elegyengül, a spirituális tanokkal foglalkozó, ám tudatosságukat már magasabb szintre fejlesztett személyeknél a gyengülés mértéke kisebb volt, mint az átalgembernél. Valami fontos és döntő dolog megváltozott a tudatukban; nyilván azért, mert ráébredtek, hogy nincsenek kitéve a világ kényének-kedvének, csupán az hat rájuk, amit az elméjük hisz. Talán kimutatható, hogy maga a megvilágosodás felé való haladás is növeli az ember ellenálló képességét az élet hányattatásaival szemben.

Egyre jobban megdöbbentett az a képesség, hogy meg tudtam változtatni a világ dolgait pusztán azzal, hogy elképzeltem őket. Láttam, hogyan változtatta meg a szeretet a világot minden olyan alkalommal, amikor a szeretetlenséget váltottam fel vele. A civilizáció egész szerkezete alapvetően megváltoztatható, ha a szeretet EREJE egy nagyon konkrét pontra összpontosul. Valahányszor ez megtörtént, a történelem elágazáshoz ért, és új utakon indult tovább.

Most úgy tűnt, hogy ezek a létfontosságú felismerések nem csupán közölhetők a világgal, hanem látható és cáfolhatatlan módon demonstrálhatók is. Úgy látszott, hogy az emberi élet nagy tragédiája mindig is az volt, hogy a pszichét oly könnyű megtéveszteni. Abból, hogy az ember képtelen az igaz és a hamis megkülönböztetésére, elkerülhetetlenül következik az összhang hiánya. Most azonban végre előttem állt a megoldás erre az alapvető dilemmára: egy módszer, amellyel meg lehet változtatni a tudat természetének kontextusát, s ezzel megmagyarázhatóvá lehet tenni azt, amire eddig csak következtetni lehetett.

Ideje volt elhagynom New York-i életemet a Fifth Avenue-n lévő lakással és a Long Island-i birtokkal együtt; olyasmire jöttem rá, ami az eddigieknél sokkal fontosabb volt: mielőtt bármely ötletemet konkretizálnám, tökéletesítenem kell az eszközömet, azaz saját magamat. Feladva addigi életemet és mindent, ami hozzá tartozott, a következő hét esztendőt egy kisvárosba visszahúzódva, elmélkedéssel és tanulással töltöttem.

Az elragadtatás ellenállhatatlan erejű állapotai azonban kéretlenül is visszatértek olykor, míg végül rájöttem: meg kell tanítanom magamat arra, hogyan legyek az ISTENI JELENLÉT világában úgy, hogy közben a világban is normálisan funkcionálok. Miután a világban zajló eseményeknek teljesen a nyomát vesztettem, ahhoz, hogy képes legyek kutatni és írni, fel kellett hagynom a spirituális gyakorlatokkal, s a forma világára kellett összpontosítanom. Elkezdtem újságokat olvasni és tévét nézni, hogy bepótoljam lemaradásomat, hogy megtudjam, ki kicsoda, s mi a társadalmi játszma jelenlegi helyzete. Nem tudtam, hogy az utóbbi években kik jelöltették magukat az elnöki posztra, sem azt, hogy ki az a Lady Di, és örömet szerzett, hogy mindezt megtudhattam.

Az igazság kivételes, szubjektív élményei – a misztikusok történetei, akik azzal befolyásolják az egész emberiséget, hogy saját szintjükről energiát küldenek a közös tudatba – a legtöbb ember számára érthetetlenek, s a spirituális útkeresők kivételével mindenki más számára is csak korlátozott jelentésűek. Azért szerettem volna egyszerű ember lenni, mert már ez az egyszerűség is az isteniség egyik kifejezésmódja, s mert az ember valódi énjének igazsága a mindennapi élet ösvényén járva fedezhető fel. Nem kell más, csak annyi, hogy az ember törődéssel és kedvességgel éljen. A többire úgyis időben fény derül. A hétköznapi nem különbözik Istentől.

Így aztán hosszabb spirituális körutazásomat követően visszatértem a legfontosabb munkához, vagyis ahhoz, hogy az életemet mozgató JELENLÉTET annyi embertársam számára tegyem legalább egy kicsit érthetővé, ahányat csak meg tudok szólítani.

***

A JELENLÉT csöndes, és a lelki béke olyan állapotát közvetíti, ami maga a tér, ahol és ami által minden létezik és tapasztal. Végtelenül szelíd, ugyanakkor olyan is, mint a szikla. Általa minden félelem megszűnik. A spirituális öröm csendesen, megmagyarázhatatlan extázisban jelentkezik, s mivel az idő érzete megszűnik, nincs aggódás, sem megbánás, sem fájdalom, sem várakozás; az öröm forrása véget nem érő és mindenütt jelen való. Nincs sem kezdet, sem vég, így aztán nincs veszteségérzés, gyász vagy vágy sem, semmit se kell tenni, máris minden teljes és tökéletes.

Amikor megáll az idő, a problémák eltűnnek, hisz azok csupán az észlelési pont termékei. Ahogy a JELENLÉT válik uralkodóvá, nincs többé azonosulás a testtel vagy az elmével. Ha elnémul az elme, az „én vagyok” gondolata is eltűnik, és a TISZTA TUDATOSSÁG ragyogása világítja meg azt, ami az ember volt, van és lesz, túl minden világon és univerzumon, túl az időn; ezért kezdet és vég nélküli.

Az emberek azon töprengenek, hogyan érhető el ez a tudati állapot. Én csupán a saját tapasztalatomat oszthatom meg, s azt is megjegyzem, hogy csak kevesen tudnak majd követni, habár a lépések nagyon egyszerűek. Először is intenzíven vágyam rá, hogy elérjem ezt az állapotot, ezután jött az önfegyelmezés azért, hogy cselekedeteimet az állandó és egyetemes szelídség és megbocsátás vezérelje kivétel nélkül minden esetben, mert az embernek mindennel szemben, még saját énjével is, gondolataival is könyörületesnek kell lennie; majd ezt követte a hajlandóság, hogy a vágyaimat felfüggesszem, és életem minden pillanatában lemondjak a személyes akaratról. S ahogy az egyes gondolatokat, érzéseket, vágyakat és tetteket átengedtem Istennek, az elmém egyre csendesebb lett. Eleinte egész történeteket, majd bekezdéseket adtam át, s végül következtek az ideák és a fogalmak. Ahogy az ember lemond gondolatai birtoklásának vágyáról, azok többé nem érhetik el a régi részletességet, s már félig kialakult állapotban elkezdenek széttöredezni. Végül már a gondolat mögötti energiát is át tudtam adni, még mielőtt gondolat lett volna belőle.

Tovább folytattam a feladat megvalósítását, hogy állandóan és szünet nélkül rögzítsem összpontosításom fókuszát, s egy pillanatra sem voltam hajlandó engedni, hogy bármi is elvonja a figyelmemet a meditációról. Még akkor sem, mikor egyéb, mindennapos tevékenységeimet végeztem. Kezdetben ez nagyon nehéz tehernek tűnt, de ahogy telt az idő, megszokássá vált, automatikus folyamattá, s így egyre kevesebb erőfeszítést igényelt, míg végül minden erőlködés nélkül is képes voltam rá. A folyamat olyan, mint amikor egy rakéta elhagyja a Földet: eleinte óriási erőre van szüksége, de a bolygó gravitációs terét hátrahagyva egyre kevesebb és kevesebb is elég, s az űrben már hajtóerő nélkül, saját lendületével siklik tovább.

Tudatom hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül billent át, s ott volt a JELENLÉT, félreismerhetetlenül, mindent magába foglalóan. Az „én” elpusztulásakor néhány pillanatig aggódtam, de aztán a JELENLÉT abszolút volta hirtelen áhítatot ébresztett bennem. Ez az áttörés káprázatos élmény volt, sokkal intenzívebb, mint bármi, amit addig átéltem. A hétköznapi tapasztalások közt egyszerűen semmi olyan nincs, amihez fogható volna. A tudatváltás kiváltotta sokkot a JELENLÉTTEL együtt érkező szeretet tompítja. E szeretet oltalma és támogatása nélkül az ember megsemmisülne.

Egy pillanatra rémület töltött el, ahogy az egóm kétségbeesetten kapaszkodott a létezésébe attól rettegve, hogy semmivé válik. Ahogy azonban meghalt, a helyét rögtön átvette a MINDEN LÉT ÉNJE, a MINDEN, amelyben minden a saját lényegének tökéletes kifejeződésében ismert és nyilvánvaló. A helyhez nem kötöttséggel együtt annak a tudatára is ráébredtem, hogy mindaz vagyunk, ami valaha volt és valaha lehetséges. Teljesek és egészek vagyunk, többek a személyazonosságunknál, többek a nemünknél, sőt még az emberi mivoltunknál is. Ezt az állapotot elérve soha többé nem kell félnünk a szenvedéstől és a haláltól.

E ponttól kezdve lényegtelen, hogy mi történik a testtel. A szellemi tudatosság bizonyos szintjein a testi betegségek maguktól meggyógyulnak, vagy spontán módon megszűnnek. Abszolút állapotában azonban mindez már teljességgel lényegtelen. A test a maga ismert „programját” lefuttatja, majd visszatér oda, ahonnan vétetett. Ez egyáltalán nem fontos, nincs ránk hatással. A test csupán „valami” nem pedig az „én”; csak egy tárgy a szoba bútorai közt. Mulatságosnak tűnhet, hogy mások továbbra is úgy bánnak testünkkel, mintha az lenne az énünk, de hát a tudattalanságban élőknek nem lehet elmagyarázni ezt a tudatosságot. A legjobb, ha tesszük a magunk dolgát, a többit pedig a GONDVISELÉSRE bízzuk. Azonban az elragadtatás ezen állapotát elérve nehéz ezt a belső extázist mások elől elrejtenünk. A világot elkápráztathatja a jelenség, s lehet, hogy messze földről sokan érkeznek, hogy megtapasztalják a belőlünk áradó ERŐT. Főleg a spirituális útkeresők és a spirituális kíváncsiságtól hajtottak jönnek el, no meg a csodában reménykedő súlyos betegek; az ő számukra egyszerre vagyunk mágnes és örömforrás. Ezen a ponton általában megjelenik a vágy a különleges állapot másokkal való megosztására és mindenki javára történő hasznosítására.

Az állapottal járó extázis nem tökéletesen stabil, s olykor igen gyötrelmes pillanatok is előfordulhatnak. Leginkább akkor, amikor az állapot ingadozik, majd hirtelen, minden látható ok nélkül megszűnik. Ilyenkor a mély kétségbeesés időszakai következnek, attól félünk, hogy a JELENLÉT cserbenhagyott minket. E visszaesések igen nehézzé teszik az utat, s csak nagy akarattal lehet rajtuk túljutni. Végül aztán nyilvánvaló lesz, hogy tovább kell lépnünk erről a szintről, máskülönben újra meg újra el kell tűrnünk a „kegyvesztettség” kínjait. Le kell mondanunk az extázis dicsfényéről, s el kell indulnunk a dualitáson való túljutás rögös útján, míg végül túl nem jutunk minden szembenálláson és ellentéten. Az ego rabláncairól nem nehéz lemondani; az eksztatikus öröm aranylánca igazából az, amitől sokkal nehezebb megválni. Olyan érzés ugyanis, mintha Istenről mondanánk le, s ezért új szintű, azelőtt soha nem tapasztalt félelem kerít hatalmába: ez az abszolút egyedüllét végső rémülete.

Az én esetemben a nemléttől való félelem szörnyű volt, s amikor éreztem, hogy már közel járok hozzá, újra meg újra meghátráltam. Aztán nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mi is az ilyen gyötrelmek, a lélek ilyen sötét éjszakáinak célja: azért ennyire elviselhetetlenek, hogy elmondhatatlan fájdalmuk csak jobban sarkalljon a leküzdésükhöz szükséges, szélsőségesen nagy erőfeszítésekre. Amikor a menny és a pokol közti vacillálás kibírhatatlanná válik, le kell mondanunk a létezés vágyáról is. Csak ha ez is megtörténik, akkor juthatunk túl végre a mindenen és a semmin, a létezésen és a nem létezésen. A belső munkának ez a csúcspontja a legnehezebb szakasz, a végső vízválasztó. Ez az a pont, ahol tökéletesen világossá válik számunkra, hogy ha ott és akkor túllépünk a létezés illúzióján, azt többé már nem szerezhetjük vissza. E lépést megtéve már nincs visszaút, s pontosan a véglegessége miatt tűnik majd összes döntésünk közül ez a legfélelmetesebbnek.

Az énnek eme végső apokalipszisében azonban az egyetlen megmaradt kettősséggel – a lét és a nem lét dualitásával – együtt maga az identitás is feloldódik az egyetemes isteniségben. Valójában nem is marad egyéni tudat, amit választhatnánk. Az utolsó lépést tehát Isten egyedül teszi meg.

 

 

Vissza a főoldalra.